Már a Mandiner-cikk címe (Ezért örülhetünk a magas inflációs mutatóinknak) mellbevágott, de kíváncsian kezdtem olvasni Sebestyén Géza, a Mathias Corvinus Collegium Gazdaságpolitikai Műhelye vezetőjének írását. Bár ne tettem volna… Most persze okkal-joggal merülhet fel, hogy egy mezei közgazdász, aki pályafutása során egy percet sem foglalkozott makrogazdasági kérdésekkel, honnan veszi a bátorságot, hogy egy ilyen státuszú szerző dolgozatára bármiféle bíráló megjegyzést tegyen. Nos, az alább felhánytorgatott „hibákat” (amelyeket sokkal szívesebben neveznék csúsztatásoknak, tudatos félrevezetésnek) bárki szóvá tehetné, a legcsekélyebb szakmai végzettség nélkül is.
1.) A porhintés azzal kezdődik, hogy Sebestyén úr az egész cikkben egyetlen termék, a földgáz példáján igyekszik bizonygatni, hogy milyen nagyszerű is a magas inflációs adat. Márpedig azt még az operett slágereket fütyörésző suszterinas is tudná (ha lenne még ilyen), hogy az infláció (amely nálunk a hivatalos KSH-adat szerint 2022-ben 14,5 százalék) nem egy termék, hanem „a háztartások által saját felhasználásra vásárolt termékek és szolgáltatások árainak átlagos változása az előző év azonos időszakához képest”. Az összes termékből egyet kiragadni, az bizony abszolút alkalmas a valóság tagadására. Mint ahogy nyilván az is hazugság lenne, ha a hazai inflációt kizárólag a sajtok 83 százalékot meghaladó drágulásával akarnánk jellemezni. És ha már a sajtoknál tartunk: az inflációt lehet értelmezni nagyobb árucsoportokra is, mint például az élelmiszerek (nálunk ez tavaly az Eurostat szerint 49,6 százalék volt). Meglehet, hogy Sebestyén úr örül ezeknek a szép nagy számoknak, de szerintem ezzel egyedül van az országban.
2.) Meglehetősen goromba csúsztatás, hogy az MCC gazdaságpolitikai tótumfaktuma a hazai inflációról szólva a gáz euróban mért fogyasztói árát hasonlítgatja össze, miközben tudjuk, hogy 1 euró 2022 első banki munkanapján az MNB középárfolyamán „csak” 367,66 forintot ért, addig ugyanez az adat idén 405,78 forint volt… Az árfolyamváltozás torzító hatásához különösebb magyarázat aligha kell. Viszont csak ennek figyelmen kívül hagyásával magyarázható a cikk azon megállapítása, mely szerint „az átlagfogyasztásig a magyar lakosság számára csökkent a fűtés költsége”. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy ez az állítás euró alapon sem lehet igaz, ha elfogadjuk a KSH adatát, amely szerint „a háztartási energia 55,5 százalékkal drágult, ezen belül a vezetékes gáz ára 97,8 százalékkal […] nőtt”. Még ha igaz lenne is, hogy euróban számolva csökkent a gáz ára, a sokat emlegetett „magyar családok” számára az is lényegtelen, hiszen közülük csak igen kevesek fizetik gázszámlájukat (vagy bármely más fogyasztásukat) euróban.
3.) Az infláció mértékét nem, de megítélését nagyban befolyásolja, amit a jeles szerző egyáltalán nem érint: az emelkedő árakat mekkora jövedelemből kell kifizetni. Már a mostani átkost megelőző átkosban is keserű viccelődés tárgya volt a „keleti bérek – nyugati árak” párosítás, amin, ugye, az sem javított, hogy a jelenlegi kurzus az olcsó, de jól képzett (és kiszolgáltatott) munkaerővel igyekezett és igyekszik ide vonzani nagytőke befektetéseit (és elüldözni innen azokat, akik jobb munkára és tisztes megélhetésre vágytak). Szintén nem sokat segít a nehézségek elviselésében, hogy a rászorulók célzott támogatása helyett nálunk a mindenkit érintő rezsicsökkentések, az áruhiányt és inflációt gerjesztő ársapkák teljesen gazdaságidegen politikai termékei jelentik a kormányzat intézkedéseit. Külföldre menekült ismerősök és ismeretlenek elbeszéléséből tudhatjuk, hogy sok országban ugyan jóval magasabbak a rezsi- és a megélhetési költségek, de az ottani bérekből mégis könnyebben fizetik ki, mint itthon tették.
Sebestyén úr sok sebből vérző dolgozata végül is oda lyukad ki, hogy „Az árak százalékos növekedése, azaz az inflációs mutató csak azért lett magas, mert a vetítési alap, azaz az ár roppant alacsony volt. […] A hazai fogyasztók mind árak, mint pedig az árnövekedés tekintetében kedvező helyzetben vannak. A magas inflációs ráta adott esetben tehát igazából jó hír nekünk magyaroknak.” Egy pillanatra tekintsünk el minden, eddig fejtegetett problémától, ellentmondástól, csúsztatástól: ha csak a puszta állítást tekintjük, ugyan már miért lenne örömhír, hogy durván nőnek az árak? Fogadjuk el (bár nem igaz), hogy másfél évvel ezelőtt, az azóta folyamatosan gyorsuló infláció kezdetekor „roppant alacsonyak” voltak a magyar fogyasztási árak: ez esetben jó, hogy ez az állapot megszűnt?
Nem kívánok ilyesmit, de ha Sebestyén urat holnap rettenetes fogfájás fogja gyötörni, akkor nyilván örülni fog neki, mivel ma meg tegnap még nem fájt.
