Másfél évtizede alapvető pozicionálási zavarral küzd a hazai ellenzék, amelynek elitjei máig képtelennek bizonyultak annak eldöntésére, hogy pártjaik működése pusztán a kormányzat leváltását célozza, vagy sokkal inkább az egész rezsim eltörlését szolgálja. Beleértve utóbbi kritikai hatókörükbe akár a globális rendszer univerzális opponálását is. Ezen alappozíció tisztázása nélkül nyilván lehetetlen elrugaszkodni a holtpontról. E hiátus mindeddig láthatóan rányomta bélyegét az ellenzéki szavazat-maximalizációs törekvésekre. Az orbánizmus – habár a transznacionális vállalatok vonatkozásában virtigli neoliberális közpolitikát folytat – nap mint nap pendít meg antiglobalista retorikai húrokat, amivel szemben rendszerkritikai gondolatok híján hatástalan az ellenzék bárminemű kommunikációja. A legutóbbi választások eredményéből kiindulva vajon van-e még tere és távlata a rendszerkritikának hazánkban? Első rész!
Rendszerkritikai alternatíván leginkább olyan (társadalomtudományi módszertannal sziklaszilárdan megalapozott) politika-filozófiai és politikai irányzatot értünk, amely egyidejűleg opponálja az adott államban belföldön uralmon lévő mindenkori rezsimet, valamint a globálisan (legalábbis Nyugaton) évszázadok óta virulens társadalmi és gazdasági berendezkedést. A legtöbb politikai kultúrában a nagyvállalati struktúrákkal szembehelyezkedő újbaloldali formációkat sorolhatjuk leginkább e körbe. Magyarországon hagyományosan dirigista-etatista eszközrendszerrel működtetett modernizációs rezsimek voltak hatalmon az elmúlt másfél évszázadban rendszereken átívelő módon. Az egymásba nyúló államkapitalista és államszocialista modernizációt reprezentáló politikai érák örököse napjaink rendszermenedzselő pártjaként a Fidesz, valamint e sorba illeszkedett korábban emberöltőkön át az MSZ(M)P is. Így a globális rendszerkritika óhatatlanul az általuk meghatározott viszonyokkal szembe helyezkedve formálódott idehaza, hiszen a tartós kormányzati szerepben működő mindenkori rendszermenedzser formáció automatikusan állagőrző pozíciót gyakorol.
Ennek folytán természetszerűleg adná magát, hogy hazánk vonatkozásában legelőbb a környezetvédelmi szerveződéseket és a békemozgalmat vegyük górcső alá témánk szempontjából. Azonban a legutóbbi EP-választáson nem ért el értékelhető eredményt az Európai Zöldpárt nevű páneurópai pártcsaládból minap kilépő (korábban a volt fideszes államtitkár Vitézy Dávidnak az ellenzéki városvezető ellenében főpolgármesteri pozícióra jelölése folytán ugyanott felfüggesztett) LMP, miközben a létrejöttétől fogva egyébként is súlytalan Párbeszéd identitása végképp felolvadt a régi baloldal közös pártlistájában. Az utolsó napjaiban még kilépési hullámmal is sújtott LMP végromlását látva úgy tűnik: a hazai zöldpolitikának jó időre leáldozott, holott Magyarországon komoly hagyományokkal bír az ökotudatos modernitáskritika. Vajon milyen stációk vezettek napjaink hazai zöldpártjainak katasztrofális helyzetéhez, és miféle változás vethetne véget sajátos viszonyaink között az irányzat által eredetileg képviselt rendszerkritikai gondolatkör jelenlegi kiúttalanságának?
1. A hazai társadalomkritikai ökopolitika eredete és közelmúltja
A kádári jóléti szocializmus virágkorában eredményesen apolitikussá szocializált magyar társadalom térségi összevetésben akkortájt magas életszínvonala idővel ismételten megteremtette a polgári kisközösségek mozaikjainak sokaságából a (kvázi) civil társadalom önszerveződésre képes szféráját Magyarországon. A ’63-ban elfogadott általános amnesztiától a ’68-as mechanizmusreformon át egészen a rezsim ’87. januári kapitalista fordulatáig bezárólag (amit vitathatatlanul jelzett a személyi jövedelemadó bevezetése, valamint a kétszintű bankrendszer létrehozása) terjedő negyedszázad során a frizsider szocializmus évtizedeiben megerősödő kvázi-piaci társadalomrész képezte e rejtett civil szféra szociális talapzatát.
A gebin, háztáji, (v)gmk és melléküzemág komplexumból formálódó szélsőséges heterogenitású mezoszféra-résztársadalomnak a KGST-vonatkozásban kedvező egzisztenciális bázisát biztosító (az ’56 utáni bő emberöltő során kibontakozó) kvázi kisvállalkozói tevékenységkörök a keleti táborban egyedülálló módon egészültek ki a másként gondolkodó szellemi szabadfoglalkozású, művészeti, tudományos és újságírói szakmaközegek liberter mozaikjaival. E polgáriasult szférák a ’68-as mechanizmusreform utáni emberöltő évtizedeiben összességükben már vitathatatlanul körvonalazták a korabeli Magyarország félig-meddig autonóm civil szegmentumát.
A második világégés, a Rákosi-diktatúra, valamint az ’56 utáni megtorlás és a téeszesítés együttesen emberöltőnyire rúgó permanens kataklizmájából az általános amnesztia után villámgyorsan újjáéledő, onnantól egy-másfél évtized alatt modernizálódó Magyarország középtársadalmának kispolgáriasulása természetszerűleg vonta maga után a hozzávetőlegesen nyugatias jellegű civil közegek megjelenését – majd szórványos virulenciáját – hazánk urbanizált térségeiben. Ide sorolható a ’80-as évek nagyvárosi alternatív-ellenkulturális művészvilága, a korszak féllegális folyóirat kultúrája és szamizdat sajtója, valamint az utolsó kádárista évtized szolgálatmegtagadó mozgalma, újkeresztény vallási reneszánsza (például neoprotestáns kisegyházak) és a katolikus ifjúsági csoportokba életet lehelő Bokor-mozgalom bázisközössége.
