Radikálisan átalakul a német gazdaságszervezési modell. Ennek hátterét és következményeit elemzi szerzőnk két részben.
A világsajtó minapi információi szerint a francia kormányzat ellenállása miatt egy bő esztendeje húzódó (az EU és a latin-amerikai államokat tömörítő Mercosur közötti) szabadkereskedelmi megállapodás ratifikálása immár küszöbön áll. Ezzel csaknem egy időben az unió zöld jelzést adott az ukrán vezetés által újabban egyoldalúan blokkolt oroszországi forrású csővezetékes olajszállítás embargójának állandósításához. E korszakalkotó kimenetelű – egymáshoz szervesen illeszkedő – döntések az öreg kontinenst hagyományosan meghatározó német gazdaságszervezési modell gyökeres átformálására világítanak rá.
Az alábbi írás címét egy csaknem száz évvel ezelőtt kiadott hazai tanulmánykötettől kölcsönözte jelen sorok írója, amelynek szerzője a korszak közismert külpolitikai újságírója – a jobboldali radikális Magyarság című sajtótermék németországi tudósítója –, Makkai János volt. A korszakban már a legerősebb bázisú formációnak számító (habár még formailag ellenzéki) NSDAP pártelitjével számos személyes hangvételű interjút készítő neves szerkesztő az 1932-ben közreadott művében precízen vázolta fel a küszöbön álló német vezetésű Európa államvezérelt fejlődési trendjeit Hitler hatalomra jutásának előestéjén.
Mintegy száz évvel később „Germánia” ismét új utakon jár, mely fordulat meghatározó hatással bír a kontinentális Európa minden országának gazdasági pályájára éppúgy, miként az történt egy évszázaddal korábban is. Az útfüggőség változatlanul fennáll minden esetben. A napjainkban is a földkerekség harmadik legjelentősebb nemzetgazdaságának számító Németország önnön ’45 utáni gazdaságtörténetének legmeghatározóbb változássorozatát éli meg az orosz-ukrán konfliktus kezdete óta eltelt bő két esztendő során. E korszakalkotó jelentőségű fordulathoz az EU neolatin államcsoportjának tagjai (mindenekelőtt Franciaország, Olaszország és Spanyolország) fokozott eladósodottságuk folytán, valamint a német nemzetgazdasághoz viszonyított külkereskedelmi passzívumuk miatti monetáris függésük okán legfeljebb idomulni tudnak. Gazdaságuk relatív jelentős méretei ellenére mára mindannyian elvesztették korábbi mozgásterük utolsó maradékait is. A Frankfurtból irányított Európai Központi Bank (EKB) állampapír-vásárló forrásai nélkül gigantikus államadósságuk refinanszírozásának pénzpiaci forrásköltsége vészes magaslatokba emelkedne. A monetáris unió nélkül finanszírozásuk akár megoldhatatlanná is válhatna. Mióta létezik az euróövezet, azóta az EU-t Berlinből irányítják. A ’90-es évekig az EK-t meghatározó Berlin-Párizs-tengely már a felettébb atlantista orientációjú Merkel-Sarkozy-korszakban is legfeljebb középszerű színjátéknak tetszett.
A hagyományos német gazdasági modell gyökerei
A napjainkban alapjaiban átformálódó német gazdasági modell hosszú évszázadokra visszamenően hagyományosan a keleti irányból alacsony árszínvonalon importált nyersanyagok beszerzésén alapult. E hagyományos kooperáció a kontinens két nagyrégiója között immár évezredes távlatokba vész: a szlávság és a németség interakciója ugyanis már az előző ezredfordulót megelőzően végbement. A viking eredetű (azaz germán származású) varég kereskedők alapították a mai orosz és ukrán államiság bölcsőjének számító kijevi és moszkvai Ruszt. A Német Lovagrend pedig az azt követő évszázadokban meghatározó kereskedelmi, áru-közvetítői pozíciót gyakorolt a balti térségben. A tatár uralmat önmagáról több évszázados elnyomást és káoszt követően önerőből levető (onnantól minden irányban gyorsan terjeszkedő) orosz birodalom önnön gigantikus nyersanyagbázisára és a német technológiára építve (a nem mellesleg német származású) Nagy Katalin cárnő uralmának idejére a két nagyrégió közötti kooperáció folytán gazdasági virágkorba jutott. A világszínvonalú humánerőforrást német bevándorlók letelepítésével biztosító cárnő az importált német munkakultúra, technológia és manufakturális iparstruktúra kialakítása révén kimozdította az orosz gazdaságot addigi holtpontjáról.
