Amikor a minap megint csak szerettem volna belelátni egy-egy politikai vezetőnknek az agyába, arra jutottam, bizony, nagyon is megérett az idő, hogy az országos közönség meghallgathassa közéletünk főszereplőinek egy-egy monológját – és máris hallottam őket.
Mint a csócsózásnál, a lölőzésben is mindenki – a lölőzők éppúgy, mint maga a lölő – észvesztve teker. És mi a haszna? A lölőzők senkit nem ráznak fel az országban, mert a többség elmegy fölötte – vagy pontosabb, ha azt írom: alatta –, lölő meg tör előre, mint az amuri partizánok.
Bár számosan képviselnek bigott szentenciákat, más egyéb gyalázatosságaik miatt mégis feltételezhető a szabados és gátlástalan életélvezet. Jachtozások, csoportos orgiák, félrelépések, a legkülönfélébb függőségek.
Semmi más nem vezérel, mint hogy az úgynevezett „ellenzék” egységes karakterének egyik mesterségem szakmai tapasztalatai által felismert fogyatékosságára hívjam fel a figyelmet.
Mi az „ezmegaz” értelme volt, hogy az a barom elindult Moszkvába? Lehetetlen, hogy amit mutattak a híradások, elmeséltek a tudósítások, az a valóság lett volna. Komoly gyanúm, hogy megőrültem. Talán már hallucinálok is!
Dokumentumok által igazoltan egykori MSZMP-tagok, KISZ-titkárok „kommunistáznak” más feddhetetleneket, és nem restellik „bevállalni”, hogy már a méhlepény is narancssárga volt, amiből születésükkor kiszabadultak.
1987 és 1994 között a művészvilág 55 elismert kiválósága volt hajlandó átvenni Spéter Erzsébet magáról elnevezett díját. Volt köztük, aki kétszer is. Példájuk igencsak ártalmassá vált a hazai művészek méltóságának értékállóságára nézve.
Vágó Pista abban is különleges volt, hogy nem legyintett, beleállt a nyilvánosságba, ott állt a rozoga barikádon, és mindannyiszor újra és újra elmondta, mi bántja.
Ami csípi a szemem, csakugyan ingerli valóságigényem, hogy széles körű nyilvános gyalázkodásain kívül jobbára a rám fenekedők egyikének sem szokása létrehozni valami értékelhetően másfajta, szellemi vagy kulturális terméket!
Ha annyi zseni volna köztünk, amennyire rásütik, pátriánkban már megvalósult volna a minőségnek az a mennyországa, amelyben tíz színészből legalább három Latinovits Zoltánná, és minden harmadik rendező Gellért Endrévé vált volna.
