Az éppen hogy magunk mögött hagyott EP-választás, a minap lezajló francia törvényhozási voksolás, valamint az Amerikában gőzerővel dübörgő – immár merényletkísérlettel is tarkított – elnökjelölti kampány egyre kontúrosabban vázolja fel az előttünk álló emberöltő politikai küzdelmeinek karakterisztikáját a glóbusz egészére vonatkozóan. Lassan immár egy évszázada a múlt ködébe vesző tradíciókat vélhetünk újfent felelevenedni a politikai panoptikum világából. Minden jel szerint az északi féltekén megfordulóban van az óramutató járása.
A múltunk válik jövőnkké is
A kétfordulós francia törvényhozási választáson a kizárólag egyéni körzetekből álló szisztémából fakadóan a baloldali blokk és a regnáló államelnök mögött álló polgári liberális centrum pólusképző tömbjeinek kooperálása folytán ismét sikerült elodázniuk az uralmi eliteknek a mandátumszámát bő másfélszeresére gyarapító radikális jobboldal kormányra jutását. A hárompólusú pártszerkezeten belül az 1930-as évek hagyományai látványosan éledtek újjá. A magát – történelmi előképe előtt tisztelegve – Új Népfrontként jelölő heterogén baloldali szövetség vezető ereje az Engedetlen Franciaország nevű – Mélenchon vezette – antiglobalista és marxista szervezet, mely formáció mágnesként vonta maga köré a valaha szebb napokat is látott szocialistákat (a néhai Mitterrand elnök pártjának romjait), valamint egyéb marginális baloldali csoportokat. Így válhatott napjaink népfrontja zöldek, kommunisták, anarchisták gyűjtőhelyévé a legendás Léon Blum kormányfő évszázaddal korábbi antifasiszta népfrontjának posztmodern örököseként.
Az államfő mögötti polgári liberális Reneszánsz és a népfront egymást preferáló visszalépései okán a hatalom közeléből ismételten kiszorított, Marine Le Pen irányítása alatt álló Nemzeti Tömörülés virtigli neofasiszta jellege annak szalonképessé maszkírozása ellenére továbbra is tagadhatatlan, hiszen a párt törzsbázisának jellegére még a politikaföldrajz is rávilágít. Ugyanis a szélsőjobb által elnyert egyéni körzetek legjava a napfényes Dél-Franciaország deklasszálódó térségeiben (azaz a tengelyhatalmakkal folytatott kollaborációért a második világégést követően életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt Pétain marsall fémjelezte Vichy köztársaság egykori területén) fekszik.
Az EP-választást követően valamelyest erősödő, de áttörésre immár sokadjára képtelennek bizonyuló Európa-kritikus radikális újjobboldal derékhada önnön szalonképessége érdekében Patrióták Európáért néven új frakciót alapított az Európai Parlamentben, amelynek tagpártjai döntően a két világháború között egymással felettébb baráti viszonyt ápoló neokorporatív, szélsőjobboldali, fasisztoid rezsimeket idealizáló önmagukat túlélt társadalmi miliőkben virulensek. Gondolhatunk itt a poszt-francoista spanyol Voxra, a Salazar-érát példaképükként kezelő portugál Chegalra, a Mussolini-rezsim gazdaságpolitikáját többször pozitív példaként említő Salvini-féle Ligára, a két világégés közötti osztrák szélsőjobb két emblematikus „keresztényszociális” kancellárja (Schuschnigg és Dollfuss) nevével fémjelzett világképet emblematizáló Szabadság Pártra, valamint a Horthy-érára és annak örökös kormánypártjaiként az Egységes Pártra gyakorta önnön előképeként hivatkozó Fideszre.
A baloldali erőközpontok közül már csak azon (döntően a Mediterráneumban működő) formációk örvendhetnek hozzávetőleges pólusképző szerepkörnek, vagy legalább bírnak még afféle intellektuális mércepozícióval az öreg kontinensen, amelyek lokációja rendelkezik valamikori partizán hagyománnyal. Vagyis a működési környezetük politikai kultúrájának szerves része a nacionalizmussal átitatott szocializmusképük. Ide sorolható a Franco-ellenes köztársasági tradíció mentén építkező spanyol-katalán Podemos, a második nagy háborút megelőző és a világháborús ellenállás alatti francia antifasiszta hagyományt újjáélesztő Új Népfront, valamint a posztjugoszláv térségben virulens többféle Tito-nosztalgikus, posztmarxista értelmiségi-akadémiai irányzat mozaikjai (világszerte legismertebb képviselőjük Slavoj Zizek antiglobalista filozófus).
