Orbán Viktor a Tusványoson 2024. július 26-án (Fotó: Orbán Viktor Facebook-oldala)
Orbán Viktor olyan történelmi esélyt kapott 2010-ben Magyarország felzárkóztatására, ami szerencse, ha százévenként egyszer megadatik. Az 1990 és 2010 között hivatalban lévő kormányzatok gúzsba kötve táncoltak, a kétharmados fülkeforradalmi felhatalmazás és a tízes évek szárnyaló gazdasági konjunktúrája azonban olyan mozgásteret biztosított az ország kormányának, amelyet felhasználhatott volna egy átfogó nemzetstratégia megvalósítására – csakhogy mire Orbán Viktor elnyerte Magyarországot, már nem projektet látott benne, hanem zsákmányt. A 2002-es választási veresége akkora egósérelemmel terhelte meg, hogy nem tudott többé közösséget érezni annak az országnak a népével, amelyiknek a nagyobbik fele így elbánt vele, úgyhogy 2010-től Magyarország helyett inkább a maga alá gyűrt népnemzeti kurzust és a személyéhez lojális főrendek uralmát vezette kétharmados országgyűlési többséggel. A többi történelem: a magyarság elszalasztotta az Európai Unióhoz való csatlakozással járó fejlesztési források felhasználásának korszakos lehetőségét – azokból nem az ország, hanem a hűbéres oligarchia gyarapodott.
Orbán Viktor tanult az egészségügyi rendszert illető privatizáció gyurcsányi kísérletének csődjéből – csak épp nem azt, amit kellett volna. Nem azt a tanulságot vonta le, hogy az egészségügy mint közszolgáltatás megilleti a társadalmat, hanem azt, hogy Gyurcsány Ferenc túl gyorsan, mindössze néhány év alatt próbálta magánkézbe átszervezni a társadalombiztosítás és az egészségügyi ellátás komplex rendszerét, és a kudarcát ez okozta – Orbán úgy döntött, hogy a magánszférába való átkényszerítés helyett az önkéntesség élményét szerző átterelés útját választja: két évtized alatt kivérezteti a rendelőket, kórházakat és klinikákat, közben pedig lehetővé teszi a minden igényt kielégítő magánintézmények üzembe helyezését Magyarországon, az itt élők meg majd csak észreveszik magukat. Ha meghalnak a rosszul ellátott közkórházak omladozó kórtermeiben, vagy ha piaci ellátást keresnek a pénzükért, az egyaránt megoldja a problémát. Így is lett: a béka, amelyik kiugrott a Gyurcsány által hirtelen hevített vízből, Orbán türelmes keze alatt levessé főtt. A magyaroknak nem maradt más, csak a keserű tanulság: Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor közt csak taktikai eltérés mutatkozik, tartalmi különbség nincs – egyaránt neoliberálisok, akik nem hisznek az állami szerepvállalásban, mégis mindenáron az államot akarják vezetni ahelyett, hogy cégvezérnek állnának.
Orbán Viktor politikai újrakeresztelése
Ha a Tisza ki akarja önteni a hatalomból a Fideszt, ha Magyar Péter le akarja váltani Orbán Viktort, akkor annak a polgári szellemnek kell, hogy a valósága legyen, aminek az ezredfordulón kormányzó Orbán a professzionális és valóban könnyen hihető hazugsága volt.
A közoktatás fejlesztése egy polgári társadalomnak gyümölcsöző stratégia lehet – de nem egy feudális elitnek, amelyik a tömeget nem felemelni, hanem uralni akarja. Szabad polgárok társadalma felett nem lehet korszakokon át teljhatalommal uralkodni, mint a jobbágyokon: a polgárság öntudatot tanúsít, és a saját kezébe veszi a sorsát. Orbán Viktornak pont erre nincs szüksége: ahelyett, hogy versenyképes közoktatás révén a magyarság jövőjébe fektetett volna, inkább úgy döntött, hogy a múltba fektet, és a roncstársadalommal lépett szoros partnerségre. Fásy Ádám lovagkeresztje pecsételi meg a vagyonban gázoló elit és a nincstelen tömeg prolimulatósban fogant szövetségét a leszakadó középosztállyal szemben. Aki nívós oktatást szán a gyermekének, az járassa sok pénzért magániskolába, vagy írassa be rendszerkonformmá nevelésre és ideológiai szemléletformálásra az illiberális rendszer valamelyik komisszárképzőjébe, ha meg ez nem tetszik, lehet keresni neki egy nyugati oktatási intézményt – legjobb, ha a növendék egy életre kint is ragad. Orbán Viktornak nem kellenek nyugati közoktatásban agymosott fiatalok.
