Vajon lett annyira rossz film a Hadik, hogy ez legyen az idei Oscar-nevezettünk (mint tavaly a Blokád)? Ha a „meghosszabbítjuk Bicskéig” logikáját vesszük alapul, nem történhet másképp. A kritikákra ezúttal is nyilván az lesz a válasz, hogy a „szemellenzős” szakmának nem kell a történelmi film, nem kell a hősies huszár. Születik is majd néhány lelkes kormánypárti recenzió, éltetve a dicső kosztümös múltidézést. Pedig a legjobban azoknak kellene kikérniük a végeredményt, akik számára különösen fontos a műfaj. Akik úgy látják, hogy nemigen készülnek minőségi történelmi filmek, azoknak kellene most felháborodniuk. (Szerintem születnek ilyen munkák, de erről majd egy későbbi cikkben.)
A Hadikra ugyanis úgy költöttek el megint rengeteg pénzt, hogy a végeredmény nemhogy anakronisztikus, de hatvanas-hetvenes évek történelmi munkáinak színvonalát sem közelíti. Inkább azok paródiájaként működik. Ez már sokkal inkább a Föltámadott a tenger szintje, propagandát tekintve mindenképp. A Hadik nem történelmi munka, hanem egy hosszúra nyúlt huszáros reklámfilm, amely még csak azt sem magyarázza el rendesen, kiket is látunk a vásznon. Sajnos nem maradt rá idő a sok hősies lovaglás és nagyívű csatajelenet mellett. Szikora János filmjének mintha az lenne a kiindulópontja, hogy mindenki történelem szakon végzett, és a legapróbb részletekig tisztában van a XVIII. század sajátos viszonyaival. Például, hogy miként kerülnek hirtelen a huszárok mellé a szászok, és miért van az, hogy egyszer ellenük harcolnak, máskor mellettük. Hogy is van az egész küzdelem a poroszokkal, és miért lesz jelentős lépés, ha bevesszük Berlint? Túl azon, hogy „fricska”. Kik a halálfejesek, és miért annyi szavuk lesz nekik a végeredményben, amennyi? Rengeteg kérdés felmerülhet még, ezekről tényleg érdemes lenne beszélni. (Remélhetőleg a film apropóján születnek is majd érdekes történelmi cikkek.)
Kérdés, hogy miként lehet ezt jól művelni. El kell ismerni, hogy a történelmi film műfaja nem könnyű. Főleg nem az a XXI. században. Akik próbálkoznak vele, azok még akkor is megosztóak lesznek, ha születnek bőséggel jó kritikák, illetve érkeznek a díjak. Marie Kreutzer munkája, a Fűző például abszolút vitatható mű lett. A miskolci fesztiválvetítés után a Fiú a mennyből rendezőjével, Tarik Salehhel beszélgettem arról, hogy ő sem tudott mit kezdeni a Sisit újféle módon bemutató filmmel. Mások viszont épp a merészségéért dicsérték a művet. Yorgos Lanthimos filmje, A kedvenc már abszolút működött nálam is. Szokatlan film volt, valóban bátor, és rendkívül élvezetes úgy is, hogy alakjaival szemben távolságtartóak maradtunk. Különösek voltak, mégis csodálatosak.
A műfaj egy állandó problémája – főként, ha kosztümös –, hogy miként tudja közel hozni a mai nézőhöz a történelmi alakokat. A Hadik ilyesmivel nem bajlódott, Szikora filmjének szereplői nem többek játékkatonáknál, akik két-három stratégiai húzással készülnek bevenni Berlint, rövid idő alatt pedig ott is találják magukat a kapuknál. Eleinte nevetnek rajtuk, ám természetesen hamar az ellenség arcára fagy a mosoly. A magyar huszár ugyanis rettenthetetlen! A lovával együtt született – két test, egy lélek. A magyar huszár küzd az utolsó véréig. Nem ismeri azt a szót, hogy lehetetlen. És így tovább, a filmben számos hasonló bölcsesség elhangzik.
Mindezt így lehetetlen komolyan venni, ezek a huszárok nem hús-vér figurák akkor sem, ha mindenféle intrikák nehezítik dolgukat, bizonytalankodnak, végül pedig adott esetben fájdalmas halált halnak. A film nem spórol utóbbival sem, akad néhány látványos közeli kép súlyos sérülésekről, na meg egy kis halálhörgés, siralom. Csak hát ezek nehezen férnek meg azzal a túlcsorduló pátosszal, amely az egész filmre jellemző.
