A történeti előképéhez híven a baloldali túlkapások ellenében formálódó, azaz reakciós jellegű neofasizmus és a nacionalizmussal szembeni identitásképzést kivitelező heterogén újmarxizmus egy száz éve megoldatlan filozófiai alapkérdést kerülget továbbra is, mint macska a forró kását, és se lenyelni, se kiköpni nem képes azt. Ebből kifolyólag egyik pólusképző irányzat se alkotott hiteles alternatívát az általa kritizált viszonyokat illetően, mely akut programhiányos állapot elfedését szolgálja mindkét részről az ellenoldali tömbbel szemben működtetett gyűlöletstruktúrák újmédián keresztüli bővített újratermelése. (Az esszé első része itt olvasható.)
Az évszázada megválaszolatlan alapkérdés
A világpolitika immár száz éve megválaszolatlan alapkérdése akként volna a legegyszerűbben az alábbiak szerint megfogalmazható:
Vajon mit kezdjen a Földkerekség a közteherviselés alól előszeretettel kibúvó nagyvállalati szféra által látványos hatékonysággal működtetett világgazdaság keretei között a tőkekoncentrációt permanensen és hatványozottan maximalizáló vadkapitalizmus logikájával?
A szélsőséges válasz e kérdésre közel száz évvel ezelőtt mindkét oldalról a kolonizáció folytatása volt. A korabeli német modellvariáns dominálta szélsőjobboldali a szomszédos kelet-európai térségek (mint afféle külső gyarmatokat) állandó kifosztásával kívánt nyersanyagbázisra és likvid erőforrástömegre szert tenni, míg a Szovjetunió meghatározta marxista irányzat az államhatárain belüli (és későbbi megszállási zónájában létrehozandó) belső gyarmatok útján az államszocialista rezsim által jogfosztott (osztályidegen) sorba süllyesztett társadalmi rétegek kárára kivitelezett nagyipar-fókuszú államkapitalisztikus modernizációban látta az emberöltőnyi időszak alatt realizálható felzárkózás esélyét.
Utóbbi – végül megvalósuló – gigantikus modern rabszolgatartó stratégia keretei között (lásd GULAG, kulákok és volgai németek kitelepítése, vagyonából kisemmizett arisztokrácia és nagypolgárság) látványos fegyverkezési program vált szovjet részről kivitelezhetővé a ’45 utáni négy évtizedben.
Egy évszázada az eredetileg balról induló fasiszták (mindenekelőtt a pályája legelején marxista újságíróként egzisztáló Mussolini) uralmi ereje abból fakadt, hogy a nagytőkés és az agrárius-nagybirtokos osztályok számára garantálták a vagyonuk elvesztésével fenyegető munkásmozgalom tartós politikai marginalizációját. Vagyis a fasizmus meglepő innovációs képességről tanúságot téve váratlan gyorsasággal egyezett ki a kapitalizmussal. Az általa vezetett formációt eleinte osztályalapon álló munkáspártként definiáló, a május elsejét hivatalos állami ünnepként kezelő Hitler az NSDAP-n belüli (főként az SA háza táján csoportosuló antikapitalista) balszárnynak a „hosszú kések éjszakája” során kivitelezett likvidálása után egyértelműen a kapitalista berendezkedés felé orientálódott, holott fiatalkori tévelygéseinek színterén (Bécsben) még rendre baloldali kávéházakban törzsvendégeskedett, majd az első világháborút követő lakhelyén (Münchenben) szocialista katonatanácsok oszlopos tagjaként teljesített szolgálatot. Sőt, Hitler olyannyira baloldali kulturális hatás alatt állt kezdetben, hogy hatalomra kerülve egy szociáldemokrata szakpolitikus (egy bizonyos Lautenbach) sztrádaépítési programját ültette át a gyakorlatba.
A második világégést követően számottevő bázisú munkásmozgalmat újjáépítő francia és olasz Komintern-tagpártok azonban mindvégig megőrizték rendszerkritikus alapállásukat, legalábbis amíg nem szakítottak látványosan Moszkvával az euro-kommunista irányzat útjára indításától kezdődően a szocializmus végnapjait megelőző másfél évtizedben (a szóban forgó irányzat szellemi alapjait nem mellékesen az olasz Antonio Gramsci fektette le jóval korábban, még Mussolini börtönében).
