Péntek este tizenhatodik alkalommal rajtol el a labdarúgó Európa-bajnokság. Összeszedtünk 10+1 emlékezetes momentumot az elmúlt hatvan esztendő Eb-történelméből.
Amikor egy éremfeldobás döntött a fináléba jutásról
Hatvanegy éve, az első alkalommal megrendezett 1960-as labdarúgó Európa-bajnokságon még mindössze 4 csapat – Franciaország, Jugoszlávia, Csehszlovákia és a Szovjetunió – vett részt, és a tornát (talán annyira nem meglepő módon) egy olyan ország együttese nyerte, amely ma már nem is létezik: a Szovjetunió. Nyolc évvel később, 1968. június 5-én szintén velük esett meg az a ma már szinte hihetetlen végjáték, amelyben egy éremfeldobás döntött a fináléba kerülésről. Az egyébként Olaszországban megrendezett Eb-n a szovjetek a házigazdákkal mérkőztek meg a Napoli stadionjában. Se a rendes játékidő, se a 30 perc ráadás sem hozott gólt, és büntetőpárbaj helyett a 68 582 nápolyi néző annak lehetett tanúja, hogy a „vakszerencse” döntött.
Így végül az olaszok mérkőzhettek meg a döntőben Jugoszláviával, s mindjárt két meccset játszhattak. Az első, június 8-i összecsapás 1–1-es döntetlennel ért véget 120 perc után. Két nappal később azonban már az Azzurri (a kékek) becenéven is ismert olaszok győztek 2–0-ra.
A tizenegyes, ami önálló életre kelt
Tizenkét évvel később még mindig csupán négy csapatos volt az Eb. Az 1976-os belgrádi döntőbe Nyugat-Németország és Csehszlovákia is hosszabbítás után jutott be – a házigazda jugoszlávok és a hollandok ellenében. A finálé a címvédő németek számára rosszabbul nem is indulhatott volna, hiszen 25 perc után már két gólós hátrányba kerültek. Ám nem hiába az angol klasszis, Gary Lineker híres mondása: „a futballt huszonketten játsszák, a meccs 90 percig tart, és a végén mindig a németek nyernek”, az NSZK-nak sikerült az utolsó percben kiegyenlítenie.
2–2 után aztán a hosszabbítás nem hozott gólt, így jött az Eb-k történetének első tizenegyes párbaja. A németek negyedik rúgója a Bayern München elnyűhetetlen bútordarabja, a pár éve adócsalás miatt 18 hónapot börtönben is töltő Uli Hoeness volt, és csúnyán felé rúgta a bőrt. Ekkor érkezett a csehektől Antonín Panenka, és mintha csak a grundon lötyögne egyet, hanyagul alányesett a labdának. Gól! Csehszlovákia Európa-bajnok. A többi meg történelem, a ma 72 éves Panenka büntetője önálló életre kelt.
A 119. percben rúgott gól, ami a döntőbe lőtte a franciákat
Az 1984-es franciaországi Eb már a második olyan torna volt, ahol 8 csapat vehetett részt. A Michel Platini vezette házigazdák a kor egyik ászának számítottak. Botlás nélkül megnyerték a csoportjukat, megverték a dánokat, a belgákat és Jugoszláviát. Az elődöntőig maga Platini 6 gólt rúgott három meccsen, a jugók ellen mesterhármast jegyzett. A 2007-ben az európai szövetség elnökének is megválasztott, majd korrupciós és egyéb ügyek miatt hat éve minden sporttevékenységtől 2023-ig eltiltott francia nagy pillanata a portugálok elleni elődöntőben érkezett el.
A rendes játékidő 1–1-es döntetlennel ért véget, a hosszabbítás fél órájában aztán három találat is született. Előbb a portugálok kerültek előnybe Jordao második találatát követően, ám Domergue révén a házigazdák a 114. percben kiegyenlítettek. Ekkor jött az utolsó perc, és Platini, aki egy alapvonalról belőtt labdát négy védő között lőtt a kapuba. A finálét a franciák aztán 2–0-ra hozták le a spanyolokkal szemben, ahol Bellone mellett Platini ismét eredményes volt. Így toronymagasan, kilenc találattal a góllövő lista élén végzett – mögötte a második dán Frank Arnesen „csupán” három gólig jutott. Ha pedig Platini, azt se feledjük, a manapság sokak által korholt francia volt az, aki kitalálta, hogy a 60. évfordulóra való tekintettel a 2020-as Eb-t az eddig megszokottaktól eltérően 11 ország 11 stadionjában, így a budapesti Puskás Arénába rendezzék meg – hogy így legyen még nagyobb fociünnep Európa megannyi szegletében.
