Az orosz valósággal kritikus film és a Mayhem-énekes Csihar Attila fiának parádés fekete története: ilyen volt a BuSho első napja.
Amikor az orosz Andrej Zvjagincev vagy az iráni Asghar Farhadi olyan filmjeiket néztem, mint a Leviatán, a Szeretet nélkül, a Nader és Simin vagy Az ügyfél, az első érzés mindig a meglepetésé volt: hogyan lehetséges ez? Miként születhetnek ennyire minőségi, kritikus alkotások olyan államokban, melyek nem épp az egyéni szabadság kiteljesedésének bajnokai? Aztán időnként megjöttek sajnos a hírek a következményekről, belföldi kritikákról, és szomorúan, de újra érteni véltem a dolgokat. Mint akkor is, amikor hecckampány indult Zvjagincev Leviatánja ellen, hogy mégis miként kaphat támogatást egy, a kortárs orosz valósággal ennyire kritikus film?
A 20. BuSho Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál első napja szintén váratlan élményt hozott az orosz Demitri Zujew filmjével. A 2023-as Crease (Залом) fogadtatásáról elsőre kevés hírt találtam, mindenesetre meglepne, ha Vlagyimir Putyin vagy Dmitrij Medvegyev felvésnék a kedvenceik közé. A rövidfilm, hasonlóan Zvjagincev munkáihoz, az orosz hétköznapok szeretetlenségén és brutalitásán keresztül mutatja meg, hogyan néz ki testközelből egy, a képmutatásra épülő rendszer. Párhuzamosan követhetjük az épp az újabb elismerésre váró igazgatónőt, amint arról beszél, hogy már a szabadidő jelentését is elfelejtette, az iskola lett az otthona, él-hal a diákjaiért. Zaklatás, bántalmazás? Mindent megtesznek, amit tudnak, még egy bejelentő rendszert is indítottak, amely köszöni szépen, tökéletesen működik. És mindannyian végtelenül büszkék a matekversenyek állandó győztesére, Petyára. Aki ugyan különleges nevelési igényekkel bír, de ezt mind a legnagyobb odafigyeléssel kezelik. Közben látjuk, amint az iskola diákjai viháncolva a tornaterembe rohannak, hogy ott a jó öreg „mindenki egy ellen” klasszikus iskolai jelenetét gyakorolják. Várjuk, csak várjuk, hogy valakiben feltámadjon a lelkiismeret, de helyette az történik csak, ami jóval gyakrabban szokott: sikerrel vonják be az erőszaktól leginkább ódzkodót is. Közben hallunk a háborúba hívott apáról, kijevi előretörésről, nemes értékekről és az anyaföld fontosságáról. Bátorságról, hogyne! Mindenki erőt és rendíthetetlenséget mutatna, a leghangosabb bántalmazó gyerek pedig, szegény, még el is hiszi, hogy ma felért egyenesen Michael Jordanig. Zujew Oroszországában erő nincs, bátorság nincs, csak erőszak és gyáva meghunyászkodás. A zaklatásokról szóló bejelentőrendszer napi papírját pedig úgyis megírja majd az iskolatitkár.
Hasonlóan erős darab az iráni Exile (Tabeid), melynek női börtönében a félelem és a megaláztatás az úr. Sajad Hosseini filmje ügyesen homályban hagy bizonyos részleteket. Nem tudjuk, ki miért és meddig van itt, nem ismerjük a körülményeket. Hasonlóképp a Saul fiához, csak azt látjuk, ami épp a szemünk előtt történik. A világot itt az jelenti, sikerült-e elrejtőzni, túlélni az adott pillanatot, vagy valami még rosszabb jön az addigi borzalmaknál. Egy anya bújtatja a fiát a tisztítószerek mögötti rekeszben, közben a börtönhatóságot vádolva gyermeke eltűnésével. A hivatalosságok persze sejtik: csupán próbálja elkerülni, hogy a fiút elválasszák tőle. Hosseini filmje úgy lesz fájdalmasan valóságos, hogy – hasonlóképp a Crease-hez – egy mikrokörnyezet adott napját követi, abból következtetve arra, hogyan is fest egy olyan állam/rendszer, mely ehhez hasonló viszonyokat termel ki. Közben pedig a rémületet és meglepetést sugárzó arcok mindent elbeszélnek arról a világról, amelyben élni nem, csak túlélni lehet.
Csihar Arion a Mayhem-énekes Csihar Attila fia, A sötétség gyermekeiben pedig el is játszhatta hat éve a norvég black metal szubkultúra fénykorát testközelből végigkövető apját. A Sátán című rövidfilm, melyet a fiú Belső Marcell-lel közösen rendezett, szintén nevezhető afféle közös projektnek. Csihar Attila legendás zenekarának, a Tormentornak a dalait halljuk, az apa pedig közre is működött a produkció készítésében. A cím és az előbb említettek ellenére ne várjunk valamiféle metálsztorit, legalábbis a konkrét értelemben ne. Átvitten viszont nagyon is nevezhetjük annak a filmet, melyben Ónodi Eszter alakít basáskodó séfet, Patkós Márton, Vilmányi Benett és Trill Beatrix pedig megfélemlített alkalmazottakat. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a megalázott dolgozókban dolgozik a düh, Patkós szakácsa pedig végül el is szánja magát a cselekvésre. De van-e bármi esélye egy olyan szisztémában, melyben senkiben nem bízhat, és ahol csak a rossz korrumpál mindenkit, a végére egyenesen a megbocsájtó gazda szerepében tetszelegve? Kegyetlenül pontos, erős film Csihar és Belső rendezése, amelynek fényét (feketeségét) csak növeli Ónodi játékosan gonosz és Patkós eszelős alakítása.
A szerdai nap versenyfilmjeiből érdemes még kiemelni Nagy Kálmán kényelmetlen zaklatástörténetét, Az utca másik végét, melyről korábban már írtunk bővebben. De az első három blokk produkciói közt inkább a gyengébb munkákat lenne nehéz megtalálni. Mind a halálközeli állapotot hipnotikus képekkel megjelenítő finn Bright White Light (rendezte: Henna Välkky, Eesu Lehtola), mind a napjainkba kódolt társadalmi feszültségeket az Élősködőkhöz hasonlóan szatirikusan, de élesen megjelenítő The Masterpiece (La Gran Obra) (rendezte: Àlex Lora) erős, emlékezetes darabok. Ugyanez áll a francia Stephen Vuillemin nagyon aktuális animációjára. Az A Kind Of Testamentben egy nő fedez fel az interneten egy honlapot a saját nevével, rajta különös, a Facebook-fotói alapján készült animációkkal. Amikor aztán nyomozni kezd, egy azonos nevű asszonyra bukkan, aki talán kortársa, talán jövőbeli önmaga, talán ez mind együtt. Izgalmas és provokatív darab, mely úgy megy igazán mélyre, hogy nem fél végső soron egy viccel elütni az egészet. Érdemes keresni a filmet, ahogy a rendező további munkáit is.
A BuSho 2024-es médiapartnere a Magyar Hang.