Az ultrabaloldal mellett egyre nagyobb bázisra szert tevő – a NATO egyöntetű támogatását élvező – európai szociáldemokrácia két lépésben egyezett ki a kapitalizmussal. Az első fordulat az NSZK-ban zajlott le (’55-ben) a Bad Godesberg-i (polgári szociáldemokrata értékrendű) program elfogadásakor. A második korszakváltó jelentőségű döntés pedig akkor ment végbe, amikor alapvetően szavazatmaximalizálási okokból (illetve a tartós ellenzéki pozícióból való kitörési célzattal) Mitterrand a francia kommunistákkal történelmi szövetségre lépve megszerezte az elnöki posztot a szocialistáknak (’45 után az első baloldali jelöltként), majd a ’80-as évek végén hangzatos baloldali retorikával leplezett megszorító programsorozatot kezdeményezett.
Ettől fogva pólusképző baloldali erő nem állhat antikapitalista alapon az öreg kontinensen (amit még a német zöldek is kénytelenek voltak belátni, amikor a Schröder-kormányba való belépésük előfeltételeként kényszerűen feladták tősgyökeres NATO-ellenességüket). Az LMBTQI-irányzat ezen alapvető filozófiai fordulat lineáris posztmodern örököseként hű maradva reformista szociáldemokrata felmenőihez az időközben globalizálódott kapitalista szuperstruktúrája ellenében nem hajlandó mozgósítani tömegeit. Emellett a francia Új Népfrontban is (éppúgy, mint évszázaddal korábbi elődje esetében) felfüggesztették az osztályharcot. A felfüggesztés – bármennyire is taktikai jellegű – mégiscsak immár csaknem egy évszázadra nyúlik vissza.
A globalizáció meglepő módon már a fejlődési centrumban is lassan több vesztest termel, mint győztest, ezért a vesztesek tömegeivel kezdeni kellene valamit, hiszen végzetes deklasszálódásuk aláássa a demokratikus államrendet. Ennek megelőzése céljából a neofasizmus – főként Amerikában – a progresszív értékdominancia alatt álló Kaliforniában székelő technológiai vállalatok és médiapiaci-filmipari konglomerátumok ellenében mozgósítja a nemzeti középtőkét és a családi vállalkozók sokaságát egyaránt maga mögött tudó választói bázisa derékhadát. Hasonló a helyzet Európában is. A globális nagytőke szorításában működő, egyre tőkehiányosabb kisvállalkozói középosztály állami védelemre fókuszál (kedvezményes hitelekre, piacvédelemre, pályázati fejlesztési forrásokra, adócsökkentési programokra áhítozva), így a multinacionális és transznacionális hátterű nagytőke ellenében bármikor könnyűszerrel mozgósítható.
A félelmetes radikálisok halovány rendszerkritikája
E ponton jutottunk vissza ismételten a kályhához: Vajon mit kezdhet e két – fentebb ismertetett – domináns irányzat az illedelmesen globalizmusnak (kulturálisan pedig francia eredetű kifejezéssel mondializációnak) keresztelt világkapitalizmussal a 21. század első felében?
Nos, egyelőre mindkét irányzat láthatóan adós a konkrét válaszokkal, mégpedig a stigmatizációtól való zsigeri félelmeik okán. Az újmarxizmus tudatosan félre viszi a társadalmi elégedetlenség fókuszát konstruált „elnyomottakra” irányítva a közfigyelmet (nemi kisebbségek, palesztinok stb…) a nagytőke által kizsákmányolt tömegek helyett, míg a neofasizmus a nemzeti tőkésosztály privilegizálásában láttatja a helyzet gyors megoldását, ami nyilvánvalóan délibáb.
Eközben a ’45 utáni bő fél évszázadban globális jólétet teremtő növekedésnek bevonható források híján immár nincs további tere. Az aranykor első felében az államközi hitelek élénkítették a nemzetgazdaságokat, míg annak második szakaszában főként a magángazdasági szereplők eladósodásának könnyített lehetősége. Utóbbit jelzi, hogy az USA nem lett volna képes GDP-növekedést produkálni a ’70-es évek eleje óta, ha a háztartások és a vállalatok nem lettek volna látványosan túlhitelezve. Azonban a három nagy jövedelemtulajdonos (az állami, a vállalati és a háztartási szféra) vészes eladósodási szintje folytán immár e mesterséges növekedési dinamika tovább nem folytatható, amit évről évre jeleznek az egyre gyérebb globális növekedési indexek, valamint a két legnagyobb feltörekvő nemzetgazdaság (Kína, India) árnyék-bankrendszerében rejlő gigantikus mérvű buborékképződési mechanizmus.