A német gazdaságot tápláló orosz nyersanyag akkortájt még természetesen nem az energiahordozókat jelentette elsősorban, hanem a gabonát, bányaipari alapanyagokat és a prémet. Önmagában a Szibériából származó prémek nagykereskedeleméből nagyobb haszna származott a cári udvarnak, mint egy-egy nyugati nagyhatalomnak a teljes gyarmatbirodalmából. A Hanza-szövetség a Balti-tengeren át az akkor ismert fél világot ellátta ruházati luxustermékek oroszországi alapanyagával már a Nagy Katalint megelőzően uralkodó – birodalmát fokozott ütemben nyugatosító – Nagy Péter cár alatt is. Akkortájt e szerfelett gigantikus exportbevételekből épült fel a modern orosz államot megteremtő cár által Oroszország európai kapujaként megálmodott új főváros, Szentpétervár is. A napóleoni háborúk során a kontinens nagy részét uralma alá hajtó francia császár meghirdette – a brit birodalom tönkretételét célzó – úgynevezett kontinentális zárlat a szigetországot érintő külkereskedelem teljes körű francia felügyeletét, illetve ellehetetlenítését szolgálta. E törekvések sikere a balti tengeri kereskedelemből több emberöltőn keresztül profitáló cári udvar számára kisvártatva nemzetgazdasági csődállapotot eredményezett volna, így Oroszország csaknem minden kereskedelmi cikk vonatkozásában kijátszotta a francia császárság érdekeit szolgáló zárlatot.
Habár Napóleon és III. Sándor cár személyes találkozó során is igyekezett áthidalni a nézeteltéréseket, a két eleve szembenálló érdekeltség következtében nem lehetett elkerülni a háborút a felek között. Oroszország már korábban is sikerrel védte meg érdekeit a nyugati irányból expanziót megvalósítani szándékozó térségi regionális nagyhatalmak (mindenekelőtt Lengyelország, a Német Lovagrend és Svédország) ellenében. A cár számára sikerrel záruló Napóleon elleni háborút követően a német érdekszférát domináló Porosz Királyság és a Habsburg Birodalom Oroszországgal szövetségre lépve csaknem az első világháborúig a három császár szövetségének keretében biztosította Európa békéjét (többek között az 1830-as lengyel forradalom és a ’49-es magyar szabadságharc leverése révén is). A német és az orosz nagyrégió kooperációjára épülő – akkor már több évszázadra visszanyúló – kontinentális gazdasági rend a brit-francia szövetséggel szemben elveszített krími háborút követően gyorsított ütemben modernizálódni szándékozó cári birodalom fejlesztésére is kiterjedt a 19. század második felében. Ekkortájt teremti meg német tőke és szakmérnöki tudás bevonásával a cári rezsim az oroszországi nehézipari központok és a vasúthálózat infrastrukturális gerincét a transzkontinentális birodalom európai felén. A két főváros (Moszkva és Szentpétervár) kultúrája ezekben az évtizedekben meghatározóan még német jellegű. Nyoma sincs még ekkortájt a francia hatásra később kivitelezett (utóbb a cári rezsim számára végzetesnek bizonyuló) antant-orientációnak.
Kölcsönös függési kötelék a két világégés korszakában
Habár a pánszláv ideológia, valamint a Boszporusz és a Dardanellák, illetve a Balkán felé irányuló állandó orosz terjeszkedési törekvés folytán a németséget reprezentáló nagyhatalmak és az orosz birodalom átmenetileg háborúba keveredtek egymással az első világégés során, a német szakszolgálatok anyagi támogatásával orosz területen az akkor már polgári-kapitalista rendszer ellenében forradalmat kirobbantó bolsevikok hatalomra jutásától kezdődően újfent helyreállt a felek között a korábbi kooperációs modell. Utóbbit jelezte a 1918 márciusában Breszt-Litovszkban a központi hatalmakkal villámgyorsan megkötött békeegyezmény, amely gigantikus gabonaipari szállítmányokat garantált a Német Császárságnak a – végül Amerika hadba lépésével a németség számára is végképp elvesző – világégés folytatásához. A békeegyezményt követően mindössze négy évvel – annak kooperációs szellemiségét betetőzendő - a bajor tanácsköztársaság leverése után demokratizálódó weimari rendszer és a polgárháború lezárása után gyorsan konszolidálódó Szovjet-Oroszország megköti egymással a külkereskedelmüket normalizáló rapallói egyezményt ’22 áprilisában.