Emellett nyugati mintára évtizedes késéssel megjelentek a hazai egyetemi központok tájékán hazánkban is az első pacifista jellegű fiatal értelmiségi csoportosulások, melyek sorából kiemelkedik a később a KISZ-vezérkar (többek között Gyurcsány Ferenc) ellenirányú tevékenysége folytán hatósági eszközökkel marginalizált Dialógus Békecsoport (ELTE – ’81, Pécsi Egyetem - 82-’83).
A két totalitárius rezsim szolgalelkű hazai képviselőinek asszisztálásával ’44-’48 között földig rombolt civil világ fentebb részletezett hazai másodvirágzásával párhuzamosan a nemzetközi trendek is meglepően kedvezővé váltak a keleti táborban a mindaddig hegemón helyzetű állampárti struktúrákkal szembeni alternatív szférák megerősödése vonatkozásában, ugyanis az utóbb levert prágai tavasz lezajlása (1968), a SALT-1. leszerelési egyezmény megkötése (1972) és a SALT-2. fegyverkorlátozási dokumentum kölcsönös ellenjegyzése (1979), az univerzális jogi normákat világszerte deklaráló Helsinki-záróokmány elfogadása (1975), valamint a lengyel Szolidaritás szakszervezet megalakulása (1980) az államszocializmus elnyomó gépezetének általános enerváltságát jelezte a tömb egészében.
Habár hazánkban a ’68-as „világforradalmi” időszakban még Budapesten is legfeljebb mindössze a sporadikus belvárosi csúcsértelmiségi szubkultúrákban volt jelen az újbaloldali szellemiség, mégis e liberter életforma-törekvés a hazai civil világ azt követő spontán erősödésének betudhatóan váratlanul képessé vált kitörni addigi zárványhelyzetéből a ’80-as évek középső harmadára. A társadalmi mélyrétegekben zajló központi jelentőségű változás a Bős-Nagymaros térségében kialakítás alatt álló vízlépcső és vízierőmű-fejlesztés ellenében kibontakozó ellenállás kapcsán vált először széles tömegek számára is láthatóvá.
Abban a kicsiny államszocialista országban, ahol még az újbaloldal fénykorában is mindössze pár belső pesti polgárlakásban és néhány főváros széli agglomerációs községben volt híre rövidebb ideig életképes kommuna-szerű közösségeknek, csekély élethosszú nagyvárosi alternatív művésztelep-kísérleteknek, ott szinte észrevétlen fokozatossággal alapvetően változott meg az addig kényszerintézkedések sorával fenntartott – pártállamilag elvárt – normarendszerrel szembeni társadalmi attitűd. A hatalmas külföldi devizahitel-felvételből kivitelezett állami gigafejlesztéssel szemben formálódott és izmosodott meg az ország első (és sokáig egyetlen) országos hatókörű civil szervezeteként a Duna Kör mozgalom. A fordulat évétől (1948) fogva mindaddig legfeljebb apolitikus bélyeggyűjtő egyletek és jellegtelen horgász szervezetek működhettek hazánkban, azonban az 1984-ben hivatalos formában bejegyzett – összességében százezres volumenű szimpatizánsi és aktivista réteget mobilizálni képes – alternatív társadalmi mozgalom már egy vegytisztán ökopolitikai jellegű tematizáció mentén kanalizálta a magyar középtársadalom színe-virágát. A mozgalomban az általános passzivitásra ítélt kádárista emberöltő után közösségi élményre szert tevő helyi és országos véleményvezér csoportok – illetve azok reprezentánsai – pár évre rá gyakorta a népnemzeti MDF vagy a liberális SZDSZ alapító közösségeinek vagy terebélyes szellemi közegeinek váltak aktív kezdeményezőivé. Az SZDSZ – önnön balszárnya révén – különösképp alkalmasnak tűnt az integrátori szerepre, hiszen a formáció kezdetben ’68-as gyökerű újbaloldali értékeket is felvállalt, még mielőtt neoliberális fordulaton esett volna át.
Az évek múltán egyre dezintegráltabb állampárti rezsim önnön agóniája közepett már érzékelhetően nem találta az elnyomó hatalom fenntartásának alkalmas receptjét. A rendszerkritikus értelmiség szócsöveinek számító folyóiratokat sújtó államhatalmi túlkapások (például a régi Mozgó Világ szerkesztőségének ’83. novemberi lecserélése a Bibó emlékszám kiadása okán, valamint a Tiszatáj ’86. júniusi féléves betiltása Nagy Gáspár ’56-ot megidéző, A Fiú naplójából című versének közlése miatt) pontosan prognosztizálta, hogy a társadalom fókuszában lévő szellemi szféra addig olajozott ellenőrzése hamarosan végképp kicsúszik a pártállami korifeusok kezei közül. Ezzel egyidejűleg a ’80-as évek második felére a hazai környezetvédelmi mozgalom láthatóan révbe ért: szervezeti hálózata, ismertsége, társadalmi elfogadottsága, valamint beágyazottsága a közelgő rendszerváltás során végbemenő pártképződési sikerre és a formálódó demokratikus rezsimben biztos parlamenti jelenlétre predesztinálta a diktatúrában tabudöntőnek minősülő irányzatot. A fiatal generációkat mobilizáló alternatív kulturális térben is jelentős hatása volt a nagyvárosias Magyarországon e heterogén, ellen-kulturális, alternatív áramlatnak (például Inconnu-csoport, punk mozgalom, „csöves” szubkultúra).
Azonban a rendszerváltó népnemzeti, illetve keresztény konzervatív és liberális elitcsoportok alapvető ellenérdekeltsége, valamint a hatalomátmentő utódpárti (gazdasági, államigazgatási, titkosszolgálati) apparátusok hegemóniaőrző törekvése a posztszocialista térségben egyedülálló mérvű társadalmi hatókörnek örvendő magyar ökopolitikai mozgalmat egy csapásra felszámolta, illetve betagozta a kiépülő – szellemileg liberális dominanciájú – plurális pártrendszernek egzisztenciálisan gyorsan alárendelődött értelmiségi háttérstruktúrákba.