A közép-európai nagyrégió (ideértve politika-földrajzilag a német nyelvterület egészét) nem terepe a nacionalista baloldaliságnak. Errefelé a patriotizmus szitokszó számba megy a politikai paletta balfelén csaknem mindenhol. E hiátusból eredő vákuumhelyzet ágyaz meg rendre a posztmodernizált neofasizmusnak e térségben csaknem minden emberöltő során hosszabb-rövidebb átmeneti kihagyásokkal. A távoli Észak-Európa skandináv-brit viszonyai földrajzi izoláltságuk okán kevéssé képesek hatni a kontinentális fősodorra (előbbinél még a nyelvi izoláltság is további tehertételként jön számításba). Skandinávia a ’30-as évektől a ’70-es évtized legelejéig az északi féltekén fénykorát érő klasszikus szociáldemokrácia kevéssé ismert skanzenje, a brit szigetvilág pedig az amerikai Demokrata Párt mindenkori legenergikusabb platformjának – európai kontinentális interakcióktól zsigerileg mentes – távolba szakadt nyúlványa Tony Blair bukása óta. A Skandináv-félsziget és a Brit-szigetvilág ideológiai eredetisége azok természettől rendelt elszigeteltségéből fakad.
Tekintettel arra, hogy az első világháború lövészárkaiból hazatérő bakáktól már lehetetlen volt megvonni azon választójogot, amely kulturált országokban a kontinentális vérfürdőt megelőző évtizedekben is biztosított volt (lásd Németország és a Habsburg Birodalom Lajtán túli felének korabeli viszonyait), így a két világégés közötti politikai életet a tömegek felé nyitó kommunizmus és fasizmus küzdelme határozta meg. A (konzervatív, liberális, szociáldemokrata ideológiájú) polgári rétegpártok társadalmi izoláltsága és súlytalansága a dübörgő húszas évek jólétét váratlan gyorsasággal lezáró ’29-es nagy világkrízistől kezdve vitathatatlanná vált.
A hidegháború évtizedeiben mesterséges dotációkkal (államadósság-elengedés, háborús jóvátétel elmaradása, Marshall-segély) megerősített nyugat-európai nemzetgazdaságok jóléti szisztémái két emberöltőre ellehetetlenítették mindkét politikai szélsőség táptalajra találását, azonban a társadalmi értékstruktúrák és normarendszerek a globalizmus kiterjedésével párhuzamosan – némileg attraktívabb köntösben – újraformálták a néhány évtizeddel korábban még felettébb virulens pártpolitikai konstrukciókat. A ’45-ös fordulat után a szélsőjobb került világszerte partvonalra, míg a keleti államszocialista tömb ’90-es összeomlását követően a kommunista baloldal szorult margóra az északi féltekén a pártpolitika és a szellemi élet terén egyaránt.
Globalizálódás, háborúskodás, fasizálódás
Azonban a globalizáció nyomán ugrásszerűen fokozódó társadalmi egyenlőtlenségek a szélsőségességig fajuló tőkekoncentrációval kísérve villámgyorsan beemelték a populistáknak átkeresztelt posztfasisztákat a pártpolitika centrumába és a zöld, vagy LMBTQI-köntösben jelentkező neomarxistákat a közélet vagy legalábbis az akadémiai világ középpontjába.
Minekutána a nyugati világ demokratikus rendszerei száz év után újfent a két szélsőség megrajzolta együttes harapófogóba szorultak, a szóban forgó régi-új irányzatok sokáig a szalonképesség látszatának megteremtésével küzdöttek csakúgy, mint régmúlt időktől fogva a történelem szemétdombjára került históriai előképeik. Sajnos nem él már kellő élességű kép a történelmi közemlékezetben arról, hogy fénykorában az első világégésben végletekig kimerült Itáliát előbb stabilizáló, majd látványos fejlődési pályára állító Duce számottevő reputációra tett szert főként angolszász körökben. A brit agrárius-állagőrző eliteken túlmenően a nagy krízisből az USA nemzetgazdaságát közberuházásokkal, segélyezési programokkal, lakossági aranyelkobzásokkal (!) kivezető (Roosevelt-irányította) demokraták körében komoly elismertségnek örvendett az olasz fasizmus. Egyes korabeli pletykák szerint az amerikai gazdaságot élénkítendő a ’30-as években útjára indított közberuházási boom számos téren Mussolini olasz délt modernizáló infrastruktúra-fejlesztő közpolitikáján nyugodott.