A további növekedésnek kizárólag újdonsült, egalitárius jellegű jövedelemelosztási, illetve részleges vagyon(újra)felosztási szisztéma biztosíthatna teret, amelynek révén az ökológiai szféra is tehermentesülhetne a gigantikus adósságszintből fakadó állandó növekedéskényszer alól. Azonban e stratégia programszintű vállalására egyik pólusképző erő se mer vállalkozni az ismert okokból.
A mérsékelt középpártokkal együtt sírba száll a Pax Americana világrendje is?
A két végzetesen átideologizálódott globális irányzat szerveződési megatrendje kormányformáktól és rezsimtipológiai variánsoktól függetlenül betagozza a Föld közép- és nagyhatalmainak csaknem mindegyikét, keresztülmetszve a hagyományos szövetségi rendszereket az e posztmodern pólusképződési problematikától szinte teljességgel mentes teokratikus és dinasztikus rezsimek körét leszámítva (lásd: Szaúd-Arábia, Irán). A szélsőbal pólus globális talapzatát képezi a deklaráltan marxista államszervezési ideológiájú államok köre (Venezuela, Észak-Korea, Vietnám, Kína), mely rezsimek a napjaink posztmarxizmusba hajló amerikai kurzusának sokkal kevésbé állnak cselekvési fókuszában, mint a korábbi republikánus kormányzatok során. Emlékezetes, hogy az USA a gonosz tengelyének tagjaiként nevesítette többségüket ifjabb Bush kormányzati időszakában. E sok esetben piaci elemeket is kooptáló (Vietnám, Kína) neomarxista magállami csoportot egészíti ki az immár egy emberöltőtől fogva a (nem mellesleg szintén marxista tradíciójú) Afrikai Nemzeti Kongresszus párt irányítása alatt álló Dél-Afrika, valamint a váltakozó terrorszervezeti keretek között működő, anno szovjet dotációval formálódó (egykor Arafat alatt deklaráltan pánarab szocialista irányultságú) Palesztin „önkormányzat”. Utóbbi „tagállam” szerepe napjaink kampuszlázadásaiban számottevő szimbolikus jelentőséggel bír.
A fentivel szembenálló szélsőjobb, neofasiszta hatalmi pólust képviseli a hatalmi elitje ex-KGB-s múltja ellenére hazájuk pravoszláv múltjára újfent létszervezési módot építő putyini Oroszország, a palesztinok ellenében kvázi apartheid-rezsimet működtető Izrael, a Módi alatt hindu nacionalista félfordulaton áteső (a II. Erzsébet elhunyta óta a Nemzetközösséget informálisan meghatározó) India csakúgy, mint a Nemzetközösség piaci fundamentalista és koloniális kultúrájú súlyponti tagállamai (Nagy-Britannia, Új-Zéland, Ausztrália) kormányzatuk aktuális színezetétől csaknem függetlenül. A ’45 utáni Japánban példátlan mérvű gazdasági-hadászati nacionalizmust tükröző (a néhai Abe Shinzo kormányfő meghirdette) abenomics program egy évtizeddel korábbi útjára indításától kezdve a kelet-ázsiai szigetország egyértelműen e kör tagjaként definiálható, miként a szintén kelet-ázsiai techno-evolúciós sikerállamként elhíresült másik térségi nagyhatalomként Dél-Korea is. Valamint az oszmán történeti identitásgyökerei mentén az elmúlt emberöltő során az Atatürk-féle demokratikus és európai nemzeteszmétől eltérő irányú nemzetépítési stratégiát vállaló Törökország is e hatalmi pólus szerves részét képezi.