Ezen államközi szerződés – amellett, hogy helyreállította a diplomáciai kapcsolatokat a felek között – biztosította az olcsó energiaforrásokat a jóvátételi terhek alatt nyögő német exportgazdaságnak, valamint az iparosításhoz szükséges technológiákat a születő félben lévő szovjet államszocializmus számára. Az ismételten beüzemelt régi-új kooperációs modell egy emberöltőn keresztül állt fenn a két nagy háború között. Ugyanis a nyugati (főként amerikai) hitelekből a dübörgő húszas években újjáéledő német exportágazatok hatalmas nyersanyagigénnyel bírtak éppúgy, mint amekkora német technológiaigénnyel rendelkeztek a gigantomán sztálini nagyipari projektek a húszas és harmincas években. A felek ismételten egymásra voltak utalva.
A fennállása 13 éve során 20 kormányzatot elfogyasztó weimari rendszer bukását követően Hitler továbbra is fenntartotta a gazdaság számára elengedhetetlenül szükséges – fentebb részletezett – modellt, sőt kiegészítette azt egy geostratégiai, geopolitikai megállapodással is, amely utóbb Molotov-Ribbentrop-paktum néven került be a történelemkönyvekbe. A felek azonban éppúgy, mint anno Napóleon és III. Sándor cár, ismételten képtelennek bizonyultak összehangolni terjeszkedési stratégiájukat. Egyes történészek szerint Lembergben Lengyelország újbóli felosztását követően személyes találkozóra is sor került Hitler és Sztálin között egy vasúti kocsiban, ahol maga Sztálin hivatkozott a francia császár és a néhai cár majd’ másfél évszázaddal korábbi egyeztetéseinek párhuzamaira. Azonban az orosz birodalom ismételten Délkelet-Európában kívánt terjeszkedni, amihez az öreg kontinenst akkortájt teljes egészében uraló Harmadik Birodalom éppúgy nem járulhatott hozzá, miként történelmi előképeinek egyike se.
A második világháborút követően kialakuló hidegháborús évtizedek újfent kitermelték a felek közötti intézményi kooperáció szükségességét a vasfüggöny realitásai ellenére. A Sztálin halálát követően önnön belső elnyomó potenciálja terén mérséklődő szovjet rezsimet átmenetileg uraló Berija a kelet-berlini munkásfelkelés után hajlamosnak mutatkozott az NDK-ból történő szovjet kivonulásra az NSZK semlegességének garantálása esetén. Berija bukását követően utóbbi gesztus ugyan nem realizálódott, azonban ’55-ben Ausztriából valóban kivonultak a szovjet-orosz megszálló csapatok, és Adenauer kancellár az évi moszkvai látogatását követően az akkortájt hatalomra került új enyhüléspárti vörös cár (Hruszcsov) hazaengedte az évtizedes szibériai hadifogságban sínylődő német hadifoglyokat.
A gazdasági partnerség a német gazdasági csodától napjainkig
Az ’55-től datálható német gazdasági csodától kezdődően a hidegháborús külkereskedelmet elvben korlátozó COCOM-lista tilalmi rendelkezései ellenére mindaddig páratlan magaslatokba emelkedő (nyugat-)német-szovjet külkereskedelem (részben a semleges finn és osztrák állam, valamint a magyar külkereskedelmi hálózat közvetítésével) a hagyományos „nyersanyagért technológiát” alapelv mentén nyugodott a rendszerváltó hullámig bezárólag. A létrejöttétől fogva atlantista irányultságú (egyben mindaddig folytonosan kancellárt adó) CDU-nak a korábbi nagykoalíciós összetételű kormányzatból való kiszorulása után a hatalomban tartósan berendezkedő SPD időszakában (Willy Brandt és Helmut Schmidt kancellársága során) meghirdetett Ostpolitik éveiben a nyugat-német vezetés normalizálta hazája keleti kapcsolatait.
