Az a kijelentés, hogy a mai liberálisok az új kommunisták, nem aránytévesztés vagy túlzás, már a hazugságon is túl van: lényegében megfosztja a szavakat a jelentésüktől.
Szerető Szabolcs
A miniszterelnök már meg is kezdte a hosszú kampányt, hogy a jövő júniusi kettős választáson végleg elsöpörje az ellenzéket. Mindent meg is tesz érte.
A feudális Japán világából ismert nindzsák éjjel, lopakodva indultak gyilkos küldetésükre, a szamurájokkal ellentétben nem a nyílt, egyenes, lovagias küzdőszellemről ismeretesek.
A kormány szisztematikusan vágja el a hazai forrásoktól a számára nem kedves politikai, civil, újabban művészeti szervezeteket, műhelyeket. Most azt is igyekszik megnehezíteni, hogy máshonnan érkező forrásokból próbálják megoldani a működésüket.
Az orosz érdek, Ukrajna távol tartása a nyugati szövetségi rendszer intézményeitől, ma is ugyanaz; ezúttal mintha egy másik Viktor mozgása igazodna ehhez.
Donáth Anna nem hadat üzent, amikor a hazugság kultúrája képviselőjének, egyszersmind lényegében a kormányváltás akadályának nevezte a Demokratikus Koalíciót, csupán egy régóta nyilvánvaló tényt rögzített köntörfalazás nélkül, félreérthetetlenül.
Olyan ez, mintha Románia a nemzetállami gondolat és stabilitás jegyében menekülésre kényszerítené a székelyeket.
Most úgy látszik, a Hamász október 7-én egyszerre adott mattot Izraelnek, a palesztin önrendelkezés ügyének, a közel-keleti béke reményének és világszerte mindazoknak, akik a sok évtizedes konfliktus rendezésében érdekeltek.
Lehet, hogy egyszerűen nem lehet komolyan venni, amit Orbán Viktor mond. Hiszen bárhol piszkáljuk meg beszédei, nyilatkozatai szövegét, tengernyi ellentmondásra, féligazságra, hazugságra, hamisságra bukkanunk.
A miniszterelnök tudatosan építi az egyszerű, vidéki ember imázsát, dicséri a hagyományos, bár sokszor már csak a képzeletben élő falusi életformát. Kommunikációs gépezete mindent ennek a „vidékiségnek” rendel alá.
Miután néhány napja a magyar miniszterelnök kénytelen-kelletlen, de simára pucolta a messzi Pekingben minden oroszok elnökének csizmáját, az 1956-os forradalom és szabadságharc idei ünnepe hirtelen megtelt aktuális tartalommal.
A Sólyom Lászlót búcsúztató, méltató politikai szereplők egyike sem tudja vagy akarja a sajátjaként felmutatni az örökségét. Jól van ez így.