Nem is értem!

Ötven év alatt talán kétszer olvashattak a fejemre tőlem való, egymásnak ellentmondó mondatokat. Belátva az igazat, mindkétszer megszégyenültem. A szólás szerint most is „magamból indulok ki”. Munkaköri követelmény, hogy mint színházzal foglalkozó ember a legkülönfélébb minőségű meg minősíthetetlen jellemek alakulásának indítékait kellett átéljem. Ez azért fegyelemre intett. A legtöbb drámának ugyanis mindig valami pocsékság a témája. Csakhogy a kiváló szerzők által karakterizált pocsékságok kielemezhetők, átláthatók. Egy dráma szereplői merhetnek pocsékul viselkedni, hiszen ők csak egy színpadi mű kitalált alakjai. Akik viszont a nagy V-vel írt Valóságban, a szemünk láttára, a fülünk hallatára szem- és fülrebbenés nélkül járatják le magukat, mégpedig éppoly bátran, mintha ők is csak kitalált alakok volnának, azt nem is értem!

Nincs értelme nevesítenem, kiről is írok itt, mert vagy felsorolhatok annyit, hogy túlnő a hetilap teljes terjedelmén, vagy kiemelek egyet, de az semmiség. Közben azért, hogy a sok közül ki az egy, úgyis kiderül. Nem szokásom tetemre hívni valakit, csak mert egykor belelépett a Magyar Szocialista Munkáspártba. Pedig a rezsim második felében azt már el nem várta senki, és a mottó, hogy „aki nem ellenünk, az velünk”, kivételesen szavahihetőnek bizonyult. Belépett néhány, aki hitte is, hogy be kell lépnie, de a legtöbb csatlakozás szívesebben történt a közepesség érdekeinek védelmi ingeréből. Hogy legalább annyit szinten tarthassanak! Hanem hogy az egykori pártkáderek, meg egy egész másféle jövőre ácsingózó KISZ-titkárok itt törekednek a pofám előtt „kommunistázva”, azt nem is értem! Átélném én színházi emberként a megszólalásaiknak megelőző megfontolásait, de se dramaturgiai, se lélektani kapaszkodót nem találok hozzá. Ha színészek volnának – és nem csak ócska ripacsok! –, mondanám nekik: „Ezt így ne, ennek túl indokolatlan és arrogáns így a logikája!”