Babarczy Eszter új kötete esetében rögtön a fülszöveg, illetve a tartalomjegyzék félrevezethet bennünket. Novellaciklusokat várunk, A mérgezett nő című korábbi kötet ismeretében lehet is ezekről valami elképzelésünk. A Néhány szabály a boldogsághoz viszont másféle olvasást követel meg. A téma részben azonos, elkendőzött női ügyekről, mélyre fojtott kétségekről hallunk. Önálló történetek helyett viszont összefüggő elbeszéléseket tartalmaz a kötet, gyakorlatilag két kisregényt, melyek egyike egy középkorú nő kételyeiről, a másik pedig a felzárkóztatás reménytelen küzdelméről szól.
Rögtön belefuthatunk a másik félreértésbe. A Mi ketten cím után ugyanis zárójelben azt találjuk: „rasszista történet”. A szerző a Telexnek adott interjúban elmondta, biztos volt benne, hogy az ő könyvét is eléri majd a vád. Ahogy elérte Háy János Mamikám című regényét, hivatkozva többek közt annak lerontott nyelvezetére. Hasonló kicsavart logika mentén lehetne csak betámadni Babarczyt is. Meg persze azért, mert a fehér többségi társadalom képviselőjeként ír bármit cigányokról. Pedig éppen a megértés szándékával, az illúziókkal való leszámolás érdekében teszi.
Ha nem hatna annyira idegenül a szerző világához képest, mondhatnánk azt is, hogy a Mi ketten című rész a „jóemberkedés” kritikáját adja. Azt, amikor a naiv fővárosi értelmiségi próbálja támogatni a szegénységből felemelkedni képtelen roma fiatalt, de végül beismeri kudarcát. Nem érezzük ugyanakkor, hogy a látszat kedvéért igyekezne segíteni. Nem a társadalom előtt akar jobb színben feltűnni, sőt, egy idő után épp az ellenkezőjével szembesül. Őt nézik hülyének azért, amiért folyamatosan küldi a pénzt annak ellenére, hogy javulás nem látszik.
A fiatalon gyereket vállaló Dalmát mintha üldözné a balszerencse, büntetések és átverések váltják egymást életében. Nincs papír, nincs garancia, csak a folyamatos követelések, a támogató háttér teljes hiánya. Mit lehet ilyen helyzetben kezdeni? Babarczy Eszter novellafüzére (kisregénye) arra mutat rá, hogy rendszerszintű problémáról van szó. Vannak, akiknek a körülmények rendkívül szerencsés együttállására lenne szükség ahhoz, hogy ki tudjanak törni a szegénységből. A berögzült mintákat nehéz leküzdeni, a vállalkozás pedig nem azoknak való, akiknek minden apró hibáját kegyetlenül megtorolják. A Mi ketten-t ezért éppen hogy felkarolhatnák és tematizálhatnák azok, akik a romafelzárkóztatásért küzdenek. Babarczy Eszter nem hallgatja el a cigányok egymással szembeni rasszizmusát, ahogy a bizalmatlanság önkéntelen kialakulásának menetét sem. Nem azért teszi viszont, hogy bármiféle előítéletet erősítsen. Ellenkezőleg: az olvasó még akkor is beláthatja, miféle embertelen problémahalmazról van szó, ha egyébként kevéssé érzékeny a kisebbségi lét nehézségeire.
A másik ciklus némiképp közelebb áll A mérgezett nőhöz, és az életközepi válsággal való küszködést mutatja meg szerethető humorral és önkritikával. A tinderes ismerkedés abszurditásain jól szórakozunk, hogy aztán mi is szomorú nosztalgiával kívánjuk vissza a letűnt fiatalságot, annak természetesnek tűnő örömeit. A hasonló megállapítások pedig végleg belénk égnek: „Persze, a tükör, de a tükör még talán nem volna végleg leleplező, hiszen a tükörben lassú az átalakulás, nem, nem is a körötte élők fokozatos öregedése, még mindig a fiatal arcok néznek vissza rá a fiatalnak megismert testeken, sosem veszítjük el egymást, gondolja erről, csak egy napon az ízületi gyulladásainkról fogunk beszélgetni a még mindig fiatalnak látott arcokkal.”
Ha választani kellene a kötet két része közül, szívesebben olvasnám újra az elsőt, a változó korról szólót. A másodikat nem is annyira szükséges: nyomasztó világa hosszú idő elteltével is élénken él bennünk.
Babarczy Eszter: Néhány szabály a boldogsághoz. Jelenkor Kiadó, 2023. 3999 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/15. számában jelent meg április 12-én.
