Bident – felelte szemernyi habozás nélkül Vlagyimir Putyin, amikor egy februári interjúban megkérdezték, hogy a jelenlegi elnök és kihívója, Donald Trump közül kit látna szívesebben az Egyesült Államok következő elnökeként. Az orosz elnök sietve hozzátette, hogy egy közelmúltbeli találkozásuk során ő semmilyen jelét nem látta az elnök szellemi hanyatlásának. Még annak is szükségét érezte, hogy egy akkoriban napvilágot látott kínos incidensre reagálva az alábbi kijelentést tegye. „Hogy valahol egy helikopterből kiszállva beütötte a fejét? Hát az vesse rá az első követ, aki még soha nem verte be a fejét semmibe.”
Legkésőbb ekkor kellett volna a Demokrata Párt valamennyi józan gondolkodású vezetőjének haladéktalanul nyomást gyakorolni Bidenre, hogy ne induljon újra az elnöki pozícióért. Különösen azért, mert már korábban is ismert volt, hogy a korából fakadóan még a demokrata szavazók háromnegyede szerint is alkalmatlan egy újabb elnöki ciklusra. Június 27-én aztán megrendezésre került a valaha volt legkínosabb elnökjelölti tévévita, ahol amerikaiak millió láthattak egy szenilis, érthetetlenül motyogó bácsit, aki a mondat végére elfelejti, miről kezdett el beszélni az elején.
Két nappal később a demokraták mellett mindig is elkötelezett, liberális New York Times szerkesztőségi cikkben szólította fel Bident a visszalépésre, amit sorra követtek a demokraták meghatározó politikusai és az ismertebb demokrata közszereplők. Csakhogy a hivatalban lévő elnököt senki nem kényszerítheti arra, hogy visszalépjen a jelöltségtől, ezért az amerikai és a nemzetközi közvéleménynek meg kellett várnia, míg Joe Biden maga is jobb belátásra tér. Ő pedig ezt a döntését is a tőle megszokott tempóban, csaknem egy hónap alatt hozta meg. Ez idő alatt is folyamatosan szállította az egyre rutinszerűbbnek tekinthető kínos pillanatokat, amelyek közül kiemelkedett az, amikor a szövetséges Ukrajna elnökét, Zelenszkijt az ellenséges Putyinként nevezte meg.
Most, hogy végre visszalépett, már késő: valós versenyre, klasszikus előválasztás lebonyolítására nincs idő. Valamiféle korlátozott véleménynyilvánításra lehetne még lehetőség, a párt agytrösztjei fel is vetettek különféle javaslatokat, ezek azonban nem pótolják a valódi előválasztást, ráadásul egy további súlyos problémát is felvetnek. Az amerikai politika egyik sajátos jellemzője az adománygyűjtés. Emlékezetes a Kártyavár című sorozatnak az a jelenete, amelyben a gyűjtés kudarca nyomán a Kevin Spacey által alakított Frank Underwood elsírja magát, ahogy az is, amint a felesége, Claire megvigasztalja. Nos, a jelenet hiteles: számottevő adomány nélkül még egy olyan nagyágyú is esélytelen, mint a tévésorozat hőse, a méregkeverő politikai bestia Frank Underwood. Lapzártánkkor a támogatás 46,7 millió dollárnál járt, és a szabályok szerint ha Biden helyébe az alelnöke, Kamala Harris lép, akkor megörökölheti ezt az összeget, ha azonban bárki más, annak elölről kell kezdenie a gyűjtést, ami kevesebb mint négy hónappal a választás előtt bármilyen jelöltet szinte kilátástalan helyzet elé állítana.
Kamala Harris jelöltsége mellett gyorsan ki is állt a szóba jöhető demokrata párti riválisok jelentős része, és gyakorlatilag maga az elnök is az ő javára lépett vissza. A hivatalban lévő elnök és alelnöke közt ugyanakkor nemcsak az a különbség, hogy utóbbi fiatalabb és szellemileg frissebb. Bidennek valamennyi hibája és nyomorultsága ellenére a javára írandó, hogy a demokraták közt a mérsékelt centrumhoz tartozik – Harris tőle számottevően balra áll. Világnézetéről sokat elárul, hogy egy róla portrécikket író szerzőnek a műtárgyait sorra a szerzők identitása alapján mutatta be. Például: „ez egy meleg afroamerikai alkotása” – szót sem ejtve azok esetleges esztétikai értékéről.
Bár még Harris is messze van a párt balszélétől, jelölése Bidenhez képest félreérthetetlen elmozdulás a rossz értelemben vett progresszívebb irányba. Ez egyúttal Donald Trumpnak is lehetőséget biztosít arra, hogy a kampány központi témája a woke-fenyegetés elleni küzdelem legyen, ez pedig kiválóan mozgósítja a reakciós szavazótábort. Ezzel szemben egy centrista demokrata jelölt – például a még a Trump-hívők számottevő része által is hitelesnek és alkalmasnak tartott Josh Shapiro – indulása esetén nem feltétlenül a kultúrharc és az identitáspolitika határozná meg a kampányt, és a mérsékeltebb republikánus választók sem feltétlenül sietnének Donald Trumpra szavazni, hogy megmentsék Amerikát a woke-elmevírusban való elsorvadástól.
Mindez azonban aligha lehet már szempont. Ha Biden legalább egy évvel a választás előtt döntött volna arról, hogy nem indul újra, a Demokrata Párt jelöltállítása eszmékről és választási esélyekről szólhatott volna. Azzal, hogy az elnök korábban soha nem látott módon az utolsó utáni pillanatban lépett vissza a további jelöltségtől, elérte, hogy tényleges versengésre már nem kerülhet sor, ehelyett olyan technikai kérdések döntenek, mint az adományok ügye. Így lényegében alig marad más választás, mint az alelnök, akinek a jelöltségét a mérvadó véleményformálók többé-kevésbé már tényként kezelik.
Donald Trump legyőzésére jelen állás szerint nincs számottevő esély: Harris személyével nemcsak az a baj, hogy pragmatikusan változtatja a politikai nézeteit, és számos egykori munkatársa szerint alkalmatlan vezető, hanem az, hogy ő a valaha volt legnépszerűtlenebb alelnök. Egyúttal ő az első fekete nő, aki Kalifornia főügyésze lett, az első fekete nő, aki alelnök lett, és ő az első fekete nő, akinek legalább esélye van arra, hogy amerikai elnök legyen. Utóbbi valóban történelmi jelentőségű győzelem lenne, csakhogy az eddigi teljesítménye alapján nem világos, hogy az Egyesült Államokban élő huszonegy és félmillió fekete nő közül miért éppen neki kellene a Fehér Házba költöznie. Előválasztás nélküli indulóként, úgy, hogy a jelenlegi elnök lényegében az utódjának szánja, nehéz lesz az esetleges elnökségét az amerikai demokrácia győzelmeként beállítani.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/30. számában jelent meg július 26-án.
