Ma már csak kevesen emlékeznek Wermer Andrásra, a Fidesz 1998-as kampánykreatívjára, a „Van más választás: polgári Magyarország” szlogenjének megalkotójára, az ezredfordulón kormányfői tisztséget betöltő Orbán Viktor tanácsadójára. Wermer András nemcsak felhasználta a jól csengő „polgári Magyarország” fogalmát, hanem hitt is a polgári társadalom ethoszában, és ennek árát a sorsával fizette meg. Wermer András kísérletének kudarca a harmadik magyar köztársaság bukásának egyik legelső jele volt, a következménye pedig 2010-től az ország rohamos refeudalizációja lett.
Amikor a hetvenkét százalékos országgyűlési többséggel kormányzó Horn–Kuncze-kabinet önmaga leválthatatlanságának tévhitében a legvégsőkig felfuvalkodott, egyre több forrásból kezdte el harsogni, hogy a szociálliberális koalíció uralmának Magyarországon nincs alternatívája – ezt még a legfőbb közjogi méltósággal, Göncz Árpáddal is kimondatták az önbeteljesítő jóslat mágikus erejébe vetett, filléres babonától vezérelve: ha nagyon fontos emberek nagyon sokszor elmondják, akkor az felszívódik a közgondolkodásban, és úgy is lesz. A szocialisták és a liberálisok úgy próbálták beállítani közös kormányzásukat, mint egy nagykoalíciót, és rögeszmésen hitték, hogy ha a jobboldaliságot teljes egészében szélsőségesnek bélyegzik, és mint szalonképtelent, létében tudomásul sem veszik, akkor az nem is jelenthet kihívást hatalmukra nézve. Wermer András meggyőző válasszal szolgált a kihívásra: a polgári Magyarország ígérete nemcsak a konzervatív, hanem a szabadelvű magyarok jelentős részének is tetszetősen csengett, a Fidesz megnyerte az 1998-as választást, és a harmincöt éves Orbán Viktor Magyarország miniszterelnöke lett.
Wermer a 2002-es választásra „A jövő elkezdődött” szlogenjével állt elő, és a négyéves kormányzati munka eredményeire fókuszáló, pozitív kampányra készült, amellyel Ron Werber, a szocialisták kampánykreatívja a „Jóléti rendszerváltás” szociálisan vonzó ígéretét állította szembe. A magyarok a választás első fordulója után láthatták először azt a megszállottan hatalomvágyó Orbán Viktort, aki 2010-ben az ország élére visszatért, hogy leváltsa a harmadik köztársaságot, és a személyétől elválaszthatatlan illiberális rendszert állítson a helyére. A két forduló közt „TF-beszédet” tartó és Kossuth téri „nemzetgyűlést” celebráló Orbán Viktor felhagyott a pozitív kampányolással: leváltásának esetére gazdasági és társadalmi összeomlást helyezett kilátásba – a magyar történelem keserű fordulata, hogy a gyenge karakterű Medgyessy Péter és a politikai szemfényvesztő Gyurcsány Ferenc közös erővel beteljesítette a jóslatot.
Miután a 2002-es választás második fordulója sem hozta meg a fideszesek által remélt fordulatot, megalakult a Medgyessy–Kuncze-kormány, a bukott Orbán Viktor pedig összehívta a kudarcos kampányban részt vett munkatársait, és feltett nekik egy kérdést: „Miért vesztettünk?” A magyarázkodások tömkelegében csak egyetlen olyan válasz hangzott el, amely felkeltette az egykori miniszterelnök figyelmét, egy jelentéktelen alak adta elő, és amennyire váratlanul hangzott, annyira ellenállhatatlanul változtatta meg Magyarország történelmét. „Azért vesztettünk, mert nem akartunk eléggé nyerni.” A Fidesznek és holdudvarának mérsékeltebb alakjai, Navracsics Tibor, Pokorni Zoltán és Schmidt Mária döbbenten pillantottak össze, majd meredtek felháborodott tekintettel Wemer Andrásra. „Ki ez, és hogy mer ilyet mondani?” A megszólaló egy bizonyos Habony Árpád volt, aki aztán részletesen elmagyarázta kijelentésének tartalmát. Rámutatott arra, hogy aki zsákkal a vállán indul egy futóversenyen, az ne csodálkozzon, ha veszít. Mi van a zsákban? A polgári társadalom eszménye. Miért kötelezi ez Orbán Viktort? Talán jobban akarja, mint a hatalmat? Habony Árpád azt magyarázta el Orbán Viktornak, amit O’Brien az 1984 című Orwell-klasszikusban Winston Smithnek: a hatalom úgy az igazi, ha nincs ideológiai tartalma, ha minden melldöngetve megvallott hittétel hazugság, ha nincs eszmei mag, ha minden cselekvés forrása csakis tiszta hatalmi technika – ami ettől eltér, az nem tényleges hatalom, mindössze a hatalom imitálása. Az ilyen hatalom birtokosa gúzsba kötve kénytelen táncolni, aki azonban tartalom nélküli hatalmat gyakorol, az bármivé válhat, mert nem korlátozza az eszmevilág póráza.
