Három, a közszolgálatban pedagógusként eltöltött tanév után beadtam a felmondásom, „leszerelek”, kilépek a tanári pályáról. Teszem ezt több száz, akár több ezer sorstársammal közösen. Nem elsősorban szakmai, hanem megélhetési okok vezettek a felmondáshoz, bár akár szakmai okai is lehetnének.
Pont időben léptem a főállású tanári pályára, a pandémia kitörése előtt fél évvel, így engem „megkímélt” a járvány: számosan, más munkakörben (elsősorban a turizmus, vendéglátás területén) dolgozók rosszabbul jártak, őket leépítették. Azt nem mondom, hogy nagy szakmai reményekkel léptem be, tudtam, hogy nem fogom megváltani a világot, de mindenképpen lelkesen fogtam hozzá a munkához. Ez a három év elég volt ahhoz, hogy úgy-ahogy kiismerjem a rendszert, és megállapítsam, hogy működésképtelen; a Hoffmann Rózsa által nagy büszkeséggel beharangozott „reform”, a pedagógus-életpálya modellje nem más, mint a kilátástalanság életpályája.
A Hoffmann-féle reform sarokeleme volt, hogy a tanárokat különböző kategóriákba sorolta, és el is várta azt, hogy bizonyos év elteltével a tanárok újabb továbbképzések és vizsgák letétele után magasabb szintre minősüljenek. A másik sarokelem, hogy a különböző iskolák tanárai között meglévő fizetésbeli különbségeket megpróbálta eltüntetni, cserébe egységesen magas fizetést ígért, és egységes tanmenetet, egységes tankönyvet követelt meg, hogy az ország bármely régiójának bármelyik két iskolája átjárható legyen, ne legyenek különbségek városi és falusi, nyugati és keleti iskolák között. Sajnos előbbi csak ígéret maradt, utóbbi pedig a nemes szándék mellett inkább csak azt jelentette, hogy egységesen alacsony szintre sikerült az oktatás színvonalát levinni. Ebben talán még a szándékolt akaratot is meg lehet találni: miután az állam feladta a szekularizáció elvét, és az állami iskolákban is kötelezővé tette a hittan/erkölcstan tantárgyat, továbbá több mint kétszeresére emelte a felekezeti fenntartású iskolák számát (amelyekre külön finanszírozás van, végeredményben nagyjából három és félszeres támogatást kapnak az állami iskolákhoz képest), kijelenthető, hogy az állami iskolarendszerre nagyjából úgy tekintenek, mint az állami egészségügyre: el lehet mondani, hogy van, de csak a köznép gyermekeinek, akiknek meg úgyis mindegy.
Felmondásom fő oka viszont a magasabb fizetés ígéretének megszegése volt. Azzal minden tanár tisztában van, hogy a tanári fizetésből nem lehet meggazdagodni. Az viszont nóvum az iskolarendszer elemei között, hogy már megélni sem lehet a fizetésből. A Hoffmann-féle ígéret a mindenkori minimálbért vette vetítési alapul; ezt már elfogadása után két évvel, 2015-től megszegte az állam. Nem véletlen, hogy 2016-tól egyre jobban lázongott a tanári kar – egy része legalábbis. Számszerűen: a fizetésem 2019-ben 130 ezer forint volt (végig nettó összegeket írok), ez lett 2020-ban előbb 140 ezer, majd augusztustól 10 százalékos bérpótlékkal 154 ezer; 2021 februárjától 160 ezer, majd 2022 januárjától (már a második 10 százalékos bérpótlékkal együtt) 208 ezer forint. Végig úgy, hogy a garantált bérminimumra ki kellett egészíteni a bértábla szerint járó fizetésemet. Azt, hogy diplomásként, a minősítési vizsga letétele után a „megemelt” fizetésemet a középfokú végzettségűek fizetésére emelik fel, megalázó.