Orbán Viktor szuverenistának hirdeti magát, ez azonban véletlenül sem Magyarország szuverenitását jelenti, hanem kifejezetten Orbán Viktorét. Egy tényleges szuverenista nem fosztja meg az önkormányzatokat a jogaiktól, mert tudja, hogy azok szuverének, továbbá az Európai Unió döntéshozatalát is tiszteletben tartja, mert arról is tudja, hogy szuverén. Ugyan ki emlékszik olyan esetre, hogy Orbán Viktor Horn Gyulára, Medgyessy Péterre, Gyurcsány Ferencre vagy Bajnai Gordonra vonatkozóan valaha is a „szuverén” jelzőt alkalmazta volna? Orbán Viktor szuverenitása arra szolgál, hogy visszautasítsa az euró hazai bevezetését, és ezzel az országot inflációba sodorja, hogy ahol tudja, ott fékezze Magyarország integrációját az Európai Unióba, és hogy a magyarság jövőjét despotikus keleti birodalmaknak árusítsa ki. Ugyan ki emlékszik olyan esetre, amikor Orbán Viktor az Orosz Föderációtól vagy a Kínai Népköztársaságtól védelmezte Magyarország szuverenitását? Aki egy önmaga erejét megtapasztalni nem merészelő, bürokratikus intézményrendszerrel szemben János vitéz, de agresszív önkényuralmakkal szemben Kukorica Jancsi, az nem emelkedett államférfi, hanem alávaló kalandor.
Kelet-Magyarország cserbenhagyása a közös nemzethez tartozás megtagadásával ér fel: Gyurcsánynak a keleti országrész nyomora mellékes körülmény volt – Orbánnak hatalmat termelő erőforrás. A nélkülözés és az emberhez méltatlan körülmények befolyásolhatóbbá teszik a választókat, és megvásárolhatóbbá teszik a szavazataikat Orbán Viktor számára, mint amit Budapest vagy a Dunántúl városainak polgárságától remélhet. A miniszterelnök áldását adta a keleti országrész elveszejtésére: nem baj, ha elnéptelenedik, nem baj, ha elsüllyed a nyomorban – csak az számít, hogy tokkal-vonóval az övé meg a hozzá hű oligarcháké legyen, és hogy mindörökké rá szavazzon. Csakhogy nem minden rothad és omladozik Magyarországon: a stadionok tömeges épülése és felújítása nem pusztán Orbán Viktor szenvedélyének kiszolgálása közpénzzel, hanem a rendszerének támaszaként szolgáló fociultrák megbecsülése és a népléleknek való kedveskedés is. A stadionok a rendszer végvárai, amelyekben oligarchák csapatai viaskodnak hétről hétre Orbán Viktor lovagi tornájának keretében, és tüntethetik ki tulajdonosaikat jó szereplésükkel a kormányfő színe előtt.
Túl a csúcson
Orbán Viktornak hatalma stabilizálásához három társadalmi tendenciát kellene megállítania még ebben az országgyűlési ciklusban.
Ahogy a fenti szektorok és vármegyék kivérzésének mindegyike, úgy a vasúti közlekedés összeomlása is a közszféra leépítésének és a magyar társadalom cserbenhagyásának következménye. Miért kellene egyetlen fillérnyi közpénzt is a vasútra költeni? Ugyan ki utazik vonattal vagy HÉV-vel? A proletárok meg a parasztok. Az elit automobillal jár. Az egyetlen vonat, amelynek becsülete van Magyarországon, a felcsúti kisvasút, ami ellen ha tiltakozni mernek a kígyóvállú liberálisok, Orbán Viktor meghosszabbítja a bicskei gyermekotthonig. Ez a járat azért van kifogástalan állapotban, mert nem közlekedésre szolgál: ez Orbán Viktor teljhatalmának, feudális fölényességének és kicsinyes úrhatnámságának a jelvénye. Egy vonat, amellyel senki nem jár, és ez így van jól, hiszen csakis azért van, hogy legyen. Ezzel szemben azok a vonatok, amelyekkel emberek utaznának, eddig csak alkalmatlanok voltak az utazásra – ma már életveszélyesek.
Orbán Viktor nem országot vezet, hanem offshore számlát, közvélemény-kutatást és a magyarok többségét Keletre, az orruknál fogva. Amíg a társadalom zöme készségszinten téveszti össze Magyarországot a magát népnemzetiként megnevező kurzussal, amíg nem az elnéptelenedő régióknak, a közoktatásnak, a közegészségügynek és a tömegközlekedés egészének fejlődésében, hanem az ellenséges kurzus újabb és újabb legyőzésében látja az ország sikerét, nemhogy a magyarság felzárkózására, de még a minimálisan elfogadható életkörülményeire sincs esély. Közoktatás, közegészség, közlekedés – mi Magyarország ügye, ha nem ez? Bár Orbán Viktor és kurzusa dagályos gesztusok demonstrálásával és színpompás rakéták durrogtatásával ünnepelteti magát a magyar államiságra hivatkozva, a hazai közszolgáltatások leépítésével épp a magyar állam felszámolóbiztosának áll.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/35. számában jelent meg augusztus 30-án.