A médiavilágban tényleges társadalmi súlyához képest akkortájt különösképp felülreprezentált (neo)liberális szellemi irányzat indirekt nyomására az önálló ökopolitikai pártképződés sikerre vitele helyett a rendszerváltó pártok általános zöldítésének ideológiája vált közkedvelt gondolatmenetté a korabeli ellenzéki kerekasztal (EKA) soraiban (azonban a zöldgondolat legfeljebb haloványan lehetett csak jelen e szervezetekben). Az ökopolitika primer aktivistabázisa a ’90-es választást követően – illetve az azt megelőző választási kampány hónapjai során – gyorsan feloldódott a két nagy rendszerváltó formáció soraiban, amely tendencia arra is rávilágít, hogy a korabeli zöld irányzat – magas reputációja folytán – hazánkban egyaránt rendelkezett közép-jobb és balközép értékorientációjú leágazásokkal.
A rendszerváltás első öt esztendejében megszűnt hazánkban másfél millió munkahely, miközben az első kormányzati ciklusban főként német és osztrák gyáripari tőkéből létesülő félmilliónyi (zömében Budapestre és az északnyugat-dunántúli polgárváros-övezetre koncentrálódó) újonnan létesülő álláshely nem tudta érdemben kompenzálni ezen országos mérvű szociális kataklizmát. A világ (lakosságszámhoz mérten) egyik legnagyobb államadósság-tömegének finanszírozása felemésztette az államszocialista évtizedekben felhalmozott csaknem teljes közvagyont a ’90-es évek privatizációs hulláma folyamán, holott annak becsült értéke kétszeresen-háromszorosan felülmúlta a Kádár-éra adósságtömegének nagyságát. A feldolgozóipari kibocsátás, az agrártermelési volumen és a hazai exportárualap összeomlása kiegészülve a háztartási átlagjövedelem-szint 25-30 százalékos reálérték-vesztésével a nagy gazdasági világválság és a második világégés során elszenvedett gazdasági-társadalmi kataklizmához mérhető krízist eredményezett Magyarországon.
Mindennek következtében a GDP nominálisan csak ’99-ben érte el a ’89-es szintet (éppúgy, mint a hazánkhoz hasonlóan akkortájt térségi éllovasnak kikiáltott Lengyelországban). Azonban a multinacionális vállalatok tartósan magas repatriált profitrátája következtében a helyben maradó jövedelem még 2002-ig statisztikailag igazoltan múlta alul az államszocializmus utolsó évének össztermékét. Az általános létbizonytalanság, a hazai pártpolitika egyre meghatározóbb szekértábor-logikája (kiegészülve a korszakban világszerte domináns neoliberális világkép dominanciájával) alkalmatlan közegnek bizonyult a természeténél fogva immateriális szemléletű zöldpolitikai irányzat ismételt megerősödéséhez.
2. A hazai zöldmozgalom elvetélt pártszervezési kísérlete
Minekutána a magyar pártrendszer a ’98-as választást követően egy évtizedre közismerten befagyott (azaz új belépőknek nem nyitott teret), a gyurcsányi őszödi beszéd elhangzásáig váratott magára az újabb alternatívák megjelenése a hazai politikai palettán. A második Gyurcsány-kormány kezdetén az addigi felelőtlen költségvetési politika okán meghirdetett Konvergencia Program keretében útjára indított restrikciós kormányzási szakasz ellenében a pártstruktúra mélyszerkezeti átalakulása vette kezdetét, amely körülmény látványosan kedvező lehetőséget biztosított – különösképp a 2008. őszi világgazdasági krízis kirobbanásától kezdődően – az atipikus pártok megjelenésének. A nemzeti radikális irányzat újjászerveződése mellett lehetőség nyílt az ökopolitikai szubkultúra újra-aktivizálódásának sikeres kivitelezésére is. A politikában ritkán előálló kegyelmi állapot pillanata bő két évtizeddel a Duna Kör formálódását követően újfent megismétlődött.
Az akkor már évek óta a fővárosi liberter-konzervatív környezetvédő csoportok informális szellemi vezéreinek számító Lányi András és a baráti köréhez tartozó néhai Karátson Gábor nevével fémjelzett (eredetileg leginkább a hagyományelvű lokálpatrióta értékvilágú Védegylet humán bázisán szerveződő) Élőlánc Magyarországért elnevezésű ökopolitikai kezdeményezés létrehozása indította meg az ökopolitikai pártképződési folyamatot. A zöld mikropárt 2005-ös meghirdetése a Gyurcsány-kabinet neoliberalizmusa ellenében (például kistelepülési iskolák, vasúti szárnyvonalak, aktív kórházi ágyak tömeges megszüntetése) már jelzésértékkel bírt a korszellem érzékelhető megváltozása tekintetében. Majd az ezt követő ciklusban (a pártszervező hálózat soraiban végbemenő hasadást követően) megalakult és a 2009-es EP-választáson szabad szemmel is látható eredményt ért el az alapdokumentumaiban önmagát szintén ökopolitikai szerveződésként definiáló (elsődlegesen Schiffer András nevéhez kötődő) LMP.
A korabeli köztársasági elnök (Sólyom László) által is támogatott – valamint az MDF megroppanásával városi centrista szavazói csoportok sokaságára váratlanul szert tevő – zöldpolitikai szervezet 2010 tavaszán meglepő módon (a szintén elitellenes és rendszerkritikai jellegű Jobbikkal egy időben) a mozgalmi térből parlamenti tényezővé emelkedhetett.