Megalázó az is, hogy ezt a kormányzat hatalmas sikerként hirdeti. Valóban, nominálisan hatalmas az emelkedés. Értékét nézve viszont inkább zuhanórepülésben van a tanári bér, hiszen a garantált bérminimum egyre többek fizetési kategóriáját éri utol. A pedagógusok morálját tovább rombolta, hogy a 2022-es választási ígérgetés közepette szinte minden társadalmi réteg jelentős anyagi segítségben részesült, a tanárok képébe viszont sikerült belehazudni azt, hogy a gazdasági helyzet nem teszi lehetővé a nagyobb arányú emelést. Egy olyan emelésről beszélünk, amely még az inflációt sem követi.
A kilátástalanság érzetét nagyban növelte a tanári sztrájkjog ellehetetlenítése és a kormányzat a sztrájkok és engedetlenségek idején tanúsított magatartása. Folyamatos volt a válságkommunikáció: megfélemlítések és fenyegetések egész sorát vetette be az oktatásirányítás ellenünk, saját dolgozói ellen. Akik elvileg a jövő nemzedékét oktatjuk. Akiken elvileg Magyarország jövője múlik. Akikre a szülők rábízzák nap mint nap legféltettebb kincsüket, a gyermeküket. Családbarát kormány, aha.
Előbb lecsupaszították a sztrájkjogot, utóbb gyakorlatilag betiltották: mostantól csak úgy lehet sztrájkolni, ha közben (ingyen) megtartjuk az órákat. Az új miniszter (mármint a kipróbált régi, aki a híre alapján legalább rendet tart, noha a problémákat át se látja, nemhogy meg tudná oldani) ezek mellett kijelentette, hogy olyanról nem tud, hogy polgári engedetlenség. És akkor mi lesz, mit csinálnak azokkal, akik mégis engedetlenkednek? Kirúgják? Ki fog akkor órát tartani?
Mert már most sincs, aki órát tartson. Nemcsak a szakszervezetek számolnak be tömeges felmondásokról (ők ezt a befizetett tagdíjak elmaradása alapján érzékelik), mi magunk is látjuk. A személyes ismertségemben lévő pedagógusok fele vagy felmondott már, vagy készül rá. A saját volt iskolámban is folyamatos tanárhiány van, és nem szokatlan az sem, amikor egy-egy iskola 8–10 tanárt keres álláshirdetés útján. Mindenre mi az oktatásirányítás válasza? Az, hogy minden a legnagyobb rendben. Fontosabb a működőképesség fenntartásának látszata, mint maga a működés. Nem kétlem: majd megoldják; átszervezéssel, nyugdíjasok és óraadók foglalkoztatásával. Osztályösszevonásokkal. Iskola-összevonásokkal. A maradó tanárokra így – ugyanakkora fizetés mellett – több feladat vár. Túlórákat, helyettesítéseket ritkán fizetnek ki: nekem 70 helyettesített órám volt, egy ismerősöm 100-ig jutott. Ingyen.
Kilátástalan küzdelem ez így magunkért és a gyermekekért is. Sokunk reményvesztett, kiégett, pályaelhagyó. Mindezt úgy, hogy nem is írtam semmi másról, csak az oktatásirányítás saját dolgozói felé mutatott arroganciájáról, gőgjéről, az eleve alacsony fizetések elértéktelenedéséről, és szóba se hoztam az egész idejétmúlt iskolarendszert, sem a garantáltan elavult tananyagot, sem az egész struktúra merevségét; a tanárok nemcsak a saját fizetésükért sztrájkoltak, de a szemléletváltásért és a struktúraváltásért is. Ezek, illetve a javaslatok asztalról való lesöprése, a tanári bérigényekre való elutasító válasz, sőt az elégedetlen pedagógusok megbélyegzése, mintha akár a választási sokktól magához még mindig nem tért ellenzék, vagy mintha egy lassan 92 éves befektető fizetett lázongói lennénk – ezek a Hoffmann-féle tanári életpályamodellt a kilátástalanság életpályájává züllesztették.
Olvasna még Nádasi Balázstól? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/28. számában jelent meg július 8-án.