Nem függetlenül a Vatikán háttértámogatásától a Franco-éra modernizációs eredményessége szintén komoly elismertségre tett szert a katolikus tradíciót követő európai és latin-amerikai államokban a máig a második világégés főpróbájaként számon tartott spanyol polgárháború lezárulta utáni hosszú felzárkózó évtizedekben. E – hol burkolt, hol kifejezetten nyílt – nemzetközi szalonképesség a fasizmus világháborús vereségétől függetlenül máig hatóan lehetővé teszi a radikális jobboldali irányzatok elfogadottá válását, amennyiben azok előképeikhez hasonlóan képesnek mutatkoznak a társadalmi konszolidáció távlati felmutatására. A rendkívül szoros eredményt hozó legutóbbi elnökválasztáson elbukó Bolsonaro katonatiszti arculata nem sokban különbözött az általa méltatott (az ’50-es és ’60-as években virágkorát élő) brazil katonai junta világképétől, miként a frissen megválasztott argentin Javier Milei elnök fémjelezte radikális jobboldal posztmodernizált populizmusa is beleilleszkedik a fasisztoid peronizmus és az azt követő ottani junta demagógiával átitatott nacionalista tradíciójába. Ennek megfelelően szélsőséges előképeik ellenére e két latin-amerikai radikális jobboldali irányzat nemzetközi reputációja az elmúlt években már-már mintaértékűnek bizonyult.
A társadalom mélyszerkezeteiben gyakorta emberöltőkre megbúvó fasiszta talapzat mindig világháborúk árnyékában fejti ki átütő erejű politikaformáló hatását. Így volt ez a második világégés előestéjén éppúgy, mint a hidegháború legforróbb pillanataiban. Utóbbi kapcsán leginkább az atomháború állandó rémének és a sorozatos atomrakéta-telepítési botrányok (például Kuba, Nyugat-Németország) akut feszültségének árnyékában megerősödő radikális jobboldalra gondolhatunk. E hidegháborús radikalizálódási trendbe sorolható az amerikai kommunistaüldöző kampányt irányító J. R. McCarthy szenátor, majd az amerikai szélsőjobb első esélyes elnökjelöltjeként számon tartott Barry Goldwater szenátor, valamint a német radikális jobboldal első (CSU-színekben induló) kancellárjelöltjeként Franz Josef Strauss bajor tartományi miniszterelnök. A néhanapján felforrósodó hidegháborús évtizedek ciklikusan rögvest kitermelték önnön – populizmustól korántsem irtózó – nemzeti radikálisaikat a transzatlanti megarégió mindkét társkontinensén a pártpaletta jobboldalán. Azonban a töretlen fejlődéssel karöltve érvényesülő, korábban történelmileg sohasem tapasztalható általános jólét még nem tette lehetővé bővülő bázisuk tartós társadalmi többséggé válását.
A globalizáció előrehaladása folytán villámgyorsan kitermelt – a felmenőik által természetszerűnek tekintett lakhatási, munkavállalói, emberi jogi garanciák csaknem minden elemétől megfosztott – prekariátus, working poor, underclass rétegek érthető radikalizálódása folytán tömeg-demokratikus keretek között automatikusan megrendült a korábban sziklaszilárdnak tekintett centrista gyűjtőpártok bázisa a fejlett világban csaknem mindenhol. A politikai felépítményrendszer instabilitása paradox ingahatásként a rég meghaladottnak hitt (neo)fasizmus és (poszt)marxizmus felé terelte az identitásukban megrendült és egzisztenciájukat vesztett kékgalléros rétegeket az északi félteke egészén. A rurális térségeket a szélsőjobb reprezentálja, míg a metropolisz-térségekben a szélsőbal került domináns helyzetbe éppúgy, mint egy évszázaddal korábban, ami a családon belüli transzgenerációs értéktranszfereknek tudható be leginkább. Amerikában e megatrend fényében értelmezhető a déli konföderációs tagállamokban és a redneck identitású Közép-Nyugaton tradicionálisan virulens jobboldali populizmus identitásbázisának táptalaján szárba szökkenő trumpizmus, amelynek újszerűsége leginkább akként ragadható meg, hogy amplitúdója kiterjed a keleti part rozsdaövezetének kékgalléros indusztriális miliőjére is.
