Amikor Kölcsey Ferenc azt mondta, hogy „jelszavaink valának: haza és haladás”, nem véletlenül nem úgy fogalmazott, hogy „haza vagy haladás” – már csak azért sem, mert jól tudta, hogy a nemzetté és a polgárrá válás nem kétféle eszmény programja, hanem egyazon idea két felének szervesen összefüggő igénye, s ahogy a fej meg az írás egymástól elidegeníthetetlenek, mert csak együtt képeznek érmét, éppúgy szétválaszthatatlan a nemzeti önrendelkezés és a polgárosodás gondolata.
A magyar történelem nem lineárisan halad, hanem ciklusait szüntelenül ismételve körbeforog: remény, szabadság, bukás, elnyomatás, remény, szabadság, bukás, elnyomatás – már minden magyar unná, ha nem lenne ennyire fájdalmas. A remény és a szabadság fellobbanó lángját 1990 után az az Orbán Viktor oltotta ki, aki maga is tudta, hogy Kölcseynek igaza van: haladás nélkül nincs haza, és haza nélkül nincs haladás – a magyar nép meg a magyar elit mégis rutinszerűen játssza ki egymás ellen a nemzeti és a polgári identitást. Orbán Viktor tudta, hogy ez nagyon nagy baj, de nem azért lépett fel a magyar történelem színpadára, hogy megoldja, hanem hogy uralja és felhasználja a problémát. Talán soha nem hitt a magyarokban, talán csak a 2002-es választási veresége nyomán veszítette el a hitét bennük, de ma már nem kétséges, hogy ostobának és alkalmatlannak tartja őket, ezért a 2010-es országfoglalása után meg sem próbált megfelelni a haza és a haladás együttes követelményének: a haza helyébe kiváltságos osztályt, a haladás helyébe maradást állít.
Ha a magyaroknak sem teremtő hazafiságuk, sem alkotó tehetségük nincs, Orbán Viktor könnyen meggyőzi magát arról, hogy legjobban azt teszi, ha visszatéríti őket a legutóbbi olyan berendezkedésükhöz, ami még működött: a feudális abszolutizmushoz, földesúr és jobbágy viszonyához, a hűbéri előjogok rendszeréhez. A nép aludjon: merüljön alá abba a bukolikus álomba, amit a Szent Szövetség kínált fel válaszul a polgári és republikánus kihívásokra.
Orbán Viktor számítása bevált: ami a rendkívül szűk polgárság felől nézve kudarcos megrekedés a feudális régmúltban, az magyarok millióinak szemében a magyar politika visszatérítése a kurucok dicsőséges szelleméhez – s mert Orbán Viktor hintójáról csilingelő érmék mellett mézédes ábrándokat is elhint, ezek a milliók most azt hiszik, hogy újra van királyuk, aki megleckézteti Európát, és bebizonyítja, hogy a magyarok igenis mernek jobbágyok lenni. Nem vágynak sem szabadságra, sem népszuverenitásra, csak arra, hogy tele legyen a hasuk – ha ez teljesül, Orbán Viktor szabadságát és szuverenitását készséggel élik meg úgy, mint a magukét. A magyarok helyett a miniszterelnökük lázad, kezében puska helyett pezsgőspoharat tart, Petőfi unokái pedig elégedettek az élménnyel.
Nem véletlenül üresedtek ki a kormányfő ünnepi beszédei – a magyar történelemnek ugyan melyik nagy alakját idézhetné, aki ezt akarta? Szinte érezni lehet Orbán Viktor erőlködését, amikor az önként csatába vonult és harcban elesett Petőfit „békepártivá” próbálja hamisítani. A magyarok miniszterelnöke feledni és feledtetni akarja azt az orosz lándzsát, amely kioltotta a huszonhat éves költő életét, mert Moszkvához titkosszolgálati szálak eloldhatatlan hálózata fűzi. Magyarország keleti határán túl egy születőfélben lévő nemzet harcol a szabadságáért az orosz túlerővel szemben, épp ahogy a magyarok tették 1849-ben és 1956-ban a Moszkvából oktrojált önkénnyel dacolva, Orbán Viktor pedig azonnal megtalálta a magyarság helyét az új évszázad eddigi legfontosabb konfliktusában: országát az önkény pártjára állította csakúgy, mint nagy elődje, Kádár János 1968-ban, amikor sietve vett részt a prágai tavasz leverésében, hisz történelmi tapasztalat, hogy egy tekintélyuralmi rezsim a Kárpát-medencében orosz lándzsákra támasztva stabil igazán – ha meg ezek egyike esetleg átdöf egy izgága költőt, ezt az árat a magyar nép készséggel megfizeti.
A levegő megint fojtogatóvá vált Magyarországon. Az öregek még emlékezhetnek erre a hetvenes évekből. Az illiberális rendszer túl jár a zenitjén: túl számos és túl súlyos Orbán Viktor hitszegése, és túl sok a külső ellensége ahhoz, hogy megússza történelmi bűneit, de ahhoz is, hogy a magyarok megússzák a rájuk váró gazdasági-társadalmi kataklizmát. A magyarság sokszor próbálta már megjavítani magát, és ha ez tartósan nem is sikerült, újra meg újra felparázslott a remény. Hinni akarom, hogy a magyarságban még pislákol az a tűz, ami Petőfi Sándort és Angyal Istvánt fűtötte – és amelyhez hősiesen felnőtt Magyarország két mártír miniszterelnöke, Batthyány Lajos és Nagy Imre – hinni akarom, hogy a magyarok előbb-utóbb megint megpróbálják kivívni a jogukat a hazához és a haladáshoz. Remélem, láthatom azt a napot, amikor a szabadság újra kibontja szárnyait a Kárpát-medencében.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/12. számában jelent meg március 24-én.