Habony Árpád olyan kérdéseket tett fel Orbán Viktornak, amelyekkel korábban senki nem szembesítette, és amelyek új szemszögből világították meg számára a politikát. Tényleg annyira nagyon meg akarja valósítani Orbán Viktor a polgári Magyarországot? És mi van, ha a magyarok nem akarják? Mi van, ha nyuggerszoci Magyarországon akarnak élni? Mennyi időt és uralmat kész feláldozni Orbán Viktor azért, hogy a polgári társadalom elvárása mögé többséget teremtsen? És Habony Árpád még ezeknél is zavarba ejtőbb kérdéseket tett fel Orbán Viktornak. Ő egy felcsúti srác, aki szeret focizni, pálinkázni, jókat enni és tűzön-vízen át érvényesíteni az akaratát – miért akar valaki, aki ennyire szervesen magyar karakter, olyasvalakivé válni, akinek a lénye ellenkezik a természetével? Miért kell olyan tekintélyszemélyeknek megfelelnie, akik azt várják el tőle, hogy színházakba meg kiállításokra járjon, hogy ügyeljen az eleganciájára, és tartson tiszteletben bizonyos konszenzusokat? Vesse le azt a kultúrmázat, amit mindenféle Sorosok meg Wermerek kentek fel rá, ami soha nem volt a sajátja, és ami vesztessé teszi Kádár Magyarországán – cserébe elnyeri tényleges identitástalansága kellően megtérülő politikusi alakmásának a magyarok lelkét. Oda akarják adni. Orbán Viktornak kell képessé válnia arra, hogy elfogadja.
Habony Árpád elmagyarázta Orbán Viktornak, hogy a politikus nem mosópor, amit el kell adni, amint azt a régi vágású Wermer András tartotta: a politikus valóságshow-hős, akinek azonosulást és elkülönbözést kell kiváltania a célzott társadalmi csoportokból. A politika nem holmi eszmények képviselete: a politika a legnagyobb nézettségű valóságshow, amely egyidős az emberiséggel – a győztes nyereménye: halhatatlanság a dicsőségben. A hatékony politikai kommunikáció módja nem a társadalom győzködése a kormányzás sikeréről, hanem a zavaros társadalmi tudattalanban örvénylő szerepek, ábrándok és démonok mozgósítása, a néplélek elragadása, és azzal a hatalmat termelő erőművek meghajtása. A legmegosztóbb kérdésekben fel kell mérni a társadalmat, a népszerűbb álláspontot el kell foglalni, és olyan retorikával kell uralni a pillanatot, amelynek a célcsoportok tagjai nem bírnak ellenállni. Habony Árpád elmagyarázta Orbán Viktornak, hogy soha többé nem érvelhet az eredményeivel: a rivális oldal választóit nem átcsábítania kell, hanem kiszolgálnia és szellemileg-érzelmileg leigáznia, vagy az értékvilágukban őket támadnia – és bennük ezzel szorongást keltenie.
Nem túlzás úgy fogalmazni, hogy Habony Árpád politikai értelemben újrakeresztelte Orbán Viktort, aki végleg elvetette a polgári Magyarország ideáját, és a társadalom tagjait ezután nem az addig használt „polgárok”, hanem a Kádártól kölcsönzött „emberek” nevezékével illette. Az átváltozó Orbán száműzte maga mellől az elhasznált polgári politika formátumgazdáját, Wermer Andrást, aki ebbe szó szerint belebetegedett, és ötvenhat évesen meghalt – hogy mellőzöttségének szerepe volt-e korai halálában, az biztosan nyilván nem tudható, mindenesetre elhunytával a Fidesz polgári öröksége fizikailag is sírba szállt, és ehhez a helyzethez Navracsics Tibornak, Pokorni Zoltánnak és Schmidt Máriának is csakhamar alkalmazkodnia kellett. A megújult szellemű Orbán Viktor levetette a burjánzó előadókészségével milliókat elkápráztató debattőr és showman médiaszerepét, az ezredfordulót követő évtizedet pedig arra fordította, hogy a XXI. századi politikai troll önmagára szabott karakterét megalkossa.
Orbán Viktor narcisztikus lényének természetszerű volt a kérdés: miért kellett volna ragaszkodnia a polgári Magyarország ideájához, ha az egy akkora politikai formátumnak, mint ő, mindössze egyetlen négyéves ciklust termelt? G. Fodor Gábor, a kevesek egyike az állampárt tájékán, akinek szabad igazat mondania, már 2015-ben kifejezésre juttatta, hogy a polgári Magyarország ígérete nem volt egyéb, mint politikai termék, amelyben nevetséges hinni. Nos, ha a Talpra, Magyarok! közössége a köztársaság intézményrendszerét újra akarja alkotni, akkor ehhez a megtagadott szellemhez kell visszatérnie: a polgári eszmény mint politikai termék marketinghazugságából kell tényleges önazonosságot és hiteles politikai realitást teremtenie. Wermer Andrásról, mint politikai marketingesről, természetesen sok rosszat el lehet mondani, de az nem kétséges, hogy az ő számára a polgári Magyarország fogalma nem puszta politikai termék volt, ami ha nem hasznos, el lehet hajítani, mint egy kapcarongyot: Wermer Andrásnak a polgári ethosz mélyen és meghatározóan megélt identitás volt, ami a képviselőjét bizonyos politikára kötelezi. Ha a Tisza ki akarja önteni a hatalomból a Fideszt, ha Magyar Péter le akarja váltani Orbán Viktort, akkor annak a polgári szellemnek kell, hogy a valósága legyen, aminek az ezredfordulón kormányzó Orbán a professzionális és valóban könnyen hihető hazugsága volt. A mélyreható és megvalósításra érdemes változáshoz Magyar Péternek és pártjának abban kell különböznie a politikai mezőny többi tagjától, amiben azok megkülönböztethetetlenek: a saját politikai hasznát felbonthatatlan egységbe kell olvasztania a magyarság több évszázados erőfeszítésének, a polgári társadalom megteremtésének igényével.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/34. számában jelent meg augusztus 23-án.