A borostyán-ligás keleti parti elitegyetemek kampuszain a palesztin-izraeli konfliktus kirobbanása óta állandósuló (rendre kölcsönösen tettlegességig fajuló) diákszervezeti tüntetések kiegészülve a szobordöntésekről elhíresült – az amerikai identitás alapjait kikezdő – múlteltörlő baloldali megmozdulásokkal rávilágítanak a Demokrata Párt balszárnyának gyökeres átformálódására. A korábban a nagyipari szakszervezetek (mindenekelőtt az AFL-CIO) által dominált), a Clinton-korszakban marginális jelentőséggel bíró pártbeli balszárny napjainkra az amerikai baloldal hajtóerejévé vált (élén Sanders szenátorral és az Alexandra Ocasio-Cortez nevével fémjelzett képviselőházi Squad-csoportosulással), amelynek erejét fokozza az akadémiai szférában immár bő évtizede dívó posztmarxista reneszánsz. Az amerikai kampuszokon zajló összecsapások könnyűszerrel a harmincas évek eleji Berlint jellemző (a kommunista pártkülönítményesek és szélsőjobboldali szabadcsapatok közti) állóháborúra emlékeztetik a történelmet ismerő szemlélőket. Az életkora folytán országvezetői posztja betöltésére láthatóan alkalmatlan – azonban múltja okán mindkét demokrata irányzat által respektált – Biden indítására éppen abból kifolyólag volt szükség immár másodjára, hogy a demokraták elkerüljék a Clinton-klán és az Obama-frakció vezette centrista-polgári szárny, valamint a progresszívek közti pártszakadást.
A modellértékét vesztő amerikai világrend utáni régi-új radikalizálódás
Az időnként felforrósodó hidegháborúhoz hasonlóan a feltörekvő államok elmúlt emberöltő során végbemenő pozíciószerzése a globális térben véget vetett a nemzetközi amerikai hegemóniára épülő (legtöbbször Pax-Americana elnevezéssel illetett) egypólusú világrendnek. A 2008-as globális világgazdasági krízis az amerikai politikai, gazdasági, társadalmi rendszer mintaértékű jellegét alapvetően kezdte ki világszerte, miközben az ezredfordulótól a világkrízisig önnön GDP-jét megnyolcszorozó Oroszország által hadászatilag, valamint az összterméke terén Amerikát behozó Kína révén gazdaságilag dominált (folyamatosan bővülő) BRICS – mint a feltörekvő államok gyűjtőszervezete – immár a világ GDP bő 40 százalékát reprezentálja. A legutóbb több más ország mellett a szervezethez csatlakozó egymással kibékített ősellenségek, mint a szunnita Szaúd-Arábia és a síita Irán részvétele folytán az önálló monetáris-tranzakciós rendszert fejlesztő, egymással hadászatilag is kooperáló, valamint külkereskedelmileg is összefonódó alternatív világgazdasági szervezet mára megkerülhetetlenné vált a világpolitikában. A párhuzamosan zajló ukrajnai és a közel-keleti háború, valamint a Tajvani-szorosnál is egyre forrósodó konfliktuszóna egyaránt jelzi, hogy a pandémia után egymással összefonódva kibontakozó energetikai, pénzügyi és hadászati krízis a fejlett centrum országokban is kitermeli önnön pártpolitikai következményeit.