E törekvések jegyében a baloldali országvezetés elismerte hivatalos formában Lengyelország ’45 utáni államhatárait (azaz teljes Kelet-Poroszország lengyel annektálását), államközi hiteleket biztosított KGST államok sorának (főként a magyar Kádár-rezsim és a lengyel Gierek-éra élt a kínálkozó lehetőségekkel), fejpénzalapon kiváltotta Romániából az erdélyi szászokat, valamint az államszocialista testvérpártok mindegyikével normalizálta az SPD (és áttételesen az osztrák SPÖ) viszonyát. Emellett továbbra is munkavállalók százezreit fogadta az el nem kötelezett szocialista Jugoszláviából.
A szóban forgó külpolitikai félfordulatot az ellenzéki CDU-CSU részéről hazaárulásként aposztrofálták, sőt Franz Joseph Strauss CSU-kancellárjelölt környezetéből a világégés éveit száműzetésben töltő Willy Brandt szemére vetették, hogy a világháborúban saját hazája ellen harcolt. Ezen (a kritikák ellenére bátran megvalósított) nyugat-német konszolidációs törekvések oldalágaként értelmezhető az osztrák kormányfő (Kreisky) és a magyar rezsimet vezető Kádár (a közös monarchikus múltra való utalással K und K-nak elkeresztelt) látványos államközi és külkereskedelmi kooperációja is. Ekkortájt (a békés egymás mellett élés periódusában) éri el kapacitása tetőfokát a kelet-európai nyersanyagbázist a nyugat-európai feldolgozóipari felvevőpiacokkal összekötő (máig létező) kőolaj- és földgáz- vezetékrendszer is.
Az SPD váratlan (ciklus közbeni) bukását követően ’82-ben ismételten hatalomra jutó CDU a később államférfinak bizonyuló kancellár (Helmuth Kohl) és a számára mandátumtöbbséget biztosító (az SPD mellől dezertáló) koalíciós partner (a liberális FDP) élén álló korszakos főkülügyér (Hans-Dietrich Genscher) tovább vitte a baloldali koalíciótól átörökített külpolitikai stratégiát. A német vezetés értékelve a ’85-ben a szovjet pártfőtitkári székbe kerülő Gorbacsov peresztrojka és glasznoszty elnevezéssel illetett liberalizálási törekvéseit, útjára indította az úgynevezett Európa-ház koncepciót. A stratégiai elgondolás veleje akként foglalható össze, hogy a szintén az európai kereszténydemokrácia sorait erősítő korábbi francia államférfi (Charles de Gaulle) korábbi nézeteivel azonosan Európa határa az Urálig terjed, azaz a kontinentális gazdasági (és távlatilag akár a politikai) konstrukciók szerves részét képezi Oroszország is. Fontos felhívni a figyelmet a megnevezésben rejlő szimbolikus jelentőségre: De Gaulle ugyanis mindig e hagyományos elnevezést használta a keleti nagyhatalomra a korszakban bevett Szovjetunió megnevezés helyett). Paradox, hogy Európa integrált gazdasági, kulturális, biztonsági rendszerébe Oroszországot természetszerűleg értette bele de Gaulle, azonban Nagy-Britanniát már nem (az EK-tagságra törekvő szigetországot az amerikai politika trójai falovaként határozta meg több ízben is).
A Kohl-Genscher duó mellett a másik részről előbb Gorbacsov, majd a rendszerváltó fordulat éveiben Jelcin nevéhez fűződő Európa Ház-koncepció a Berlin-Párizs-tengelyen belüli kompromisszumot élvezve a közép-európai régión túlmenően Oroszország távlati integrálását hirdette meg az EK keretrendszerébe. E stratégiai törekvések jegyében Bonn államközi devizahiteleket folyósított a felbomló szovjet rezsim számára import-ellentételezési képességének tartós biztosítása, illetve pénzügyi likviditása folyamatos fenntartása érdekében. A rendszerváltó fordulatot közvetlenül megelőző években a Deutsche Bank elnökeként egzisztáló Alfred Herrhausen (Kohl személyes barátjaként bírva a kancellár bizalmát) egy német pénzügyi forrásokból biztosított Marshall-tervet szándékozott megvalósítani Kelet-Európában, amelynek célja a térségi gazdaság – német érdekek szerinti – gyors modernizációja és a teljes nagyrégió mielőbbi EK-integrációja lett volna. A Herrhausen életét kioltó (’89. novemberi) RAF-terrortámadás hatására az egyszemélyi gazdasági főideológus kiiktatása folytán az érlelődő koncepció meghiúsulása természetesnek volt mondható, melynek következtében a posztszovjet térség komplex európai integrációja máig tartó késedelmet szenvedett.
