Megjön a kedve, ha vár a keddre, mert keddtől keddig mindig más kedvezménnyel kedveskedik minden Skála Áruház – énekelte a Skála Kópé nevű animált kádári reklám alak, aki máskor önérzetesen vallotta meg, hogy a szíve mindig a vásárlóké. Az infantilis figura és szlogen pedig sokkal többet mond el a gulyáskommunizmus szelleméről, mint a Skála Áruházak kínálatáról. A Skála Kópé idétlen alakjában egy kor tükröződik.
Honnan ismerős a Skála Kópé kedélyes és játékos, de kissé lekezelő hangvétele? Ki beszél így kivel? Semmi kétség: egy szülő beszél így a gyerekével. Azért nem keltett ez visszatetszést a nyolcvanas években, mert a Kádár-kor nemzedékei lelkükben, társadalmi státuszukban és az államhoz fűződő viszonyukban maguk is gyermekek voltak. Nem a tényleges valóságot élték: Kádár Jani bácsi a kedvükért megalkudott a Kremllel a marxizmus–leninizmus követelményeiről, és berendezett nekik egy védett rezervátumot, amelyet bár szocializmusnak hirdetett, azért bőven lehetett benne fogyasztani, fusizni, maszekolni, felhalmozni, besúgni, lapulni és olykor bizonyos meggyőződések mellett még kiállni is. A gyermekek jóformán bármit kipróbálhattak, amiről a korábbi évtizedekben álmodni sem mertek, és Kádár Jani bácsi azt mondta nekik, hogy mindenből a legjobbat kapják. A nyolcvanas évek végére aztán a rezervátum összeomlott, lakói pedig egy zordabb Kárpát-medencében találták magukat, ahol továbbra is lehetett fogyasztani, fusizni, maszekolni, felhalmozni, besúgni, lapulni és kiállni, de sokkal nagyobb tétek mellett. Jani bácsi már nem csapott a kezére annak, aki túl sikeres vagy túl sikertelen volt: a védelmező önkény, amely addig működtette a rezervátumot, a Skála Kópé által felkínált textil, amely addig elfedte a különbségeket, nem volt elérhető többé.
A köztársaság húsz éve alatt a rezervátumban felnőtt nemzedékek annyira elveszettek voltak, mint azok a gyermekek, akiket kiemelnek egy fürdőkádból, és a tengerbe vetnek. Orbán Viktor az ő igényeiket felmérve és megértve restaurálta a Kádár-rendszer védett társadalmát – és még egy alapítványt is elkeresztelt ezzel a névvel Soros György politikai aktivizmusát ellenpontozva. A rezsicsökkentés sem pusztán szociális célú rendelkezés volt, hanem szimbolikus intézmény, mely a sárga csekkek miatt szorongó generációk kapitalizmustól való paternalisztikus védettségét fejezte ki. Orbán Viktor 2010-ben megígérte a húsz éve fuldokló magyaroknak, hogy újra berendezi nekik azt a rezervátumot, amelyet igényelnek, és ahol majd mindenből enged nekik egy picikét: egy picike szocializmust, egy picike kapitalizmust, egy picike besúgást, egy picike elégedetlenkedést, egy picike fusizást és egy picike meghunyászkodást – de a legfőbb, hogy ezek közül semminek soha többé nem lesz tétje, mert egyén és társadalom sorsa egyaránt a miniszterelnök által megszabott pályán halad majd.
Orbánt a kádári rezervátum helyreállításának nagyszabású kísérletében éppúgy egy nagyhatalom segítette, ahogy egykor Kádárt – ő azonban nem Moszkvának, hanem Brüsszelnek lehet hálás ezért. Az Európai Unió kedvező feltételeket teremtett a német részvénytársaságoknak, hogy összeszerelő üzemeik futószalagjait rossz, de biztos bérek mellett Magyarországra telepítsék, és így állandó adóbevételt termeljenek Orbán Viktor rendszerének. Brüsszelben jótékonyan elnézték az uniós forrásokból zajló szüntelen lopkodást, hiszen már Görögországgal is így jártak el, azt pedig el sem tudták képzelni, hogy a félperiféria fejlesztésére kiutalt pénzekkel egy Európa konszenzusait fenyegető illiberális fordulatot finanszíroznak.
Brüsszel nem küldött katonákat az Orbán-rendszer védelmére, viszont az államhatáron túlra szervezte ki Magyarország fiatal lakosságát, akik részvételével a paternalista önkény masszív rablási kísérlete mára rég megbukott volna. A rezervátumban szocializálódott nemzedékek átmeneti húsz év alatt felnőtt gyermekei és unokái elhagyták a Kárpát-medencét, így nem zavarták meg a kádárizmus restaurációját és újabb konzerválását. A kontinentális centrum államai olcsó és viszonylag jól képzett munkaerőhöz jutottak, Orbán Viktor nyugdíjasokból toborzott békemenete pedig akadálytalanul foglalta el a köztereket.
Az Európai Unió felelőssége felmérhetetlenül nagy abban, hogy egy európai ország lebontotta a jogállamot, keleti diktatúrák hídfőállásává és érdekeik kijárószervévé vált, s mindezek költségeit a Brüsszel által utalt transzferek fedezték. Európa már megint drámai helyzetbe lavírozta magát: vagy enged Orbánnak, és látszatintézkedések teljesülésének fejében újra megnyitja a pénzcsapokat – s ezzel ismét nyer pár hónapot, amíg nem kell szembesülnie a probléma tényleges nagyságával –, vagy folytatja a jogállami igényű keménykedést Magyarországgal szemben, ahogy teszi azt Lengyelországgal, amelyet máris sikerült visszarugdosnia az Orbán Viktorral kötött illiberális szövetségbe. Az utóbbi út Magyarországnak gazdasági és politikai értelemben egyaránt katasztrófával érne fel. Talán példát is statuálnának a magyarokkal, de az Európai Unió sem nyerne így többet, mint egy válsággócot a határain belül – esetleg azokon kívül. A döntés árát mindenképp a magyar nép fizetné meg. Orbán Viktor ugyan kénytelen lenne akciós áron eladni az ország függetlenségét a Kínai Népköztársaságnak, de egyáltalán nem biztos, hogy ettől az illiberális rendszer megrendülne: az ország előtt a szerbek és a fehéroroszok által járt út tárulna fel.
Ebben az ügyben, ahogy az összes többiben is egyedül az Európai Unió átfogó reformja hozhat előrelépést. Tényleges politikai közösséggé kell válnia valós kormánnyal és valós szolidaritással. Donald Trump izolacionista fordulata és Vlagyimir Putyin ukrajnai inváziója félreérthetetlenül jelezte, hogy a tagállami önzés ideje lejárt. Közös energiapolitika, közös szociális politika, közös külpolitika, közös hadsereg és elsősorban közös identitás kell. Magyarországot nem mentheti meg más, csak az Európai Unió – ha végre magához tér az éber kómából, és elkezdi megmenteni önmagát.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/37. számában jelent meg szeptember 9-én.
