Lelet című friss rovatunkban talált könyveket veszünk elő a magyar múltból. Könyveket, amelyekről már nem beszélünk, pedig nagyon is érdemes lenne.
Sokatmondó, hogy Gvadányi József 1788-ban írt, két évvel később megjelent könyvét jóval frissebbnek éreztem, mint a Hadik című tavalyi filmet. A történelmi presztízsprojekt második legfontosabb szereplője volt a fiatal Gvadányi, akit Molnár Áron bujálkodó és konfliktuskereső, de hadvezérét végsőkig tisztelő huszárként mutatott be. Igaz, az elején az őt nem kedvelő tiszttől azt halljuk, hogy bizonyára azért tűnt el, mert megint a verseivel van elfoglalva. Ennek ellenére a giccsben fürdőző film nemcsak személyiségének sokféleségét nem mutatta meg, de korát is annyira távol tartotta tőlünk, amennyire csak lehetséges.
Az Egy falusi nótárius budai utazása olvasása közben időnként mégis azt éreztem, az 1780-as évek nem is voltak tőlünk annyira távol. Megvan mindenkinek az érzés, amikor újra találkozik régi osztálytársával, és megfogadják, hogy gyakrabban összejárnak majd? (Amiből persze nem lesz semmi.) Nos, Gvadányi ezt úgy írja le: „Tsóváltuk fejünket egymást itten látván, / Rég már az ideje, hogy mi ketten Kassán, / Iskolába jártunk, Professor vólt Dzián, / Jó barátok lévén, tsudálkoztunk méltán. / (...) / Minek utána mi jól ittunk, s jól ettünk, / A Sáfár házához én, meg tsak ő mentünk, / Új fogadást hittel mi egymás köztt tettünk, / Jó barátok lészünk, meddig tart tsak éltünk.”
Az elbeszélő költemény története amúgy könnyen összefoglalható, és csak az ajánlólevél és elöljáró beszéd sűrűbb szövegén kell átverekednünk magunkat, hogy falhassuk a szöveget. A központi hős a peleskei nótárius, aki útra kel Budára, hogy ott szörnyülködjön a németes–franciás viseleteken, nyelvezeten, köszöntéseken. Nemcsak hogy elborzad, de onnantól szent küldetésének tekinti, hogy a járókelőket megszólítsa és alaposan kigúnyolja. Természetesen, ahogy az ilyesmivel hencegők sztorijaiban szokásos, neki sem látja el a baját senki, helyette először rámordulnak, majd megszégyenülten elkullognak.
Itt már mégis ráismerhetünk a Hadik című film hepciáskodó hősére – még ha a fiktív szereplő képében is: „Hozzám el érkezvén azt mondá: hogy bonzsúr, / Én ezt nem értettem, véltem, mondja: meg szúr, / Magyarúl feleltem; hogy ha meg szúr az Úr, / Majd úgy fel taszítom, hogy orra földet túr.”
A kötet kétségkívül legszórakoztatóbb része, amikor egy bálban osztrigát etetnek vele, ő pedig annyira undorítónak találja, hogy attól fél, menten elhalálozik. De a kötet nemcsak szórakoztató, egyben izgalmas kordokumentum. Míg az említett filmbe pátosz jutott, valódi magyar érzés kevésbé, itt jó ismerősként köszönti az ember az olyan településeket, mint Gödöllő, Cinkota, Aszód vagy Jászberény. Egyben itt találkozunk a gulyás receptjének első leírásával, a hozzávalók között viszont még nem említik a paprikát. (A borsot viszont igen.)
Korabeli nyelvezete is fantasztikus: a „tsafarta” igét elsőre elírásnak hittem, a „facsarta” alakra gondolva, mígnem fel nem ismertem benne a „csavarta” formát.
A filmek elvileg arra volnának, hogy maiként láttassanak régi korokat, de aki a XVIII. század végének elevenségére kíváncsi, ne filmen nézze Gvadányit, inkább olvassa.
Gvadányi József: Egy falusi nótáriusnak budai utazása. Kner/Magvető, 1978. (A békéscsabai Tevan 1918-as kötetének szöveghű újrakiadása.)
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/34. számában jelent meg augusztus 23-án.