A két modellvariáns között folytonosan billegő óriások sorában megemlítendő a legfeljebb formálisan demokratikus két latin-amerikai nagyhatalom (Argentína, Brazília), valamint az USA is, hiszen mindegyik szóban forgó hatalom pártrendszerét a két ottani releváns pártnak a követendő orientáció tekintetében végletes megosztottsága konstruálja. Nyilván Lula a szélsőbal, míg Bolsonaro a szélsőjobboldali orientáció híve Brazíliában, miként a korábbi argentin vezetés szintén az előbbihez, míg a jelenlegi az utóbbihoz sorolható. A Biden és Trump képviselte két – szélsőségesen szembenálló világképet tükröző – egymással radikálisan konkuráló amerikai pólus példája nyilvánvalóan nem szorul magyarázatra besorolás tekintetében. A nemzetközi térben intézményi hiátusai okán afféle béna kacsaként toporgó EU egyre kevésbé tűnik tényezőnek e globális bipolaritáson belül, azonban az USA szélsőségesen polarizált pártrendszeréhez hasonlóan billegő jellegű súlyponti tagállamainak pártstruktúráját szintén kettéhasítja e meghatározó törésvonal (gondoljunk a legutóbbi francia, olasz vagy lengyel választásokra). Az Engedetlen Franciaország deklaráltan kiváló kapcsolatai a venezuelai marxista rezsimmel, valamint a kelet-német súlypontú rendszerellenes Balpárt dokumentált kötődése az államszocialista Kínához rávilágít e szövetségi rendszereken átívelő ideológiavezérelt kapcsolati hálózatoknak az EU-n belüli politikaformáló hatására.
E két pólus mentén a már egyébként is formálisan létező – sok esetben cselekvésképtelen vagy erélytelen – NATO és ASEAN szervezet is szakadhat (de jure vagy de facto). Sőt, távlatilag akár még a túlontúl gyors szervezeti bővülése folytán önmaga keretei közé dezintegrációs veszélyeket kooptáló BRICS-ből is átléphetnek idővel korábbi tartós politikai kurzusukat egy újonnan berendezkedő másféle orientációjú kormányzattal felváltó, kevéssé elkötelezett tagállamok más konstelláció keretei közé. Mindez azt eredményezheti, hogy a gyakorta bilaterális informális kormányközi kapcsolati tengelyek a közeljövőtől kezdődően egyre többször felülírják majd a tradicionális, formalizált szövetségi-biztonsági rendszereket. Ennek legeklatánsabb kifejeződése lesz a NATO-alapokmány hírhedt ötös cikkelyének negligálása Trump vélelmezhető novemberi választási győzelme esetén, ami természetszerűleg vonja majd maga után a NATO szövetségi kohéziójának relativizálódását (Trump, Orbán, Erdogan esetében legalább 3 tagállam minden bizonnyal igyekszik majd eljelentékteleníteni a tagságból fakadó kötelékeket). A világközvélemény egésze és a hatalmi tényezők mindegyike által a globális rend vonatkozásában ’45 óta konszenzuális módon evidenciaként kezelt biztonságpolitikai garanciák sora válik hamarosan láthatóan semmissé.
A jogkiterjesztő korszak haláltusája
A középosztály fogyatkozása okán a demokratikus normarendszer és intézményrendszer „paravánja” globálisan egyre inkább fügefalevél számba megy majd, amiből kifolyólag a versengő tömbök tekintetében ’45 óta meghatározó demokratikus és antidemokratikus indentitású szövetségek közötti törésvonal helyett, illetve a ’90 utáni centrum és periféria ellentét-bipolaritást meghaladó módon az ideológiai jelleg válik karakterisztikussá a tömbösödés terén. A Szovjetunió összeomlása utáni emberöltő során domináns, fejlettségi szintek szerinti törésvonal a közeljövőtől fogva immár nemzetgazdaságokat és szerveződési-szövetségi tömböket is kettészel majd. Hiszen a belső gyarmatok egyre számosabbak lesznek az északi féltekén is (például az USA északkeleti rozsdaövezete és közép-nyugati térsége), így a centrum országok sem lesznek egyöntetűen fejlettek, míg a feltörekvő hatalmak területén is léteznek majd szép számmal világszínvonalú modernizációs teljesítményt produkáló régiók (például a tengermelléki kelet-kínai városhálózat, valamint a globális Dél megapoliszainak sora). Egy-egy nemzetállamon belül egyidejűleg mozaikszerűen és izolált módon élhetnek egymás mellett a harmadik világ létviszonyaival sújtott, a feltörekvő régiók közállapotai közepett létező, valamint a globális városhálózatba szervesen beleágyazódott hipermodern szubregionális tájegységek. Mindezen jellegzetesség attól függetlenül válik majd világszerte mindennapjaink részévé, hogy az adott nemzetgazdaság a centrum vagy a periféria részét képezi-e inkább hagyományosan; legfeljebb az egyes országokon belüli centrum-periféria arányok lesznek eltérő mérvűek az egyes államokra primer jelleggel vonatkoztatható fejlettségi szint függvényében.
