Tartottam előzetesen a Kék Pelikantól. Nem tudtam, mit várjak egy animációs dokumentumfilmtől. A kilencvenes évek vonatjegy-hamisítási lázának korrekt feldolgozására készüljek? Érdekes, tanulságos, de mégiscsak száraz produkcióra? Láttam viszont Csáki László több animációs rövidfilmjét, így tisztában voltam vele, humorért nem kell a szomszédba mennie. Különösen a köszönőbeszédek kincstári semmitmondását leleplez Néhány szót érdemes megnézni. A 2017-es munkából már sejthető volt, hogy ha ilyen lesz a nagyjátékfilm is, nagy gond nem lehet.
A Kék Pelikannak pedig sikerült is elkerülnie a dokumentumfilmes csapdákat. Nem mozgóképes szakdolgozat készült, játékfilmszerűen szórakoztató a dramaturgia. A hősei vannak annyira karakteresek, érdekesek, hogy valóban lehetett volna élőszereplős fikcióban is gondolkodni. Olyanok ezek a kilencvenes évek eleji fiatalok, mint akármelyikünk ismerősei. Közel érezzük magunkhoz mind őket, mind a harminc évvel ezelőtti korszellemet.
Ahogy arról Csáki is beszélt az interjúnkban, az egyik fő kérdés, miért is tekintettek erre az egészre annak idején magától értetődő dologként. Persze, nem akartak lebukni, és igyekeztek – ha sikertelenül is – szűk körben tartani a dolgot. De miért gondolták annyian, hogy ha lehetőségük van rá, ki kell próbálniuk, milyen hamis jeggyel nyugatra utazni? A válasz a rendszerváltás mámorában, a „mindent lehet” váratlan örömében keresendő. Abban, hogy senki nem akart kimaradni, és hirtelen mindenki azt érezte: most kell élnie. Korábban nem lehetett, de most annál féktelenebbül pótolni kell mindent. Hozzátartozik persze, hogy főleg a fiatalabbak játszották be ezt. Nem a kommunizmusban egy életet lehúzó középkorúak és idősek kockáztattak, hanem a fiatalok, akik minden időben merészebben kísérleteznek új dolgokkal, a határok fesztegetésével.
A Kék Pelikan igazi nosztalgiabomba. Tájai és emberei, világa ismerős lehet még azok számára is, akik vagy később születtek, vagy már negyven felett érte őket a rendszerváltás. Csáki László animációja a tökéletes példa arra, hogy a magyarságot megmutatni elsősorban szerelemprojektekben, nem pedig milliárdos presztízsmunkákban lehet. Feleslegesen hiszik ötven feletti kormánypártiak, hogy visszahozhatják azt az érzést, amikor gyerekként az Egri csillagok előtt ültek. Hiába a rengeteg pénz, hiába a díszlet, hiába a korhű jelmezek. Nem ismerünk magunkra. Ott vagyunk ellenben olyan kortárs drámákban, mint a Nyersanyag és a Magyarázat mindenre. Ahogy otthon vagyunk a Kék Pelikan kilencvenes évekbeli vad, szétszórt, izgatott Magyarországán is. Jó érzés benne magunkra ismerni.
Kék Pelikan. Magyar animációs dokumentumfilm, 79 perc. R.: Csáki László. Április 4-étől a mozikban.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/15. számában jelent meg április 12-én.
