Szép, kedves, felejthető. Az utolsó jelenetekig erre tudtam gondolni, amikor a Volt egyszer egy nyár (Aftersun) vetítésén ültem. Közben egyre kevésbé hittem abban, hogy jön valamiféle olyan fordulat, amely rajongóvá tehet engem is. Édesapa vakációzik egy török nyaralóhelyen a lányával, a napok kellemes egyformaságban telnek. Napolajjal kenegetik egymást, úsznak egy jót, és a hotelszobában arról beszélgetnek, milyen volt az apa tizenegy éves korában. Mi pedig végig sejtjük, hogy valami rettenetes fog történni. Nem szpojlerezünk ezzel semmit, már a film címe is elárulja a dolgot. Miután pedig láthatóan egy évtizedekkel ezelőtti nyarat követünk, sejthetjük azt is, hogy a kitüntetett szerep nem véletlen. Ha a máskülönben hétköznapinak tűnő vakációt nem a közelgő tragédia felől néznénk, végképp elveszne az egész dramaturgiai jelentősége. Legalábbis így hisszük.
Az eszünkkel persze közben is tisztában vagyunk az ilyen pillanatok fontosságával. Tudjuk, hogy addig kell örülnünk nekik, amíg lehetőségünk van rá. A szívünkkel viszont a más köznapi örömét, ha az tényleg mindennapos jelenetekben mutatkozik meg, nem feltétlenül érezzük át. Az Aftersun gyakran épít a régi családi videók keltette otthonosságérzésre, nosztalgiára. Valóban torokszorító érzés is nézni a hasonló felvételeinket. A sajátunkat, nem másét. Persze átérezzük, mi játszódik le valakiben, amikor előkerül egy hasonló videó. De ilyenkor sokkal könnyebben veszünk el az érdekes részletekben, és nem az jár végig a fejünkben: bárcsak újra visszarepülhetnénk ide!
Charlotte Wells filmje mégis meg tudott lepni a végére. Pedig már tényleg azt gondoltam, az Aftersun megmarad számomra úgy: bájos, de azért túlértékelt. A majdhogynem utolsó, Queen-féle Under Pressure alatti jelenet viszont nemcsak a földhöz veri a nézőt, de utólag átértelmezi mindazt is, amit látott. És az ember, bármennyire is unatkozott közben időnként, itt mégis azt érzi már, hogy újra akarja látni az egészet. Ami márpedig rendkívüli teljesítmény. Az szintén, hogy az említett jelenet kizárólag képek segítségével mond rendkívül fontosakat az emlékezésről, a megbánásról, a dolgok utólagos átértékeléséről. Nagyon finoman, de pontosan adja át ez a csodálatos jelenet mindazt, ami bennünk is megvan, akárhányszor legfájdalmasabb veszteségeinkre gondolunk. Ha lehetne Oscar-díjat adni jelenetekért, ezért mindenképp járt volna az elismerés. A főszereplő Calumot alakító Paul Mescal jelölése így is megérdemelt volt.
Ha korábban nem is, itt jövünk rá mindenképp, hogy a hétköznapi nyaralást többféleképpen lehet nézni, megélni. Az apa szenved, küszködik a bajaival, nem tud már felhőtlenül benne lenni a pillanatban – egészen az említett jelenetig. A tizenegy éves kislánynak, Sophie-nak ellenben mindez valóban egy kellemes, vidám nyaralás lehetne csupán. „Csupán.” Csakhogy a filmben aztán bejön egy harmadik szereplő is: a felnőtt Sophie, aki visszaemlékszik minderre. Ha pedig van nézőpont, amelyik itt igazán megrendítő, az a felnőtt Sophie-é.
Csak épp közben nem feltétlenül nézzük az ő szemével a dolgokat. De még csak a kislány Sophie-éval sem. Ezt akár hiányként is fel lehetne róni. Számos jelenetnél éreztem úgy, hogy túlságosan a közelgő veszteség felől szemlélem az egészet. Az Aftersun mintha leginkább az apa szemszögéből játszódna – miközben a problémáihoz a film nem enged közel. Így pedig ezt a nézőpontot a legnehezebb átérezni. Az apa szemén át nézzük, ahogy a kislány a karaokebuliban énekli az R.E.M. szívfájdító dalát, a Losing my religion-t. Látjuk az apát a hotelszobában, amint összeomlik, és fájdalmas levelet ír a lányának. Látjuk, ahogy túlmozgásos gyakorlataival igyekszik úrrá lenni mindazon, amivel küzdenie kell. (A film ezt illetően enigmatikus marad, így a legkézenfekvőbb magyarázat, illeszkedve napjaink trendjéhez, a depresszió marad. Bár a halálos betegség is fájdalmas elképzelés lenne, de a mentális gondok nagyobb súlyt adnak a felnövekvő gyerek későbbi értetlenségének, a zárkózottsággal való elkeseredett küzdelmének.) Nem tudjuk így igazán felvenni a kislány nézőpontját, amikor a telefonban megjegyzi az anyjának, hogy az apja úgy viselkedik, mint egy fura belassult nindzsa. Szemfülesebb nézők ellenben már rögtön észlelik, hogy a férfi tai chi gyakorlatokat végez. Ahogy számos izgalmas részletet fedezhetnek még fel a nézők, ha jobban elvesznek a film képi világában. (Például: hol bukkan fel újra a török vásárban megvett szőnyeg?)
Ellenben a végére megértjük, mennyire fájdalmas lehet utólag felismerni, hogy az ártatlan nyaralásunkra végig árnyék vetült. És el is fogja már mindig homályosítani: a felnőtt Sophie képtelen a gyermeki énjével tekinteni az egészre. A szenvedés jó része pedig épp abból is fakad, hogy szeretné visszakapni az egykori boldog ártatlanságot. Egyszerre ölelné újra a régi világát, illetve kérné számon édesapját a sötétség eluralkodásáért. Charlotte Wells filmje rendkívül érzékenyen, nehezen feledhetően mutatja meg, mit jelent az emlékszilánkokat igyekezni újra összerakni, és keserűen tudomásul venni, hogy nem állnak újra össze azzá, amik egykor voltak. Ott lennénk, de már csak külső szemlélők maradunk. A kérdéseinkre pedig talán már nem ad választ senki. De tovább hiszünk benne, hogy ha elégszer tesszük fel őket, talán mégis lesz valami értelme az egésznek.
Volt egyszer egy nyár (Aftersun), brit filmdráma, 102 perc. Március 9-től a mozikban.
