Szabad demokraták a damaszkuszi úton – így lépett koalícióra az SZDSZ az MSZP-vel

Harminc éve, 1994 májusában a szocialisták a második szabad választáson abszolút többséget szereztek. A második helyét megőrző SZDSZ nehezen megoldató dilemma előtt állt: beálljon-e a koalícióba az MSZP mellé? Vagy maradjon ellenzékben a hatalmas vereséget szenvedő MDF-fel, a meglepően jól szereplő Torgyán-féle kisgazdapárttal, a továbbra is szürke KDNP-vel és a legrosszabb eredményt elért Fidesszel? Érvek-ellenérvek egykor és ma.

Jól emlékszem, milyen hatalmas viták voltak az egyetemen arról, vajon koalícióra lép-e az SZDSZ az MSZP-vel. Az elvek nélküli exkommunista funkcionáriusok számunkra taszító utódpártjával. Míg a szocialistákkal szemben általában erős megvetés uralkodott, az SZDSZ respektusnak örvendett azok körében is, akik sok tekintetben nem értettek egyet a szabad demokraták politikájával, akiket zavart a párt reprezentánsainak olykor lehengerlő stílusa.

Az SZDSZ-szimpatizánsok határozottan azt képviselték: kizárt dolog, hogy a liberálisok koalíciót kössenek a szocialistákkal. Esetleg, ha nélkülük nem lesz kormánytöbbség. De akkor sem. Menjen koalícióba a KDNP. Ha az MSZP abszolút többséget szerez, pláne nem lehet szó róla. A viták a választások előtt zajlottak, az eredmény szinte biztos tudatában. Legfeljebb az álmodozók bíztak abban, hogy az MDF és Boross Péter hatalmon maradhat.

Visszaüt a negatív kampány

Az MDF bukása eleve következett az ország nehéz helyzetéből, az átalakulást kísérő jelentős életszínvonal-csökkenésből, a körülmények, az életmód radikális átalakulásából, abból a hazai mentalitásból, amely a rendszerváltást, a kapitalizmus térnyerését a nyugati jólét átvételével azonosította. A jobbközép kormányzat helyzetét tovább nehezítette a nagyrészt ellenzéki sajtó sokszor igazságtalan támadásain túl a Demokrata Fórum belső meghasonlása, majd azt követően a szélsőjobboldalra sodródott Csurka-szárny kiválása. Jelentősen rontott a választási esélyeken, hogy 1993 végén Antall József meghalt. Utóda, Boross Péter nem tudta betölteni az űrt, amely Antall távozásával keletkezett. A Boross-kormány ráadásul önsorsrontó módon az első forduló előtt néhány héttel hozzájárult, hogy a rádió vezetése elbocsássa a baloldali-liberális – vagy annak vélt – munkatársakat, ami Budapesten és a nagyvárosokban is összerántotta az ellenzéki tábort. A közmédiában a Horn Gyula és a szocialisták ellen indított lejárató kampány szintén a kormánypártokat gyengítette. A Medián által a két forduló között, május közepén végzett gyorsfelmérés szerint „az MSZP-szavazók felének döntését befolyásolták a párt és elnöke elleni durva támadások, és a második leggyakoribb motívumnak a párt vezetői iránti rokonszenv bizonyult. A negatív kampány viszont az életkortól és a nemi hovatartozástól függetlenül taszította a választók többségét. Lehet, hogy sokan épp ennek hatására hozták meg végső döntésüket: minden negyedik MSZP-szavazó arról számolt be, hogy az utolsó egy-két hétben jutott elhatározásra.”

A május 8-án tartott első fordulóban a szocialisták hatalmas győzelmet arattak: 32,99 százalékkal megelőzték az SZDSZ-t (19,74), az MDF-et (11,74). Egy számjegyű százalékos eredményt ért el – csökkenő erősorrendben – a kisgazdapárt, a KDNP és sereghajtóként a másfél évvel korábban még 40 százalékosra mért Fidesz.

A nép akarja?

Az új helyzetben még élesebben vetődött fel a kérdés: lesz-e MSZP–SZDSZ-koalíció? A szabad demokratákra nagy nyomás nehezedett, amelyet a közvélemény is érzékelhetett. A kor véleményformálói szinte naponta jelentettek meg publicisztikát arról, hogy az SZDSZ-nek össze kell állnia a szocialistákkal; a legnagyobb esélye az MSZP–SZDSZ-kormányzásnak van (Pünkösti Árpád). Érvként az a hipotézis szerepelt, hogy a „magyar nép minden jel szerint szociálliberális koalíciót akar” (Aczél Endre). A szabad demokratáknak ezért nem önérzetből kell politizálnia, „hanem józan elszántsággal. Ha azt teszi, amire fölhatalmazták, együtt kormányoz a mégoly erős szocialistákkal” (R. Székely Julianna). Az esélyeket latolgatva Lengyel László úgy gondolta, szerencsés, ha az MSZP–SZDSZ-szövetség meghívja maga mellé a Fideszt is. Kende Péter (Párizs) eleinte nem helyeselte a koalíciókötést, mert kívánatosnak tartotta volna a három pólusú (szocialista–liberális–jobbközép) pártszisztéma megőrzését. Az SZDSZ szerepvállalását illetően később is bizonytalan maradt, a felelősség etikáját (a koalíció vállalását) állította szembe a meggyőződés etikájával (a távolmaradással).

A teljes cikkben erről is olvashat:
• Miért volt érdekük a nagyot nyerő szocialistáknak a koalíció?
• Hogy változott meg az SZDSZ-en belül a vélemény?
• Melyik későbbi MSZP-s miniszter könyörgött a villamoson?
• Hogyan emlékszik vissza Magyar Bálint most az 1994-es eseményekre?

A teljes cikket elolvashatja Plusz előfizetésünkkel, vagy a Magyar Hang hetilap május 9-ig kapható 2024/18. számában. Országjáró riportok, interjúk, elemzések, véleménycikkek, reklámmentes olvasás – ezeket kínálja a Magyar Hang Plusz!