Mártírok, hol vagytok?

Ez év elején, amikor a jelenlegi rezsim regnálásának 14. évét írjuk, számtalan olyan értekezésen vagyunk túl, amely azt firtatta, mi lehet az az esemény, amely visszaállíthatja a politikai pluralizmust Magyarországon. Ezek az értekezések pedig rendre figyelmen kívül hagyják a katarzist mint faktort. Azt a fajta katarzist, amely az utolsó hazai zsákfalvak lakóinak is kollektív élménye lehet, és amelyre példát is nehezen tudunk mondani, hiszen mint említettem, oly ritka Magyarországon. Az egyik sokkoló és sajnos rossz értelemben katartikus pillanata a magyar történelemnek az őszödi beszéd. Gyurcsány Ferenc elhíresült beszéde nemcsak azért kulcsfontosságú, mert lerombolta a politika társadalomjobbító szándékába vetett utolsó reményünket, hanem azért is, mert a fogyasztói társadalom hazugságai közt élve történt valami húsba vágóan valódi és frontális, ami merőben új volt, és egy egész nemzetet csapott arcul.

Ebben a cikkben arra teszek kísérletet, hogy megnevezzem azt a fajta katarzist, amelynek politikát formáló hatása nem magából a politikából, hanem egy társadalomból kiváló egyén önfeláldozásából származik. Akikre gondolok, azok a nemzet „nem megénekelt” hősei, ha úgy tetszik, mártírjai, akikből napjainkban még szerencsétlenebb sorsú országokban is akad néhány, nálunk azonban egy sem, és akiknek hiánya levezethető a magyar történelemből.