Tramini – Senkinek, hát mindenkinek

A hangyák közül, ha egyet kiemelnek a bolyból, és megetetik cukorral, majd visszapottyantják társai közé, nem sokra rá a vár összes kis rovarjának szervezetében kimutatható lesz a táplálék. Mesébe illően kedves, és nem az én okosságom, Csányi Vilmos mesélte új könyve, a Teremtő képzelet bemutatóján. Van tehát gasztrokollektíva az állatvilágban, de képzeletük egyéni, nem tudják megosztani egymással, csak amit megesznek. Közösségi képzelete csak az embernek van, és talán éppen ettől az, ami. Aztán mégis.

Van, amit csak én tudok. Ezek olyan dolgok, amik csodálatosan hozzám tartoznak. És, ha most elmesélem (merthogy el fogom), amit csak én tudok, ugyanúgy nem jut belőle másnak. Tájékoztatást nyújtok róla, hírül adom, de marad minden a régiben. Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. De annyiról van itt szó csupán, hogy ez a tudásnak pusztán érzelmileg birtokolható szférája, amit ha meghalok is magammal vinni tudok csak, hátha odaát kezd vele majd valamit, akire tartozik, de itthagyni belőle, másra testálni lehetetlen. Nem nagy dolgok ezek, vagy talán a legnagyobbak, ezt is még el kell döntenem. Az ember néha azért ír, hogy megtudjon valamit.

Amit csak én tudok, hogy mi futott át rajtam akkor. Késő október volt, a fák már kopaszodóban, a szőlőkön rozsda levelek. Traktorral mentünk fel a hegyre, én az utánfutó bakján ültem, egy keresztbe dobott zsaludeszkán, ami nagyokat ugrott velem, ha buckára, gyökérre lépett a gép. Béla bátyámnak temetés, nekem esküvő volt az a nap: nyolc sor birtokát, vályogpincéjét megnézni gurultunk a Gurgó-csúcsra, amivel ő már nem bírt el. Nyolc sor birtokát először néztem már gazdaszemmel; hüvelyk vastag vesszők, alkar tőkék, dicsekedett hol a Leánykával, hol a Rizlingszilvánival, Ezerfürtűvel. Ez a hitványka meg a sokgombos, állt meg a déli szélen. Hogy az micsoda, éppannyira tudtam, mint hogy mit ért az „untig-elég-szál”-on meg a léhón. Semennyire.