Nyugodt napokon másodpercenként 1800-2000 köbméter víz folyik le a Dunán, a napokban tetőző áradással ez a mennyiség elérheti a másodpercenkénti 10 ezer köbmétert is. Budapesten az előrejelzések szerint 847 centiméteres, Bajánál 917 centiméteres vízmagasság is várható.
Az Országos Vízügyi Főigazgatóság (OVF) közlése szerint Boris ciklon nyomán érkező áradat nem okozhat olyan katasztrófaközeli helyzetet, mint ami 2013-ban érte el az országot. A korábbi rekordnál ugyanis 30-50 centiméterrel alacsonyabb vízállásra lehet számítani. Sebesen építik a védműveket az érintett Duna-parti önkormányzatok is, az állami és helyi védekezés során pedig mintegy 3 millió homokzsákot használhatnak fel.
Az őszi áradást tehát várhatóan megússzuk. Már ha az apadó víztömeget nem hizlalja további csapadék. A több hónapos nyári aszály időszakát felidézve azonban adódik a kérdés: ezt az elképesztő mennyiséget – másodpercenként több mint 83 ezer kádnyi vizet – hogyan lehetne hasznosítani, öntözési céllal visszatartani? Erről kérdeztük Timár Gábor geofizikust, az ELTE Természettudományi Karának oktatóját. Nyilatkozónk szerint a Duna-völgyi főcsatorna mintegy 30 kilométeres körzetében közel sincs szükség ennyi vízre a térség ellátásához. „A vízüggyel együttműködő civil szakértők modellezése szerint a Duna völgye beéri másodpercenként 40 köbméternyi utánpótlással is, a mostani áradattal nem tudna mit kezdeni, le kell engedjük” – mondja Timár.
Alternatív megoldás lehetne, ha az óriási víztömeget valahogy a Homokhátság és a tiszai Alföld rendszeresen kiszáradó földjeire vezethetnénk el. Erre vonatkozó grandiózus terv – a hajózási és öntözési célokat szolgáló Duna-Tisza csatorna megépítése – már a reformkorban is létezett, a múlt század ötvenes éveiben pedig hozzá is láttak, a túl magas költségek miatt azonban leálltak az építkezéssel. A munka ráadásul nem csak drága lenne, de tönkre is tenné a Homokhátságot, hiszen a magasságkülönbség kiegyenlítéséhez 30 méter mély csatornával kellene áthasítani a területet,
Megoldás lehet ugyanakkor egy óriási zsiliprendszer kiépítése is, amiből szivattyúk emelnék át a vizet a Homokhátság magasabban fekvő területére. A Magyar Hangnak nyilatkozó geofizikus ezt kíméletesebb, zöldebb megoldásnak látja - különösen akkor, ha a szivattyúk működéséhez a Nap szolgáltatna energiát. „Napközben, kora délután a legalacsonyabb a napenergia lakossági kihasználtsága, a megtermelt áramot ilyenkor használhatnánk a szivattyúzásra. Ahhoz, hogy a Duna feleslegéből lássuk el a magasabban fekvő hátságot, másodpercenként 5-10 köbméter vizet kellene feljuttatni a térségbe” – fejtegette Timár Gábor.
A Tiszántúl megmentéséhez pedig a folyón lefutó árvizek megszelídítésére és visszacsatornázására lenne szükség. „A folyószabályozás előtt, ha a Tisza kiöntött, akkor elterült akár Karcagig is. Az elöntött területek felszínén változatos élővilág alakult ki, a talaj pedig rengeteg vizet vett fel. Aztán töltések közé tereltük a folyót, és a védetté vált területek hidrológiai egyenlege mínuszba ment. Most ott tartunk, hogy évente másfél Balatonnyi vizet engedünk ki az országból a Tisza medrében, miközben a folyó környéke teljesen kiszáradt” – mondja a szakértő.
Továbbra is megvannak ugyanakkor az alföldi csatornák, amikkel jelenleg a termőföldekről „tereljük” vissza a belvizet a folyóba. Ha ezek áramlási irányát megfordítjuk, Timár szerint kivitelezhető lenne a talajvíz fokozatos visszatöltése, táplálása – mert az Alföldet nem felszíni víztározókkal, hanem talaj visszanyert vízkincsével lehetne megmenteni. Legalább ilyen fontos a talaj pihentetése: az óriási kukorica és búzaföldek annyi vizet, tápanyagot igényelnek, amit a szántók már most sem tudnak biztosítani, a gépi szántás pedig annyira „elrontotta” a talajszerkezetet, hogy sokszor a csapadékvíz sem tud elszivárogni. A gazdák még a rossz terméshozamú földeket sem engedik el a rájuk megkapható uniós területalapú támogatás miatt, de Timár Gábor szerint ez a forrás kiváltható – az EU biodiverzitás visszaállítására is ad pénzt.