Az addigra formailag eredményes fázisába jutó zöldmozgalmi pártképződés már a parlamenti tevékenység kezdetekor gyermekbetegségek sorával küzdött, amit egyre nehezebb volt eltitkolni a közvélemény elől. Ugyanis a kezdetben a balliberális kormányzat grandfarm-rendszert pártoló agrárpolitikáját opponáló gazdatüntetések szervezésében jeleskedő MAGOSZ reprezentánsai (mindenekelőtt a később fideszes agrárállamtitkárként szolgáló Ángyán József professzor körének) szerepvállalásával indult útjára a pártépítés még 2008 környékén. Sőt, a házelnökségről 2009 nyarán lemondott Szili Katalin nevével fémjelzett MSZP-n belüli (Társadalompolitikai Tagozat elnevezésű) pártellenzék is informálisan résztvevője volt eleinte az ökopárt-szervezési háttéregyeztetéseknek csakúgy, mint az akkor még formálisan parlamenti frakcióval rendelkező SZDSZ Fodor Gábor-féle ökoliberális szárnya, valamint az MDF-ből a 2010-es választást megelőzően kizárt, a paksi bővítést konzekvensen ellenző környezetvédő bizottsági elnök (Katona Kálmán) vezette konzervatív természetvédő csoportosulás is.
A széles gyűjtőpárti bázis megteremtésére vonatkozó törekvések ellenére végül mégis pusztán egy szubkulturális rétegpárt jutott be az országgyűlésbe az LMP brend égisze alatt, amelynek társadalmi hatóköre mindössze az MDF-től örökölt nagyvárosi centrumszavazókra és az SZDSZ által örökül hagyott fővárosi liberális szubkultúra-értelmiségre terjedt ki. A mérsékelt szavazói csoportoknak a párt fénykorában is legfeljebb az 5-8 százaléknyi támogatottsági sávban mozgó LMP-bázison belüli dominanciája eleve korlátozta a mozgalom tradícióiból lineárisan következő rendszerkritikus, elitellenes, ultrabaloldali irányvonal követését. Mindez maga után vonta az LMP formai SZDSZ-esedését és társadalmi marginalizálódását már a tényleges pártszakadás előtti egy-két évben is.
Az akkorra már saját párt nélkül maradó szociálliberális médiaértelmiség, valamint a középpártivá zsugorodó utódpárti uralmi képződmény (MSZP) változatlanul fennálló kölcsönös ellenérdekeltsége folytán a „régi baloldal” a húsz évvel korábbiakhoz kísértetiesen hasonló módon lehetetlenítette el az ökopolitikai alternatíva pólusképzési törekvéseit a 2010-2014 közötti parlamenti ciklusban. A személyi állományát tekintve jelentős mértékben a rendszerváltó pártformációkhoz kötődő LMP-be az alakulás pillanatától kezdődően kooptált népi-urbánus, vidék-(fő)város, szociálliberális-középjobb törésvonal tudatos mélyítése e külső ellenérdekelt aktorok kumulált hatásának volt főként betudható.
A párt nélkül maradt neoliberális szakértelmiség spontán beáramlása az LMP szakmai holdudvarába szintén tovább mélyítette és tartósította az akut belső krízist. A pártszakadás, illetve a végül csak átmenetinek bizonyuló korabeli frakcióvesztés e mesterségesen generált belső krízis kivetülése volt 2013 februárjában. A látható kormányképtelenséget a ’68-as szellemi gyökérzetű bázisdemokratikus működési modell számlájára írta a zömében a mértékadó médiaelit befolyása alatt álló közvélemény, ami nem felelt meg teljesen a valóságnak. A belső káosz sokkal inkább a neoliberális Bajnai Gordon ex-miniszterelnök akkoriban deklarált ellenzékvezetői ambícióiból fakadó (a szociálliberális szubkultúra-elit vezérelte) pártfoglalási stratégiából következett. Ugyanis a később kényszerűségből Együtt néven saját formációt alapító Bajnai eredetileg az LMP bázisán képzelte el az általa vezetendő pártépítési folyamat megkezdését.
A parlamenti pozíció megszerzése 2010, 2014 és 2018 tavaszán e fentebb vázolt dezorientációs folyamat ellenére mégis realizálódott, ugyanis a Dávid Ibolya alatt centrumosodó MDF-maradványpárt és a Tocsik-ügytől fogva másfél évtizeden át rétegpárti SZDSZ 2010-re végbemenő, párhuzamosan zajló megszűntével, valamint a Fidesz radikalizálódásával karöltve a magasabb státusú, átlag feletti képzettségű, fiatal-felnőtt, nagyvárosi középszavazók átmenetileg képviselet nélkül maradva jobb híján a két tömb közé szorult LMP-t preferálták közéleti otthonuk gyanánt. A polgári vákuumba akaratlanul is bevonuló – a választási kampányok során centrista-mérsékelt arculattal megjelenő – LMP e centrumosodási folyamat révén biztosította elemi életképességét a kiélezett pártpolitikai versenyben, azonban megfosztotta önmagát egykorvolt ökopolitikai és globalizáció-kritikai jellegzetesség-jegyeitől. Utóbbi mérséklődési trend a párt beágyazottság-javító törekvéseit is ellehetetlenítette a hazai zöldmozgalmi, újbaloldali, ellenkulturális szcéna civilszervezeti ökoszisztémájában.
Az egykori MDF és a néhai SZDSZ politikai árváinak heterogén törmelékcsoportjaiból táplálkozó LMP-s bázispótlás 2018 tavaszáig-nyaráig tartó kegyelmi állapota egy csapásra véget ért a párt belső válságának kiújulásával és a hasonló arculatú szubkulturális médiapártok újratermelődésével (például Momentum, Maygar Kétfarkú Kutya Párt) az ökopárt szempontjából relatíve sikeres 2018-as országgyűlési választást követően. A sorozatos belső válságokkal küzdő LMP egymásra rétegződő (hálózatszervezési, ideológia-képzési, pólusformáló aspektusú) hiátusai folytán a 2019-es EP-választáson az azóta szintén marginalizálódott Momentum váratlan eréllyel nyomult be a centrista vákuumba, ezzel adva fel végképp az utolsó kenetet a hazai zöldpártnak. A végül megalázó módon a parlamenten kívüli proteszt pártok (a kutyapárt humorszervezet és az akkortájt alakuló Mi Hazánk Mozgalom) mögött végző LMP elérkezett az addig bő évtizedes múltra visszatekintő történetének mélypontjára, amely tehetetlenségi állapotból – szervezeti bázis és intellektuális holdudvar híján – az azóta eltelt öt esztendőben sem volt képes kilendíteni önmagát.