Az amerikai politika elsődleges törekvéseként volt a ’90-es évek utolsó harmadában megfogalmazható, hogy az újraegyesítést az angolszász hatalmak elitje (mindenekelőtt Thatcher) ellenében lemenedzselő Kohl-éra önjáró jellegéhez képest a mindenkori atlantista politikához szorosabban igazodó kormányzat kerüljön hatalomba az EU vezető hatalmában. A 16 évig kormányzó Kohl bukásával ’98-ban hatalomra kerülő Schröder vezette kabinet deklaráltan az Ostpolitik tradíciói mentén kezdte lefektetni gazdasági és biztonságpolitikai stratégiája alapköveit. A Gazprom Csoporttal megkötött importszerződések sora, a két Balti-tengeri energetikai vezeték lefektetése, valamint a kereskedelmi volumen ugrásszerű bővülése jelzi a két nagyhatalom közötti tradicionális kooperációs modell sikeres megőrzését, sőt továbbfejlesztését az ezredfordulót követően is. A kölcsönös függés nagyobb volt, mint valaha, ami a Putyin hatalomra kerülését követő évtizedben megnyolcszorozódó orosz GDP folytán fokozódó technológiai igénnyel csakúgy magyarázható, mint az Agenda 2010 elnevezésű német gazdaság-dinamizáló program okán élénkülő német autóipar korábban soha nem tapasztalt energiaigényével. Az olcsó keleti energia a technológiai színvonal mellett ároldalon is példátlanul versenyképessé tette a világpiacon a német feldolgozóipari termékeket az ezredfordulót követő emberöltő során.
Az újraegyesítést követően az NDK-tartományokat felzárkóztató közpolitikai törekvések folytán túladóztató német költségvetési politika a ’90-es évek középső harmadára stagnálásba sodorta a költséges jóléti intézményrendszert is finanszírozni kénytelen német nemzetgazdaságot. A Schröder-korszak kiigazító lépései mellett az olcsó keleti energia állandó rendelkezésre állása is elengedhetetlenül szükségeltetett a német gazdaság korabeli másodvirágzásához. A CDU-hoz képest kevésbé atlantista CSU színeiben a kancellári posztra pályázó (önmagát a néhai Franz Joseph Strauss CSU-elnök és kancellárjelölt politikai örököseként definiáló) Edmund Stoiber bajor miniszterelnök ellenében a főhatalomért vívott küzdelemben 2002-ben ismételten diadalmaskodó (a neoliberális reformok folytatását ígérő) Schröder összességében korántsem töltötte be a hozzá fűzött óceánon túli kezdeti reményeket (főként az Oroszországgal elmélyített stratégiai partnersége okán).
A jobbközép Chirac és a balközép Schröder a New York-ban bekövetkező 2001-es terrortámadást követő években az akkortájt még virulens Berlin-Párizs-tengely keretében egyöntetűen ítélte el az amerikai beavatkozást az iszlám világban, emellett az akkortájt lezajló békepárti (Amerika-ellenes) tömegtüntetések sora jelezte, hogy a nagyvárosi közhangulat kontinens-szerte az európai csúcsvezetők mögött áll a politikai paletta mindkét oldalán. E korszakban, főként második kormányciklusában Schröder kellően autonómnak bizonyult ahhoz, hogy önálló energetikai, külkereskedelmi, biztonságpolitikai stratégia mentén irányítsa Németországot az akkor még nyugatos-liberális korszakát élő Putyin korabeli iszlámellenes törekvései dacára egyre oroszellenesebbé váló amerikai neokon adminisztráció ellenében is.
E mai fogalmainkkal stratégiai autonómia a Chirac leköszöntével berendezkedő Sarkozy elnök és a Schröder bukásával csaknem párhuzamosan hatalomra kerülő Merkel kancellár egyként atlantista kurzusa okán ér egy csapásra véget. A Kohl és Chirac ellen állítólagos korrupciós vádak okán bukásukat követően lefolytatott vizsgálatsorozat az azokkal együtt járó országos sajtókampánnyal karöltve végleg megfosztotta nimbuszától a két valóban nagy tekintélynek örvendő autonóm államférfit Európában.