Átmeneti eredményességük ellenére a népfront-jellegű „demokrata” kooperációk távlatilag mindig a fasizálódást vonják maguk után, hiszen ellehetetlenítik a kritikus demokrata alternatívák kiformálódását leginkább abból adódóan, hogy ideológiai súlypontjuk többnyire a centrum felé húz, így az érintett választási koalíciók radikális, elitellenes, rendszerkritikus tagjai előbb-utóbb marginalizálódnak az együttműködés során. Legeklatánsabb esete mindennek a német kommunista mozgalom esete, mely formáció látványosan marginalizálódott a ’30-as évek első harmadában a szélsőjobboldallal szemben (szovjet nyomásra) a polgári szociáldemokrata párttal alkotott népfront keretei között. Így a társadalom mélyszerkezeteiben kumulálódó elégedetlenségi potenciál főként a (neo)fasiszta pólus keretei közé képes becsatornázódni napjainkban is. A francia új népfront csakúgy, mint a hárompárti bázisra támaszkodó – mégis rendkívül instabil jellegű – német „közlekedési lámpa” koalíció működése prognosztizálhatóan a jobboldali radikalizmus további erősödését fogja eredményezni, miként az száz évvel korábban is végbement a korabeli gazdasági krízis éveiben a két vezető európai hatalom politikai életében. Gondoljunk csak a száz évvel ezelőtti francia (és nem mellesleg az akkortájt polgárháborúba süllyedő spanyol) népfrontkormány instabilitására, valamint a rövid életű korabeli német demokratikus éra azzal hozzávetőlegesen párhuzamos gyors weimarizációjára.
Természetesen a neofasizmus nem antiszemita jellegű ideológiai és pártpolitkai képződmény, miként eredetileg történelmi előképétől is merőben idegen volt a fajelmélet az irányzat német válfajának megjelenéséig (Hitler antiszemitizmusa az osztrák fővárosban töltött éveiből eredhetett, ugyanis a bécsi szélsőjobb már a Monarchia kései időszakában is antiszemita volt). A neofasizmus azon téren is rokonítható múltbeli párttradícióival, hogy a száz évvel ezelőtti szélsőjobboldal is nemzetközileg kooperáló működési modellt valósított meg. Legalább olyképp jellemezte a nemzetközi beágyazottság, mint identitását tekintve eleve internacionalista ideológiájú kommunista ellenlábasát. A Szovjetunió által irányított nemzetközi munkásmozgalom ellenében formálódó antikomintern paktumnak ennek folytán tagja volt az egymással kezdetben konkuráló szélsőjobb mozgalmak „színe virága”. Vagyis a radikális jobboldaltól korántsem idegen a globális szövetségépítés, miként azt ma is láthatjuk (példának okáért a Patrióták Európáért frakció váratlannak tetsző megalakulását vagy az Orbáni „békemisszió” állomásainak villámgyorsan váltakozó egymásutániságát szemlélve).
Tekintettel arra, hogy a kommunizmus, majd az azt követően – bizonyos tekintetben annak ellenében – formálódó fasizmus egyaránt a szabadversenyes kapitalizmus válságterméke volt mindenekelőtt a fejlődési félperifáriákon (Latin-Amerika, Mediterráneum, Oroszország), valamint az első világháborús összeomlást megélni kénytelen tágan vett német érdekszférában (Németország, Ausztria-Magyarország), így a globalizáció emberöltőnyi válsága is természetszerűleg vonja maga után posztmodernizált formájú újbóli kitermelődésüket. A társadalmi táptalaj adva van, fogadókészségben nem lesz hiány.
Az új pártrendszerek földrajzi bipolaritása és az európai szociális modell végnapjai
Az újabban PR-okokból populistának, identitáriusnak és patriótának átkeresztelt – fajelmélet nélküli, sőt egyenesen filoszemita – neofasizmus, valamint a progresszívek által egyöntetűen kolonialistaként láttatott és apartheid rezsimet működtetőnek vélelmezett Izrael ellenében hangzatosan csatasorba álló teljes posztmarxista irányzat kettőse határozza meg a politikai teret világviszonylatban. Ennek nyomán a dominánsan az angolszász kultúrkörből eredeztethető irányadó médiamodell is átformálódott egy emberöltő alatt, hiszen a korábban mérsékelt, kiegyensúlyozott, sokrétű globális tájékoztatási fórumok (CNN, BBC) egyre inkább háttérbe szorulnak. Miközben a korábbi tájékoztatás-etikai kódexeket és mintaértékű újságírói normarendszereket nap mint nap sértő, szélsőségesen részrehajló véleményújságírást űző elektronikus sajtófórumok (például a progresszív MSNBC és a radikális jobboldali Fox News) kerülnek fókuszba mindkét politikai oldalon.