A zöldpolitikai formáció addigi fővárosi-nagyvárosi bázisa felét-kétharmadát a Momentum korabeli előretörése folytán azonnal elvesztette, így a 2019. őszi helyhatósági választáson, majd a 2022-es országgyűlési voksolás alkalmával a szociálliberális oldal felé orientálódva rákényszerült a koordinált jelöltállításra. Az ezt követően érvényesülő általános bomlási trend során tagságát vesztő ökopárt önálló alternatíva-képzési potenciált megtestesítő országos szervezettséggel immár nem rendelkezve végképp elvesztette az ökopolitikai irányzat országgyűlési reprezentációjának addig hiánypótló funkcióját. A szintén nemzetközi zöldpárti tagsággal rendelkező – a 2013. februári pártszakadással létrejött – Párbeszéd a régi baloldal szatellit szervezeteként eleve nem rendelkezett valós társadalmi támogatottsággal, így a budapesti főpolgármesteri szék 2019. őszi elfoglalása ellenére sem volt képes az LMP által üresen hagyott zöldpolitikai űr kitöltésére. E máig meghatározó hiátus fő kiváltó oka akként ragadható meg, miszerint az önmagát zöldpártként meghatározó LMP (csakúgy, mint a Párbeszéd) fennállása óta sohasem ágyazódott be a hazai ellen-kulturális klubszcéna, a kerékpáros közösségi mikrovilág, a biobolthálózati-biogazdálkodói kisvállalkozói szegmens, az állatvédő-természetjáró civil közeg, a kisegyházi spirituális szféra vagy a NATO-ellenes szubkultúra – mint egyként alternativitásra fogékony társadalmi miliők – egyikébe se. Holott a környezetvédelmi mozgalmon belül köztudomásúan afféle mintamodellnek számító skandináv, Benelux, német zöldpártok emberöltőtől fogva sziklaszilárd választói talapzata e pulzáló középtársadalmi közegen alapszik, mely „csodabogár” számba menő kisközösségek formabontó életvitele máig a mozgalom legfőbb megkülönböztető jegye.
3. A rendszerkritikai tradíció hatása a magyar ökopolitikára
A nyugati ökopolitikai mozgalom kezdeteit legtöbben a ’68-as diáklázadáshoz, illetve a ’70-es és ’80-as évek NSZK-jában virulens (semlegességi célkitűzésű) békepolitizálásához kapcsolják. Alapvetően tévesen, ugyanis a zöldmozgalom szellemi-társadalmi tradíciói e valóban hangsúlyos kortárs politikatörténelmi momentumnál sokkal régebbi gyökérzetűek.
Még ha el is tekintünk a természetet legfőbb értékként tisztelő – egészen az ókorig és a középkorig visszavezethető – filozófiai hagyományba sorolható irányzatok szellemtörténetileg könnyűszerrel igazolható számottevő kisugárzó hatásától (például humanizmus, panteizmus, rousseau-i filozófiai iskola), és mindössze a legkonkrétabb eszmetörténeti kapcsolódási pontokat keressük, a zöldpolitikai hagyomány még akkor is közvetlenül visszavezethető egészen a 19. század középső harmadáig. Ma már nehéz elképzelnünk, de az olasz és német területekről bevándorló szakmunkás közösségek által Latin-Amerika és New England nagyvárosi térségeibe importált anarchista értékvilág tömegmozgalommá fejlődött a 19. század legvégén „újvilág” szerte. A ’68-as lázadó csoportok e hagyományt fedezték fel újra maguk számára.
A ’68 körül másodvirágzását élő tradícióba illeszkedik a marxizmus államelvűségével és zsigeri antipluralizmusával a nemzetközi munkásmozgalomban mindvégig szembehelyezkedő, hierarchiaellenes identitású anarchizmus, a társadalom önszerveződő szakszervezetekre és szövetkezetekre fókuszáló anarcho-szindikalizmus, az előbbiekkel karöltve fellépő feminizmus, a művészeti szférában a két világháború között domináns avantgárd, valamint a második világégést követően Észak-Amerikában gyorsan szárnyra kapó beat-mozgalom, illetve az annak bázisán a ’60-as évek során kiépülő hippi ellenkultúra.
E szélsőséges heterogenitású tradíciómozaikok valóban a ’68-as diáklázadás környékén érnek Nyugaton koherens korszellemmé, és válnak eszmei sorvezetővé egész politikai nemzedékek számára, azonban a fenti tradíció ettől még korántsem volna fiatalos újbaloldali elitcsoportok szubkulturális tevékenységére szűkíthető, illetve bajosan lenne azonosítható az egyébként is sokrétű kommunamozgalommal, vagy a párizsi diáklázadást fémjelző liberter anarchista körök egyébként is messze túldimenzionált túlkapásaival (például szórványos maoista elhajlások). A mozgalom továbbra is meglévő sokrétűségét plasztikusan érzékelteti azon sajátosság, amelynek jegyében az angolszász kultúrkörben a diáklázadások dinamikavesztését követően a kezdetben leginkább az anarchizmushoz közel álló alternatív elitcsoportok a ’70-es évek végétől az államellenes, adóteher-enyhítő, libertárius neokonzervatív ellenforradalom primer bázisát kezdik képezni.
