Hogy az lett-e, aminek Brezovcsik László és munkatársai megálmodták, mikor a koraérésű Bouvier-t meg a későn szedett Hárslevelűt egymásra szabadították, fogalmam sincs, de hogy a szőlők szőlőjét, a Furmintot kevés fajta közelíti ennyire, az hótziher!
Szerelemmé kell lenni, borrá kell lenni, hogy valamit kezdeni tudjunk ezzel a nyomorúságos élettel. Csók és korty csak megsavanyodik a felnőtt szájban.
A művészet, a kultúra a legnemesebben értett feleslege, s így luxusa az emberi léleknek, szellemnek. Felesleges, tehát nélkülözhetetlen. Ne fogyasszuk el, ne emésszük meg, ne üresítsük ki szavakkal.
Liszt Ferenc sokáig nem ivott. Amikor aztán az 1840-es évektől igazi, európai rocksztár lett, poharat ragadott ő is, ahogyan illik, és poharának maradékát felvidéki koncertkörútjain dámák töltögették kis edénybe és vitték haza ereklyeként.
Istenem, hányan isznak díjnyertes borokat savlekötővel, telefonoznak végig meccseket a lelátón, csak mert azt kell inniuk, ott kell lenniük, és annyi benne az élvezetük, mint a foghúzásban.
A siller az a vörösbor (vagy az a rozé?), amit két-három napig héjon hagynak, és utána préselik ki. Az egri Tóth Ferenc, a szekszárdi Tüske Pince és a villányi Sauska sillerét kortyoltuk el.
Valamelyik bor nekem is az utolsó lesz. Csak ne tudjam, melyik. Addig meg, ahogy nagyapám mondta mindig: ha már megszülettünk, valahogy élni kell. Vagy dongóként, nem tudva létről-végről semmit se, vagy elhinni: az a „valahogy” mégsem mindegy egészen.
Szüret után, télen jó a birtokon. Nyugszik a szőlő, se kór meg nem támadja, se szél meg nem töri, se madár meg nem szúrja. Nem siet, nem siettet: mélyeket lélegezve, felébreszthetetlenül aluszik.
Ismerve a szőlőnket, látva küzdelmét nappal, esővel, válunk csak hálássá a szépért, amivel készül az újra, mert magunkra is rálelünk, ahogy őszülünk a gondba és ráncosodunk az örömbe.