A Hadik nem tudja eldönteni, mi is akar lenni tulajdonképpen. Már az első néhány percben egyszerre kapunk akciót, romantikát, giccset, szenvedést és még valamiféle humort is. Jóska, Jóska, kiáltozza Hadik András (Trill Zsolt), miközben szól a hősies zene, a főcím pedig látványos tablót ígér. Molnár Áron alakítja Jóskát, azaz Gvadányi Józsefet, akiről a film szintén nem tudja megmondani, milyen figura is voltaképpen. Az előzetesben mutatott jelenet emlékezetes, amint „diplomáciai érzékét” csillogtatva odamorran a díszes udvarnak. Máskor azért nem tűnik ennyire „veszett kutya” karakternek, inkább csak afféle „ki ha én nem”-figura, aki azért tudja, mikor fegyelmezze magát. Nők kedvence, aki a legvéresebb csata közben is szeretőjével hancúrozik? Bátran előreküldhető harcos és tárgyalópartner? Érdekes karakter mindenesetre, és amennyivel izgalmasabb figura, Hadik helyett nyugodtan lehetne ezt a filmet Gvadányinak is nevezni.
Hadikról eközben annyit tudunk meg, hogy szívesen lenne otthon a családjával, de ha el kell menni, hát el kell. (Felesége vádlón pillant a Mária Teréziáról készült festményre: ő a hibás!) Hadik megharcol derekasan, nem adja fel, és miközben Berlin felé lovagolnak, még az is belefér, hogy egy lassított felvételen lepisszegje az épp arrafelé játszó kislányát. Ez talán a film egyik legkellemetlenebb jelenete, valószínűleg nem lesz olyan kritika, amelyik nem tér ki rá. De számos alkalom van még, amikor lehetetlen nevetés nélkül figyelni, mennyire komolyan veszi magát a mű. Csodálatos mind az, amikor a Hold előtt lovagolnak, mind pedig, amikor Hadik épp otthon van, és tündéri idill veszi körül. Amikor aztán a mű próbálja lazára venni a dolgokat, például Reviczky Gábor vagy Mucsi Zoltán karaktereivel, akkor csak szimplán érdektelen lesz. Értjük, hogy most kellene mosolyogni, de annyira azért nem viccesek ezek a jelenetek. Sokkal inkább az, mikor Hadik elmondja az ezredik bölcsességet is a huszárról, lováról meg a végtelen harci szellemről. Ráadásul eleve annyiféle szereplőt hoz be a film, hogy nem is tudjuk követni őket. Mucsi kap egy jelenetet, Körtvélyessy Zsolt és Derzsi János szintén, de a stáblistára kell pillantanom, hogy tudjam, kiket is alakítanak ők.
A csatajelenetek egyébként jól meg vannak csinálva, látványban a film nem szenved hiányt. Csak kérdés, tényleg erre van-e igazán szükség pusztán azért, mert történelmi művet nézünk. Létezik egyfajta tévképzet, miszerint azért nem születik még több kosztümös produkció, mert sok pénz kell hozzá. Ha pedig adunk, hát biztos semmi nem állja útját annak, hogy megkapjuk a magyar Trónok harcát. Csakhogy ez nem így megy. A történelmi film is csak olyan műfaj ebből a szempontból, mint a több. Akkor működik, ha beletesznek szívet-lelket, egyedi megközelítést, gondolatokat, izgalmas karaktereket. Szikora János filmjén annyi érződik, hogy Hadik-filmre született a megrendelés, hát igyekeztek is iskolás módon felmondani a leckét. Általános iskolai ünnepélyek rémlenek fel, ugyanennyire sikerül azokon is közel hozni a gyerekekhez a sok századdal ezelőtt éltek küzdelmeit. Csak azokra nem kellett súlyos összegeket elkölteni, másnapra pedig elfelejthette mindenki az egészet. Ideje lenne a hatalom közelében helyezkedőknek is elfelejteniük, hogy olyan színvonalon mozgó filmeket kell letenni az asztalra, mint amilyen a Hadik lett. Főleg nem ennyi pénzből. Beszédes összegekről van szó, érdemes megnézni (itt látszik nagyban), összesen mennyi állami támogatást kapott a gyártási fázisban a film. Kár érte.
Hadik, magyar történelmi film, 105 perc. Március 9-től a mozikban.