A főként a szélsőséges anarchista csoportok (leginkább a német RAF és az olasz Vörös Brigádok) által kivitelezett ’68 utáni terrorcselekmények következtében sokfelé a közvélekedés tekintetében egyre inkább kriminalizálódó anarchista irányzat (a Tolsztoj és Gandhi-féle keresztény anarchista tradíciót követve) sokáig jelentős békepárti intellektuális potenciállal bírt a hidegháború évtizedeiben. A spanyol, francia, olasz, orosz, amerikai és brit politikai hagyomány szerves része az antimarxista és liberter szellemiségű, az autonóm kisközösségek spontán kooperációinak elengedhetetlen szükségszerűségét valló anarchizmus (Proudhon, Bakunyin, Kropotkin), mely hagyomány – akkortájt közel másfél évszázados – bázisára építve spontán mód kifejlődhetett ’68 kulturális miliője, valamint a ’70-es és ’80-as évek főként amerikai és német kultúrkörökben divatos békemozgalma.
A fentebb részletezett tradíció szerves részét képezi a párizsi kommün (1871) éppúgy, mint Chicago legnagyobb munkássztrájkja (1886), a spanyol polgárháború köztársaságpárti Katalóniája (1936-1939) és annak vezető ereje (a PUOM), valamint a máig legnagyobb francia szakszervezet (CGT). A ’70-es évekbeli (alternatív súlypontú) szellemi fordulattól kezdődő mozgalmi-politikai trendváltás keretében az angolszász és a német térségben különösképp jelentős hatással bírt a zöldmozgalmakra a nagyvállalat-ellenes, vadkapitalizmus-kritikus és a popkulturális kommercializálódást elvető paleo-konzervatívizmus is. E tradíció máig megkerülhetetlen szellemi pozíciókkal bír az amerikai Dél tagállamaiban, a Közép-Nyugat agrárius múltú térségeiben és a német nyelvterület biogazdálkodó közegeiben. Vagyis a vegytisztán újbaloldalinak gondolt (valójában kifejezetten sokrétű) zöldmozgalom – miként azt fentebb is jeleztük – számottevő módon táplálkozott a baloldali tradícióelemeken túlmenően a konzervatív hagyományvilágból is.
Mint emlékezetes: anno Nyugat-Németországban az amerikai Pershing-rakéták elleni békemozgalmi tüntetések szintén e hagyomány bázisán éledtek fel a ’80-as évek során. Magyarországon csaknem a nyugat-németországi zöldpolitikai reneszánsszal párhuzamosan az állagőrző-etatista államszocializmus túlméretezett hatalmával szemben a Duna Kör honosította meg a (hazánkban gyenge ’68-as hagyomány folytán a szűken értelmezett ökológiai tematizációra korlátozódó) zöldpolitikai tradíciót. A térségünkben tradicionálisan meghatározó német kulturális hatásnak megfelelően a magyar zöldmozgalom önnön sporadikus kezdeteitől fogva rendelkezett párhuzamosan jelen lévő lokálpatrióta-konzervatív és újbaloldali értékorientációjú irányzatokkal egyaránt (politikai utóéletük során ennek folytán kerülnek tovább a mozgalom képviselői a szélrózsa minden irányába).
Ezen ideológiai kettősség a magyar zöldmozgalmat éppúgy jellemzi, mint a Zöldek párton belüli ultrabalos platform korábbi egyeduralmával szembehelyezkedő, önmagát később reális zöldekként definiáló (értékőrző-hagyományelvű jellegű, lokalista gyökérzetű egyletek sorát kanalizáló), jelenleg az EU vezető államában kormányon lévő német anyamozgalmi főáramlatot. A vonatkozó hazai és nemzetközi folyamatok együtt pulzálását jelzi, hogy a nyugat-németországi Zöldek Pártja (Die Grünen) 1980-ban jött létre, és 1983-ban vált először a Bundestag tagjává (néhány éves tartományi politizálást követően), az osztrák zöld pártot ’86-ban jegyezték be, a Duna Kör pedig – miként azt fentebb vázoltuk – 1984-ben alakul meg hazánkban.
A magyar zöldpolitika újjáélesztésének időszakában (2008-tól kezdődően) sajnos a fenti magas komplexitású tradícióhoz való viszonyát az LMP (és a soraiból pár évre rá kiválva automatikusan a szociálliberális érdekkör részévé váló Párbeszéd) nem tisztázta, amely alapvető hiátus következménye végül végzetessé vált. Az ökopolitikai szubkultúra-hálózat hazai parlamenti reprezentációját ideig-óráig többé-kevésbé sikerrel megteremtő LMP ideológiai inkoherenciája a kezdetektől fogva magában foglalta a szakmapolitikai orientációzavar végzetes mérvű konzerválódását. Az alapító dokumentumaiban a párt öndefiníciójához tartozott ugyanis a szabadelvű, a globalizációellenes-újbaloldali, a közösségelvű-konzervatív értékek együttes képviseletének gondolata, mely szinkretista törekvés folytán a pártelit téves módon eleve a polgári centrumba pozicionálta az LMP-t (a pártrendszeren belül máig üresen hagyott rendszerkritikai újbaloldali pozíció megcélzása helyett).
Mindkét hazai ökopárt-törmelék, miután vezetésük tagjai elmulasztották tisztázni viszonyukat az ökopolitika eszmei tradícióihoz, valamint képtelennek bizonyultak elvégezni a magyar társadalom mélyszerkezeti vizsgálatát, a köztes-európai félperiférián társadalomszerkezeti okokból életképtelen nyugati (leginkább a jelenlegi németországi) felső-középosztályi fókuszú, centrista zöldpolitikai modell meghonosítását preferálták a rendszerkritikai irány ellenében. A zöldmozgalom hazai pártjai ezzel egyidejűleg belesimultak a szociálliberális önmeghatározású magyarországi régi baloldal ideológiai szürkezónájába.
E stratégiai jelentőségű hibasorozat az önmagát időközben idegenellenes és uniókritikus jelszavakkal a szélsőjobboldalra pozicionáló hazai uralmi pártkonglomerátum radikalizálódó bevándorlás-ellenes propagandájának időszakában különösképp végzetessé vált. Ugyanis a globális vállalatokat kiszolgáló és a hazai nagytőkét preferáló kormányzati közpolitikát leplező idegengyűlölet pont a fideszes gazdaságpolitikai és erőforrás-elosztási modell révén leginkább mellőzött mikro-vállalkozói és deklasszálódó közalkalmazotti csoportokat tartotta bent az elégedetlenség-potenciáljukat kanalizáló állampárti táborban. A neoliberális jellegű közép-bal túlnyomó részt emiatt képtelen másfél évtizede megszólítani a deklasszálódó társadalmi többséget hazánkban.