A médiamodell átalakulása mellett primer jelleggel a politika-földrajzi törésvonalak kezdik meghatározni a politikai konfliktusmezőt az északi féltekén, ami a korábban országosan csaknem arányosan megoszló (középjobb és balközép) gyűjtőpárti táborok korában szocializálódott korosztályok számára merőben szokatlan. Amerikában példának okáért a vidék a messze legprogresszívebb Kaliforniában is republikánus, miközben a legkonzervatívabb tagállam hírében álló Texas területén fekvő nagyvárosok (Dallas, New Orleans, Houston) kivétel nélkül demokrata vezetésűek. A metropolisz-térségek és a globálisan jegyzett urbánus központok hálózata – mint hatalmi tényező – mindenhol a progresszív oldal bázisát képezi, holott egy-két emberöltővel ezelőtt a legfejlettebb amerikai térségek (Kalifornia, New-England) még tartós republikánus többséggel büszkélkedhettek. Ezen korabeli, modernizációs arculatú konzervatív megatrend jegyében a Ford alelnökeként világszerte ismertté váló Nelson Rockefeller New York állam kormányzójaként szolgálhatott, a legendás elnökségi időszakát megelőzően Reagen Kaliforniában két cikluson keresztül nagy sikerrel lehetett kormányzó, valamint Rudolph W. Giuliani nyolc éven át New York főpolgármestereként diszponálhatott a ’90-es évek folyamán. E korszaknak láthatóan leáldozott.
Hasonló jellegű folyamatok mennek végbe napjaink Franciaországában. A progresszívek fellegváraként számon tartott (a Párizs és közvetlen agglomerációja alkotta) Ile de France régió – mint ideáltipikus progresszív lokáció – áll szemben a politikai paletta ellenoldali szélsőértékeként nevesíthető vidékies Provance-Alpes-Cote d’Azur térség neofasizmusával. Az olasz Liga is törzsbázisát tekintve a kisvárosok tarkította Rómától északra fekvő régiókban koncentrálódik, míg a 20 százalék körüli országos bázisa folytán a második legerősebb erőnek számító német AfD is (az ex-NDK-s tartományokon kívül) a nyugati országrészben kizárólag a rurális térségekben volt képes bázisra szert tenni. A sor folytatható a vörös Béccsel szembenálló karintiai gyökérzetű osztrák Szabadságpárttal éppúgy, mint többek között a fővárosban saját ütőképes főpolgármester-jelölt állítására se képes – azonban vidéken szilárd bázisú – magyarországi Fidesszel. A radikális jobboldal világszerte vidékre szorult, míg az identitása tekintetében kifejezetten azzal szemben szerveződő progresszív-neomarxista ellenoldal – nyugati nagyipar híján – a globális metropoliszok „szigetvilágának” urbánus középosztályi bázisán építkezik.
A francia helyzet iskolapéldája a korábbi széles bázisú gyűjtőpártok (Szocialista Párt, Republikánusok) marginalizálódásának, amely trend a globalizáció társadalom-szétziláló szorításának tudható be, hiszen a kohéziónak már az írmagját is sikerült kiirtani a kontinentális Európa második legnagyobb nemzetgazdaságát működtető társadalmából. Utóbbi megállapítás helytálló jellegét azon szociológiai adat is jelzi, miszerint a periférikusnak számító, társadalmilag deklasszálódó, általánosan romló közszolgáltatási szinttel jellemezhető vidéki francia térségekben él az össznépesség kétharmada. Utóbbi népréteg sokáig elfojtott elégedetlensége robbant ki a formálisan a benzinár fokozódó adószintje ellen kibontakozó sárga mellényes tüntetéssorozat pár évvel korábbi – nemzetközileg is hírértékűvé váló – eseményei kapcsán. Az ’50-es, ’60-as, ’70-es éveket meghatározó, a francia kollektív emlékezetben a három dicsőséges évtizedként bevonuló Rajna-menti kapitalizmus-variáns éppúgy, mint a második világégést követő emberöltő során kétszer (’45 után és a ’70-es évtized legvégén) kibontakozó olasz gazdasági csoda a munkásosztályt integrálta a középosztályba, azonban e civilizatórikus eredménynek mára nyoma sincs az öreg kontinensen.