Egy laza Van Basten-lövés, ami Európa trónjára ültette Hollandiát
A Cruyff-féle holland válogatott után a következő generációnak se kellett szégyenkeznie, ha a labdazsonglőrködésról volt szó. Az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején olyan játékosok koptatták a tulipános mezben a gyepet, mint Ronald és Erwin Koeman, Frank Rijkaard, Ruud Gullit vagy épp Marco van Basten. Nem csoda, ha ők számítottak a '88-as torna egyik favoritjának. Ennek ellenére az Eb nem indult jól számukra: az első meccsen ugyanis 1–0-ra kikaptak a Szovjetuniótól. A győztes találatot az a kárpátaljai Rácz László jegyezte, aki a két évvel korábbi '86-os mexikói vébén is pályán volt a szovjet csapatban, amikor 6–0-ra átgázoltak Magyarországon.
A második meccsre aztán felpörögtek a hollandok, Van Basten mesterhármasával 3–1-re lépték le az angolokat, majd 1–0-ra az íreket is megverték. Az elődöntőben ugyancsak Van Basten 88. percben rúgott találatával 2–1-re legyőzték a házigazda nyugat-németeket. A döntőben aztán ismét összehozta a sors őket a szovjetekkel. Másodjára azonban nem remegtek meg a lábak, 2–0-ra hozták a meccset. A második találat, amit Arnold Mühren keresztpasszából kapásból, lazán visszaküldött Van Basten a hosszúra, az Eb-döntők egyik legszebb gólja.
A legnagyobb városi legenda: a dánok a strandról beesve nyertek
A délszláv háborúk kitörése miatt az éppen széteső félben lévő Jugoszláviát kizárták az 1992-es Eb résztvevői közül, helyettük a selejtezőcsoport második helyezettje, a Peter Schmeichel és Brian Laudrup fémjelezte Dánia ugrott be. A csere pedig igazi tündérmesévé vált, miután a sorozatot végül – az akkor mindössze 5,16 milliós – Dánia nyerte meg. Se előtte, se azóta nem akadt még oly kis lélekszámú nemzet, amely Európa-bajnokságon tudott volna győzedelmeskedni.
A dán csodához kötődő legismertebb városi legenda szerint a csapatot úgy kellett összeszedni a strandról. Ugyan viccesen hangzik, csak épp nem igaz. Több játékos is elmondta már, hogy ez a nyaralásról összecsődítjük a csapatot dolog nagyon nem úgy történt. A 20 fős keret 13 játékosa még a dán bajnokságban játszott, ahol még két forduló hátra volt a szezonból. A Brondby három játékosa, így Kim Vilfort is három nappal az Anglia elleni mérkőzést megelőzően Koppenhágában lépett pályára a BK Frem ellen. Az Eb után az Arsenalhoz szerződő John Jensen az eseményeket felidézve arról beszélt, hogy valóban akadt pár játékos, akinek az torna miatt kellett lemondania a nyaralását, ám ez korántsem hasonlítható a később elterjedt városi legendához.
A dánok aztán nyitásként játszottak egy 0–0-t az angolokkal, majd kikaptak 1–0-ra a házigazda svédektől, de az utolsó körben 2–1-re megverték a franciákat. Meglepetésre így a svéd-dán duó jutott tovább a csoportból. Az elődöntőben Schmeichelék büntetőkkel kiütötték az előző torna nyertesét, Hollandiát. Épp a '88-as torna hőse, Marco van Basten volt az, aki tizenegyest hibázott. A döntőben pedig még nagyobb meglepetésre Laudrupék 2–0-ra lelépték a regnáló világbajnokot, az 1990-es olaszországi vébét megnyerő Németországot. „Úgy éreztük magunkat, mint a Tour de France versenyzői a legkegyetlenebb hegyi szakaszon; iszonyatosan kifáradtunk a végére. A(z első) gól azonban energiát adott és mindent megváltoztatott. Kezdtük verhetetlennek érezni magunkat, keményebben küzdöttünk, gyorsabban futottunk – tiszte Dr. Jekyll és Mr. Hyde helyzet volt” – idézte fel a döntőt a finálé első találatát jegyző Jensen.
Gascoigne a mennybe ment, majd a pokolba csúszott...