E meghatározó globális tömbösödési szisztéma-változás folytán korábban egymás relációjában ősellenségként kezelt államok kerülhetnek egy szerveződési szuperstruktúra keretei közé néhány éven belül (például az USA és Oroszország), ami a BRICS kibővítése óta már számos hatalom esetében (legalábbis átmenetileg) kész tényként kezelhető (például Szaúd-Arábia, Irán és Kína egyidejű BRICS-tagsága). Miután mélyszerkezetileg egyik egymással konkuráló globális létszerveződési modell sem tekinthető demokratikus jellegűnek, így egyiknek se válhat ideológiai alapjává a másikkal szembeni humanizáló és emberjogi szerep, miként az ’45 és ’90 után a Nyugat önképének szerves részét képezte a mindenkori ellenoldali feltörekvő hatalmak ellenében.
A felvilágosodástól kezdődően érvényesülő bő két évszázados expanzív jogkiterjesztési, humanizálódási, szolidaritási karakterű megatrend végérvényesen véget ért napjainkra. E mára lezárultnak tekinthető történeti korszak mérföldköveként nevesíthető többek között a Bismarck-, Disraeli- és Salisbury-féle ideológiailag konzervatív hátterű szociális törvénykezések sora a 19. század utolsó harmadában, az általános választójog kiterjesztése az előző századfordulón, majd a ’29-es nagy válságot követő New Deal és a keynesi anticiklikus gazdasági korszak ’45 után, az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának alapnormává válása, végül a Helsinki-alapokmány elfogadása és ’89 kelet-európai jogállami forradalma. A fenti jogkiterjesztő korszak bukását okozó új globális válságkorszak az Amerikát sújtó 2001-es iszlamista terrortámadással, illetve az arra adott vészesen expanzív amerikai hadászati cselekményekkel (Afganisztán, Irak) veszi kezdetét. Ezt követően az USA bankrendszeréből kiinduló 2008-as pénzügyi krízissel mélyül el, majd végül a 2020-2021-ben végbemenő Covid-válsággal, valamint a 2022-ben kezdetét vevő orosz-ukrán (valójában NATO-BRICS) háborúval és a 2023 őszén kibontakozó (szintén egy iszlamista terrortámadásra adott túlzó állami válasszal fémjelzett) gázai konfliktussal ér önnön mélypontjára.
E több népes felső-középosztály számára paradox módon egzisztenciális felemelkedésként megélt (például a Türk Tanács tagállamai, Kína, Oroszország) emberöltőnyi kríziskorszak válságkorszak folyományaként a korábban korlátozott elituralomként definiálható liberális demokratikus modell számos centrum-kapitalista államban krízisbe jut, amit az is jelez, hogy korábban elképzelhetetlen módon időszakonként kormányzati pozícióra tehet(ett) szert területükön létező belső gyarmat (például a trumpista USA). A globalizációs rendszer alávetett nyugati rétegeinek újdonsült – mindeddig ideiglenesnek bizonyuló - kormányzati pozíciószerzése okán a Nyugat egyes magállamai kooperatív viszonyba kerülhetnek a hagyományosan a világkapitalista centrumtérség külső (fél)gyarmataként funkcionáló periférikus régiók némely hatalmaival (például a putyinista Oroszország).
Oroszországnak elvben érdeke volna a fentiek szerint kitörni az Ukrajna megtámadása óta gazdaságát sújtó embargó szorításától, ugyanis ekként mielőbb kimenekíthetné nemzetgazdaságát a Kína és Észak-Korea irányában az elmúlt bő két év során kialakult új keletű egyoldalú importfüggőség kalodájából. Azonban ennek kapcsán jogosan vetődik fel a kérdés:
Vajon épülhet-e konszolidált világrend a periférikus külső és a centrumbeli belső gyarmatok bilaterális ad hoc szövetségének modelljére? Illetve tartósan kormányképesek lehetnek-e a centrum-kapitalista államok belsőgyarmati elitjei önnön államuk élén?