Az LMP pozicionálási dilemmája formálisan a pártszervezeten belüli centristák és szociálliberálisok szembenállásaként jelentkezett, illetve az ebből adódó konfliktus az időről-időre megújuló ellenzéki választási-koalíciószervezési törekvések során mélyült el. Azonban a pozicionálási dilemma gyökerei visszanyúlnak azon alapvető hiátusra, hogy a pártszervezést megelőző informális hálózatosodás éveiben a leendő párt szervezői nem tisztázták önnön viszonyukat az ökopolitikai tradíciókhoz. Az ökopárt eszmei alapjának természetszerűleg időigényesnek ígérkező belső „kihordási diskurzusa” akkortájt teljességgel elmaradt, és a hazai zöldmozgalmon belül máig várat magára.
Az LMP mérsékelt kapacitású szellemi holdudvara a fenti intellektuális megalapozási feladatkör tudatos negligálása révén próbálta elkerülni az egyébként is szűkös keresztmetszetű ökopolitikai szubkultúra további belső hasadását, illetve szétforgácsolódását a pártképződés éveiben. Azonban pont ezen ideológiai diskurzushiányból fakadt a pártot a hazai zöldmozgalom derékhadától elidegenítő technokrata, centrista, neutrális LMP-arculat a 2010 utáni másfél évtizedben. Az ökopárt mindenkori pártelitje részéről – a Fidesz hatalomra jutásától napjainkig bezárólag – ágazati jellegű szakmapolitizálással és frakció-súlypontú működéssel kitöltött időszak a párton belüli ideológiaalkotási potenciált minimalizálta a szellemi holdudvarszervezés kérdéskörének negligálásával karöltve. Az LMP nem tisztázta viszonyát a gazdasági globalizációhoz, a mondializációhoz (azaz a kulturális globalizálódáshoz), a hazánkban domináns (fél)periférikus kapitalizmus-variánshoz, az euró bevezetéséhez, a NATO-tagsághoz és napjaink túladóztató állammodelljéhez.
Ennek folytán a hazai zöldmozgalom képtelenné vált az alternatíva-képzéshez elengedhetetlen kritikus mérvű szellemi-intellektuális potenciál felépítésére, mely hiátus természetszerűleg nyitotta meg a politikai teret a proteszt kispártok számára (Mi Hazánk, kétfarkú kutyapárt). A fénykorában is legfeljebb ezer főre korlátozódó (napjainkban alig 130 fős) országos pártszervezet egyébként is szűkös szakmapolitikai bázisa ennek folytán a politikai maradványelv mentén (másodkézből) rekrutálódott, nem pedig az ökopolitikai alternatívaképzés kívánalmai mentén szerveződött. A kezdeti elitellenes potenciál és neoliberalizmus-ellenesség a deklasszálódó társadalmi többség számára kevéssé beazonosítható heterogén kontúrú centrizmussá mérséklődve mára nullpont közelébe erodálta az egykor szebb napokat is látó ökopárt néhai bázisát.
4. A zöldpárti irányzat mint a fasizálódás potenciális gátja
Hazánk több nyugati államhoz hasonlóan az elmúlt egy-másfél évtizedben (poszt)fasizálódott, aminek legfőbb kiváltó oka az életképes baloldali rendszerkritikus alternatíva hiányában keresendő. Az LMP (főként a régi baloldal pártlistájára történő ’22 tavaszi felkéredzkedését követően) puszta hangvételpárttá vált. Ezen irányultsága folytán az immár évek óta Ungár Péter vezette formáció pontosan egyazon tartalmú kommunikációt folytat, mint a többi hasonszőrű szociálliberális ellenzéki törmelékformáció (például jogállami-parlamentáris deficit, intézményesült korrupció, közszolgálati médiacsatornák kormánypropagandája, a rezsim nyugat-európai izolációja stb…), legfeljebb más hangsúlyokkal és eltérő személyiségjegyekkel.
Az LMP (és a Párbeszéd) pártelitje mindennek folytán intellektuálisan alkalmatlanná vált azon összefüggés értelmezésére, miszerint a zöld ideológia nem lehet azonos a pusztán környezetvédelmi jellegűre redukált ágazati szakmapolitikával (hiszen a zöld tematika vállalását formailag számos önmagát stilárisan zöldre festő politikai szervezet is deklarálja), hanem eszmeileg sokkal több annál: egyidejű gazdasági, kulturális, társadalmi és (mindennek kifejeződéseként) pártpolitikai vonatkozásokkal egyaránt bíró koherens rendszerkritikai alapállás. Ideális esetben egy ökopárt más (önmaga által formált) mikrokozmoszban él, mint a pártrendszer többi politikai ereje. Más témák fontosak számára és más „nyelven” beszél.
A fenti összefüggésből kifolyólag egy autentikus ökopolitikai irányzat zsigerileg küzd a világkapitalista termelés zord körforgása közepett a nagytőke által egydimenzióssá alakítandó ember védelmében az állampolgárok puszta fogyasztóvá és munkaerővé silányítása ellen, szemben áll a modernizáció túlkapásaival, egyként védi a kulturális, épített és természeti örökséget, zsigerileg fegyverkezés ellenes (pacifista). Mindezen túlmenően a zöldmozgalom a globalista súlypontú és pénzpiaci fókuszú transznacionális nagyvállalati struktúrával, valamint a nemzetközi szervezetek intézményrendszerével szembehelyezkedve a helyi piacokat és a lokális termelők szövetkezéseit preferálja, mellyel egyidejűleg kiáll a részvételi demokrácia elveinek általános érvényesülése érdekében. Mindezen tematikai elemek elsikkadtak a magát ökopolitikai alternatívaként meghatározó LMP (és a soraiból kitermelődő Párbeszéd) közpolitikájában a formáció megalapításától kezdődően.
