Magyarázat majdnem mindenre

A zöldek állításait előbb kétségbe vonták: nincs tudományos alapja, állították a tudósok. A haladás és a jólét ellenségei, jelentették ki a politikusok. Csak elterelik a figyelmet a társadalom igazi problémáiról, dühöngtek a baloldalon. A nép pedig kinevette őket a bolondériáikkal együtt.

Később bebizonyosodott, hogy a természeti rendszerek összeomlása a környezetvédők vészjelzéseinél is gyorsabb ütemben zajlik. Ekkor már csak a következtetéseiket utasították el: gyökeres változás helyett fenntartható fejlődésről beszéltek (megkerülve a kérdést, hogy fejlődés-e egyáltalán, amitől szenvedünk és hogy fenn akarjuk-e tartani); a rugalmas, mély és egyre mélyebb alkalmazkodásról rendeztek konferenciákat, mintha egy katasztrófához alkalmazkodni kellene, s nem tenni ellene. De már nincs mit tenni, elkéstünk a beavatkozással, jelentették ki a tudósok ugyanolyan kérlelhetetlenséggel, mint az ellenkezőjét tíz évvel azelőtt. A politikusok zöldre festették a pártjelvényeiket, a környezet védelméről szónokoltak és megállapodásokat kötöttek, amelyeket eszük ágában sem volt betartani. A baloldal szerint mindenről a kapitalizmus tehet, ők ezt már régen megmondták. A nép környezetbarát jelzéssel ellátott termékeket vásárolt. Eközben az erdőirtás, a talajpusztulás, a vízszennyezés és az üvegházgáz-kibocsátás mértéke tovább fokozódott; a kormányok és az üzletemberek mindent meg is tettek, hogy ez így legyen.

Végül hozzászoktunk a duplex veritashoz: egyszerre akartuk a gazdasági növekedés áldásait és a bolygó megmentését, de mivel sejtettük, hogy ez így képtelenség, tehát szorongtunk. Pazaroltunk és szorongtunk, a konferenciákat a klímaszorongás kérdésének szenteltük. A zöldekről pedig megállapítottuk, hogy amit akarnak, az csupa képtelenség. Mert könynyű azt mondani, hogy ne használjunk a mezőgazdaságban idegmérgeket, hogy ne repülőgépek, óceánjárók és kamion oszlopok szállítsák hozzánk a világ túloldaláról azt, amit mi magunk idehaza is elő tudnánk állítani; hogy ne csomagoljuk agyon és főleg ne műanyagba a termékeket; ne tartsuk „haszonállatnak” nevezett lénytársainkat olyan nagy tömegben és olyan iszonyatos körülmények között és a többi – de ha mindezt nem tennénk, akkor mi lenne, ugye, a költséghatékonysággal, cégünk, gazdaságunk, országunk versenyképességével? Tönkremennénk, minden bizonnyal.

Ami a környezetnek jó, az árt a gazdaságnak. Próbáljuk csak elmagyarázni ezt a képtelenséget egy száz évvel ezelőtt vagy száz évvel ezután élő embertársunknak! Aki megtanulta és ismét meg fogja tanulni (a szerencsétlen), hogy valamivel gazdálkodni annyi, mint takarékoskodni vele: megőrizni, jó állapotban tartani, esetleg gyarapítani pótolhatatlan javainkat: a föld termőképességét, a vízforrások tisztaságát, a fa-, a jószág- vagy éppen az emberállomány minőségében rejlő gazdagságot. És nem sikeresnek tartanák, hanem ámokfutónak – és annak fogják ismét tartani –, aki a tulajdonát másoknál gyorsabban és nagyobb tömegben képes „hasznosítani”, azaz felemészteni és átalakítani hulladékká.

A teljes cikket elolvashatja Plusz előfizetésünkkel, vagy a Magyar Hang hetilap április 18-ig kapható 2024/15. számában. Országjáró riportok, interjúk, elemzések, véleménycikkek, reklámmentes olvasás – ezeket kínálja a Magyar Hang Plusz!