Bárhogy is alakul: azon jó eséllyel prognosztizálható összefüggés viszont bizonyosra vehető, hogy amennyiben a trumpizmus tartósan képessé válik berendezkedni uralmi pozíciójában, akkor a jelenleg még csak formálódó két létszervezési modell között billegő országok sorában (például Brazíliában, Franciaországban, Lengyelországban) expanzív módon lesz képes erősíteni a hatalmi hálózatához tartozó pártpolitikai formációkat és az azok élén álló egyszemélyi vezetőket.
A globalizációs korszak dominánsan szigetszerű jellegű fejlődése okán egyre inkább látható, hogy Manuel Castells világhírű szociológus vonatkozó elmélete szerint korábban az áramlások tereként és a helyek tereként nevesített szférák szelik keresztül a nemzetállamok majd’ mindegyikét. E megatrend folytán Skandináviát és Svájcot leszámítva a demokratikus hatalomgyakorlás már a centrumrégiókban is puszta formalitássá válik, azaz még Nyugaton se lesz sokkal több afféle egyre kiüresedett, tradicionális szimbólumkészletnél és kevés gyakorlati relevanciával bíró szokásjog-rendszernél. A centrumrégió krízise – amit többek között adatolhatóan jelez a születéskor várható élettartam stagnálása és a képzettségi szint romlása Amerikában – döntően a nagyvállalati szféra elsöprő erejű érdekérvényesítő képességének következménye. Németh László már a két világháború közötti időszakban e strukturálisan kódolt hatalmi túlsúly okán nevezte a nyugati demokratikus modellt „bankokrácia és zsurnalokrácia” torz elegyének. A fékek és ellensúlyok (korábban normaértékkel bíró) rendszere immár Amerikában is leáldozóban van. A szélsőséges tőkekoncentrációt eredményező monopóliumokat és oligopóliumokat kitermelő globalizációs modell felszámolta a korábban versenyen, innováción és tőkefelhalmozási képességen nyugvó tradicionális piacgazdaságot. Az adósságban úszó jövedelemtulajdonosok felhalmozási képessége legfeljebb illúziónak tekinthető csakúgy, mint a verseny szabadsága.
Az amerikai munkavállalók közel kétharmada saját bevallása szerint hónapról hónapra él, amit azon adatsor kellőképp alátámaszt, amelynek tanúsága szerint az átlagos amerikai háztartás megtakarítása nem haladja meg az 5000 dollárt. ehhez kapcsolódóan fontos megjegyezni, hogy az 1979 és 2021 közötti korszakban 64 százalékkal nőtt az amerikai munkavállalók egy főre vetített átlagos termelékenysége, azonban bérük mindössze átlagosan 17 százalékkal emelkedett reálértékben, amely többlet nagy részét elviszik az oktatási és egészségügyi többletköltségek, így az eltűnő vásárlóerő pótlása érthetően kizárólag hitelből valósulhatott meg ebben a korszakban. Az Atlanti-óceán túloldalán sem rózsásabb a helyzet, ugyanis a Guardian kimutatása szerint a brit fiatalok 80 százaléka a kapitalizmust hibáztatja napjainkban a generációjukat jelenleg általánosan sújtó lakhatási válságért, egyúttal kétharmaduk inkább élne államszocialista viszonyok közepette, mint a globális kapitalizmus létező rendszerében. E felmérések vitathatatlanul bizonyítják, hogy bőségesen van táptalaja világszerte az akár újmarxista, akár neofasiszta jellegű antiglobalizmusnak (főként a jövő generációinak sorában).
Azonban azt, hogy e két (fentebb részletekbe menően bemutatott) domináns pozíciójú – viszont koherens eszmerendszert mindeddig megalkotni képtelennek bizonyuló – pólusképző irányzat közül melyik válik majd ténylegesen korszakalkotóvá a 21. század előttünk álló középső harmadában, egyelőre lehetetlen pontosan prognosztizálni. A válasz minderre az előttünk álló emberöltőben megszülető voksolási eredmények „mozaikdarabkáinak” összeillesztése során fog kirajzolódni a jövő iránt aggodalmat érző világközvélemény számára.