Egy fentiek szerinti – nem csak a jelszavak szintjén – alternatív irányultságú rendszerellenzéki szervezet kifoghatta volna a szelet a legfeljebb retorikai síkon globalizáció-kritikus, valójában a szabadpiaci megállapodásokat sorra ratifikáló és a nagyvállalati lobbi érdekeit mindvégig az adórendszer és a vállalati támogatáspolitika fókuszába helyező orbánizmus vitorlájából csakúgy, mint a szociálliberális pólus pártjaiéból. Azonban nyilván egyik tömb érdekében se állt mindez, ennek folytán az azokkal folytatott kooperáció végkimenetelét tekintve csakis a teljes önfeladással zárulhatott.
A térségünk történeti tradícióinak megfelelő és hazánk kulturális viszonyai szerint áthangszerelt ökopolitikai alternatíva akkor lehetne a jelenlegi marginális zöld pozícióhoz képest sokkal fajsúlyosabb alkotóeleme egy leendő pártrendszernek Magyarországon, ha az irányzat rendszerkritikai arculatot képezve érezhetően elkülönülne a szellemileg rég kiüresedett fővárosi neoliberális szubkultúra-szigetvilágtól (amelyek hatásától Magyar Péter újkeletű mozgalma se mentes). A zöldpolitikát teljes egészében elhitelteleníti egy önálló polgársággal alig rendelkező, számottevő proteszt-potenciállal bíró félperiférikus társadalomban a neoliberális értékorientáció. E politikai tévút legeklatánsabb európai példája a kontinens második legnagyobb gazdaságú államában a legutóbbi törvényhozási választást követően is egy más konstellációban uralmon maradó Macron-féle liberális-globalista mozgalomnak az állam területének felét-kétharmadát lefedő, úgynevezett periférikus Franciaországban való teljes társadalmi marginalizációja. Holott a francia nép többsége elvileg egy kifejezetten jóléti-polgári hagyományú társadalmi közegben éli mindennapjait (legalábbis hazánk viszonylatában).
A francia politikában a katolikus-közösségelvű szubkultúrát mára teljességgel kanalizáló jobboldali radikális Nemzeti Tömörülés és a globalizáció-kritikus baloldali Engedetlen Franciaország tendenciózus erősödéséhez vezető (a hatalompárt által megvalósított egysíkúan globalista irányzat preferálta) modell működésképtelensége beigazolódott a legutóbbi francia törvényhozási választások során. A hatalmi pártnak a formális és felettébb viszonylagos választási eredményessége (azaz egyre gyengülő relatív többségi pozíciójának megőrzése) ellenére is. A szélsőjobb irányzatok (előbb a Liga, majd az Olaszország Fivérei) lassan évtizedes virulenciája Olaszországban az eredetileg rendszerkritikus Öt Csillag Mozgalom (szociálliberális balközépbe történő) betagozódási stratégiájának tudható be. Miként a Fidesz sikerei se különíthetők el a ’90-es fordulat óta dominánsan szociálliberális jellegű magyar balközép ideológiai sajátosságaitól, illetve tévútjaitól.
A hazánk nyugati szomszédjában vitathatatlanul zajló fasizálódási tendenciának (nevezetesen a Szabadságpárt időközbeni primer vezető erővé válásának) legfőbb ellensúlyát – legalábbis az osztrák nagyvárosokban – egyre inkább a rendszerkritikai baloldal adja. Kevéssé fókuszált a magyar sajtó azon fordulatra, amelynek során az államszövetség ’55-ös megalakulásától fogva marginális Osztrák Kommunista Párt (KPÖ) szövetségre lépett a centrumosodó zöldpártból egységesen kilépő rendszerkritikai irányultságú zöld ifjúsági szervezettel még 2017-ben.
A kooperáció folytán formálódó, gyökeresen új -rendszerkritikai alternatíva KPÖ Plus néven rögvest megalakulása évében (azaz még ’17-ben) Grazban 20 százalékot ért el a helyhatósági választáson, majd ’21 szeptemberében Ausztria e második legnagyobb városában 28 százalékot szerezve megnyerte a helyhatósági választást. Az ezt követően szárnyra kapó formáció a nyugati szomszédunk negyedik legnagyobb városaként számon tartott Salzburgban ’24 márciusában szintén 28 százalékot szerezve csaknem holtversenyben a második helyet érte el a városi tanácsi választáson (mindössze 800 szavazattal lemaradva a képzeletbeli dobogó legtetejéről). Fontos megjegyezni, hogy a Salzburg rurális agglomerációját is magában foglaló Salzburg tartomány egy évvel korábbi tartományi szintű voksolásán a KPÖ Plus már 11,7 százalékot szerzett, amivel helyben a negyedik legerősebb formációvá vált Ausztria legkonzervatívabb tartományában.
Az ’55 óta 5 százaléknál jobb eredményt mindaddig felmutatni képtelen, a rendszerkritikai (euro-kommunista, zöld, anarchista) irányzatokat integráló KPÖ Plus sikere abból fakadt, hogy a lakhatási válság megoldásának kérdését helyezte lokális kampánya középpontjába az országosan korábban képviselt doktriner elvek helyett. A világ leggazdagabb államainak sorába tartozó Ausztria nagyvárosaiban ugyanis a lakosság fele (az egyre inkább dráguló) bérlakásokban él, így tartós deklasszálódásuk a lakhatási válság egyenes következménye. Az országos népszerűségi felméréseket napjainkban vezető nemzeti radikális Szabadságpárt által anno már a haideri időszakban elfoglalt nagyvárosi munkásnegyedekben (például a korábban vörös Bécsnek hívott fővárosban) a demokrata formációk közül jelenleg egyedül a KPÖ képes eredményesen szembe helyezkedni rendszerkritikus üzenetei és atipikus szakmapolitikai megoldási javaslatai révén a populista és idegenellenes szélsőjobb előretörési trendjével.