A házigazda angolok nagy reményekkel vágtak neki az 1996-os Eb-nek. Nem könnyű csoportba kerültek, Svájc mellett Skócia és Hollandia volt a kvartettjükben. Míg a végül utolsó svájciak ellen egy 1–1-es döntetlennel indítottak, addig a harmadik meccsen már 4–1-re kiütötték a hollandokat. A legfontosabb találkozót azonban e két mérkőzés között játszották: mi lehet ugyanis felspannolóbb egy angolnak annál, mint a Wembleyben játszani a skótok ellen. Ezzel mindkét csapat tagjai tisztában voltak, a fonalat pedig a házigazdák kapták el jobban. Az 53. percben előbb az akkor a világ egyik legdrágább játékosának számító Alan Shearer talált be, majd jött Gazza!
A balhéiról elhíresült Paul Gascoigne valami olyasmit csinált a 79. percben, amiért valószínűleg minden angol szurkoló megbocsátott neki mindent. A kirúgást követően a labda három érintéssel jutott el az akkor a Laziót követően amúgy épp a skót Rangersben focizó támadó elé, aki egy fineszes mozdulattal – egy esernyőcsellel – átemelte a játékszert Colin Hendry feje felett, majd a beforgatott védő mögött bebikázta a lasztit a hálóba. Őrület és libabőr!
Az angolok a legjobb négy közé jutásért a spanyolokat verték ki büntetőkkel, az elődöntőben pedig a németek jöttek. A rendes játékidő 1–1-es döntetlent hozott, így ráfordultak a hosszabbításra. A '96-os tornán alkalmazták először az aranygólt, azaz, a szabályok szerint, ha valaki betalált a hosszabbításban, úgy azzal a góllal a mérkőzést is megnyerte, ami abban a pillanatban véget is ért. Gascoigne lehetett volna az első, aki így dönt el egy Eb-meccset. A 99. percben egy tetszetős támadással Teddy Sheringham egy balról beívelt labdával ugratta ki a jobb szélen Shearert, aki elfutott az alapvonalig és a baloldalt berobbanó Gazza elé tette a labdát, akinek egy centin múlt, hogy nem tudta a hálóba tenni a játékszert. Élete lehetősége volt, semmi kétség, sokan még ma is azt kérdezik, hogy nem lőtte be? Az igazság az, hogy a lassításokból látszik, hogy Gascoigne a másodperc tört részéig meginog, mert talán azt hihette a kirobbanó Köpke eléri a labdát. Talán még egy göröngy is közrejátszhatott leheletnyi megtorpanásában, de ettől függetlenül, egy ilyen nüansz elég volt ahhoz, hogy ne érje el a beadást. A büntetőpárbajt aztán végül Gareth Southgate elrontott tizenegyesével elbukták az angolok, ezzel pedig ugrott a döntőjük is.
Az első aranygól
Ami nem sikerült Gascoigne-nak, összejött a döntőben a csehek ellen Oliver Bierhoffnak. A 79. percben becserélt, akkor épp az olasz Udinesében focizó német a 95. percben háttal a kapunak visszakapott egy ívelt labdát a csapatkapitánytól, Jürgen Klinsmanntól. Nyakán a cseh kapitánnyal, Miroslav Kadleccel sikerült befordulnia, és egy közepesen erős lövést megeresztenie, ami megpattant két cseh védőn, aztán Petr Kouba kapus suta mozdulatát követően beszédelgett a gólvonal mögé. Németország pedig ezzel szerezte meg harmadik, és azóta is utolsó Eb-trófeáját.
A második aranygól
Ha aranygól, akkor a 2000-es belga-holland közös rendezésű Eb még tovább fokozta az izgalmakat, és az idegölést a franciák fejlesztették tökélyre. A két évvel korábbi hazai rendezésű világbajnokságot megnyerő, Didier Deschamps csapatkapitány vezette alakulat előbb a portugálokat verte ki így az elődöntőben 2–1-re. A mindent eldöntő utolsó találat a 117. percben jött, Zinedine Zidane volt eredményes büntetőből.
Az olaszok elleni finálé aztán még ennél is durvább fordulatokat tartogatott. Már-már azt hitte az ember, simán behúzzák az Eb-trófeát Tottiék, amikor a 93. percben érkezett a két csere: egy hatalmas Barthez kirúgást követően David Trezeguet egy fejessel csúsztatta Sylvain Wiltord elé a labdát a tizenhatoson belül, akinek a hosszú sarkot megcélzó lökete Toldo keze alatt csúszott a hálóba. Az igazi csattanó pedig még csak ezután következett, és mondhatni, ez a döntő a cserékről szólt: a 103. percben Robert Pires futott el a bal oldalon, és majdnem az alapvonalról adta be a labdát Trezeguetnek, aki picit visszasasszézva, jó 11 méterről bebikázta a labdát. 2–1, a gallok három cseréje megfordította a meccset és Franciaország a világbajnokság után az Eb-t is behúzta. (Külön pikantéria, hogy a torna után Trezeguet az olasz Juventusba igazolt és tíz évet töltött el a torinói csapatban.)