Eközben a Rajna-menti kapitalizmus másik mintaállamaként számon tartott – sokáig Japánnal fej fej mellett abszolút értékben a világ második legnagyobb volumenű exportteljesítményét produkáló – Német Szövetségi Köztársaságban is végbement a prekariátus réteg újbóli kitermelődése. Az európai szociális modell végnapjai azonban nem hozták el a hagyományosan legendás német nagyipar újbóli aranykorát, miként azt hinni vélte a vállalati szféra tehermentesítésének gondolatát vállaló neoliberális Schröder-kormányzat az Agenda 2010 nevű szerkezetváltási program útjára bocsátásakor. A német vállalatok fokozatosan csúsznak hátrébb a globális vállalatok piaci kapitalizációs világrangsorában, miként Németország egésze is végérvényesen elveszíti majd jelenlegi dobogós helyezését 2030-ra a G20 csoporton belül. Az egységesülő Európa vezető tagállamában vitathatatlanul látszik megdőlni azon főáramlatú közgazdaságtani tétel, miszerint a jóléti modell hátráltatja a gazdaság teljesítményét, miközben a neoliberalizmus látványosan dinamizálja azt.
Az EU-n belül hagyományosan nettó befizetőnek számító centrum országok (mindenekelőtt Franciaország és Olaszország) elhúzódó társadalmi kríziséhez meglepő mód azok pénzügyi instabilitása is társul (Németországot és Hollandiát leszámítva). Az EU-n belül átfogónak számító neolatin eladósodási hullám a belga, francia állam adósságszintjének trendjeit éppúgy érinti, mint a PIGS-országcsoport tagjaiként hagyományosan megbélyegzett portugál, olasz, spanyol, görög állam mutatóit. A fokozott ütemű hitelforrás-bevonás ellenére az érintett országok nemzeti összterméke messze lassabban bővült adósságtömegükhöz képest az elmúlt emberöltő során, így a neolatin országcsoport GDP-arányos államadóssága egy emberöltő alatt bő duplájára emelkedett, holott a frankfurti központi bank (EKB) mesterséges állampapír-vásárlási tevékenysége folytán és a monetáris unió védőszárnyának betudhatóan államadósságuk refinanszírozási költsége (legalábbis pénzügyi mutatóik fényében) rendkívül kedvezőnek mondható.
Az EU kohéziós törekvései szempontjából felettébb sötét képet fest a kontinens egére, hogy százmilliós össznépességű északi tagállamok (önnön történelmi előképük után afféle új Hansa-szövetségként is nevesített) pénzügyileg stabil csoportjának kellene forrásoldalról tartósan dotálnia egy – a brit kilépést követően még mindig – 400 milliós lélekszámú (kontinentális kiterjedésű) államközösséget. Miközben az EU vezető erejének számító Németországot is vészesen feszíti az AfD (és kisebb részt a Balpárt) megjelenése nyomán immár pártpolitikai kivetüléssel is bíró wessi-ossi törésvonal, valamint a prekariátus réteg társadalmi integrálásának gigantikus mérvű feladatterhe. Kohézió híján viszont megkérdőjeleződik az euróövezet (és az euró mint regionális tartalékvaluta) fenntarthatósága csakúgy, mint az anno az EK megalapításakor útjára indított, eredetileg az olasz dél és a francia agrárius térségek felzárkóztatására kidolgozott kohéziós politika életképessége. A transzferunió és az azzal kéz a kézben járó monetáris unió folytán (kimondva-kimondatlanul) a Kohézió Barátai nevű csoport két legnagyobb résztvevőjét (Olaszországot és Spanyolországot) gyakorlatilag a frankfurti EKG-székházból kormányozzák. Amely tény leginkább az eredetileg radikális programmal alakuló Meloni-kormány, valamint az általa vezetett Olaszország Fivérei névvel illetett neofasiszta formáció fémjelezte ECR rövidítésú újjobboldali EP-pártcsoportosulás villámgyors megjuhászodásával támasztható alá. Minden jel szerint Németország és a köré szerveződő, pénzügyileg tartós stabilitást felmutató új Hansa-csoport az adósságszolgálati terhek EKB-n keresztüli refinanszírozása terén képes az unió leszakadó államainak féken tartására.
A második részt itt olvashatja.