A görög phalanx
Nem sokan fogadtak előzetesen arra, hogy az egyik legesélytelenebbnek tartott Görögország nyeri a 2004-es portugáliai Eb-t. Náluk talán csak Lettországnak voltak alacsonyabbak az oddszai. A csodához három dolog kellett: egy német szövetségi kapitány, Otto Rehhagel, egy szöglet és meccsenként egy Ángelosz Harisztéasz-fejes. A hellén catenaccio a világ legunalmasabb, ám az egyik leghatékonyabb fegyver volt.
Ne legyünk persze igazságtalanok, minden meccset meg kellett nyerniük, ám Görögország úgy lett Európa-bajnok, hogy 6 meccsen összesen 7 gólt rúgott, mellé pedig kapott négyet. A nyitómeccsen hatalmas meglepetésre 2–1-re legyőzték a házigazdákat, majd Harisztéasz köténygóljával 1–1-re végeztek a spanyolokkal. Az utolsó csoportmeccsen ugyan kikaptak 2–1-re Oroszország ellen, de több rúgott góljuk miatt továbbjutottak 4 ponttal a kvartettből a szintén négy pontos spanyolok előtt.
A kiesés szakaszban a franciák következtek, és jött az első Harisztéasz-fejes a 65. percben, 1–0, pipa. Az elődöntőben a csehek következtek. A rendes játékidő nem hozott gólt, főként azért, mert Andónisz Nikopolídisz kapus kivédte az ellenfél szemét is. Aztán a hosszabbítás 105. percében jött egy szöglet és egy Dellász-fejes, gól, 1–0, pipa. A döntőben megint a portugálok következtek, és ezúttal sem tudtak győzni, hiába voltak a pályán olyan játékosok, mint Figo, Ricardo Carvalho, Deco, Pauleta, vagy épp a már akkor is nagyon akaró, 19 éves Cristiano Ronaldo. Az 57. percben menetrendszerűen érkezett egy görög szöglet és Harisztéasz feje, 1–0, pipa. Görögország Európa-bajnok lett.
A spanyol korszak
Az ezt követő időszakot nyugodtan nevezhetjük spanyol érának, ugyanis 2008 és 2012 között a hispánok nyertek két Eb-t (2008, 2012) és egy világbajnokságot (2010). Kevés olyan csapat van, amely ilyen hosszan tudta dominálni a világ futballját, és eddig mindössze csak ők tudták megvédeni a címüket. Mondjuk, elnézve az aranygenerációjukat Iker Casillastól Iniestán, Xavin át Sergio Ramosig, annyira nem meglepő a sikerük. Németország mellett a spanyolok ülhettek háromszor is Európa trónjára, mivel 1964-ben is nyertek Eb-t hazai közönség előtt. Kilenc éve egyébként 4–0-ra ütötték ki az olaszokat a fináléban – ez az Eb-döntők történetének eddigi legnagyobb arányú győzelme.
Szlusszpoén: Izland kiverte Angliát
Ami nem sikerült Ronaldónak 2004-ben, az összejött 2016-ban: a magyarokkal egy csoportból induló, velünk 3–3-at játszó és a csoportelső mieink mögött továbbjutó Portugália lett az Európa-bajnok. A magyar izgalmak mellett a torna talán legnagyobb slusszpoénja az volt, hogy az Eb-újonc Izland a nyolcaddöntőben kiverte Angliát. Hiába szereztek Rooney 4. percben lőtt tizenegyesével vezetést az angolok, a Manchester populációjával megegyező lakosú északi szigetország roppant fegyelmezett csapata 14 perccel később már megfordította az eredményt. Külső szemmel már-már tragikomikus volt látni az elképesztő tanácstalanságot a szinte kizárólag a világ legjobb bajnokságában, az angol Premier League-ben pallérozódott angol sztárjátékosok arcán. A Manchester United egykori rutinos védője, Gary Neville a meccs utáni reakciójában nemes egyszerűséggel csak annyit tudott kinyögni: „Nem tudom elmagyarázni, mi történt a pályán.”
