Orbán Viktor kormányfő interjút ad az amerikai útjáról az M1 aktuális csatornának a Karmelita kolostorban 2024. március 10-én (Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher)
A rogáni médiapropaganda funkciója nem bárkinek a meggyőzése bármiről, hanem a polgárság elidegenítése a közélettől, illetve a lumpenproletariátus bevonása a politikai reality cselekményébe. Aki Orbán Viktor pozíciójára tör, a kocsmai politizálás védvonalába ütközik: a cél az, hogy a magyarok undorodva forduljanak el tőle. A közélet bulvárba fojtása a feudális önkény biztosítéka a hatalom kezében – csakhogy a politikai médiatartalmak felhasználásának sokszoros növekedése azt jelzi, hogy minden harmadik választókorú magyar, akit az Orbán-rendszer korábban sikerrel fordított el a politikától, visszafordul a közügyekhez, Rogán Antal és kommunikációs gépezete pedig kapkodva próbálja Hajdú Péter részvételével elhitelteleníteni Orbán Viktor kihívóját, és visszarugdosni a közbeszédet a bulvár posványába. A Fidesz elvesztette a pesti utcát és a kommentmezőt – a főváros közterein Magyar Péter szerény becslés szerint ötször annyi embert mozgat, mint Orbán Viktor, az internet fideszes felületein nagyjából ötven-ötven százalékos a kormánypárti és a kormányellenes felhasználók aránya, a rendszerkritikus szellemű webhelyeken ugyanez az arány körülbelül kilencvenöt, illetve öt százalék a hatalommal szemben állók javára. A pesti utca és a kommentmező a rendszerellenzék Sztálingrádja, amelytől nem hátrál tovább, és ahonnan megindítja ellentámadását a Magyarországot uraló illiberális rezsim ellen.
Az Orbán-rendszer első tizenkét évében a magyarok nagyrészt egyre jobban éltek, de legalábbis senki nem élt egyre rosszabbul – Orbán Viktornak nemcsak Gyurcsány Ferenccel volt óriási szerencséje: a kapitalizmus történetének legnagyobb konjunktúrája négy egymást követő kétharmados győzelmet biztosított a miniszterelnöknek. A bőséges éveknek azonban vége: a rendszer minden jel szerint túljár a csúcspontján. Orbán Viktor a magyarországi pénznemből is szuverenitási ügyet csinált: az ő szemében egyfajta autoritás feladása lett volna az eurózónához való csatlakozás, mert a kormányfő felségjoga, hogy a forinttal szabadon tőzsdézhessen. Az infláció kezelhetetlensége félreérthetetlenül jelzi, hogy Matolcsy György unortodox gazdaságpolitikája megbukott – Orbánnak nincs más választása, mint Kádárnak a nevéhez fűződő rendszer utolsó évtizedében: el kell adósítania az országot, hogy a krumplileves erejével legitimitást vásároljon a magyaroktól. A romló életszínvonal még csak két éve sújtja a társadalmat, és a fővárosban máris százezrek demonstrálnak a rendszer ellen, a krízisre pedig nem látszik fenntartható megoldás: az idő többé nem az Orbán-rendszernek dolgozik.
A varsói gyors
Ciklusról ciklusra egyre több ellenzéki érzelmű magyar számára válik nyilvánvalóvá, hogy a hazai nemzeti radikális uralom a lengyel recept szerint felszámolható: jobbközép erőnek kell legyőznie a szélsőjobbot – ha pedig ilyen erő nincs, akkor meg kell teremteni.
A magyar társadalom önző, és az önzésében következetes: szó sincs arról, hogy a kegyelmi ügy rendítette volna meg az illiberális rendszerbe vetett hitét. A magyarok régóta jól tudják, miféle erkölcsi alapokon áll az állampárt meg a pártállam, csak épp nem érdekelte őket: a pénzüknél voltak, és amíg jutott krumplileves az asztalra, nem ingerelte őket Mészáros Lőrinc óriásjachtja, nem zavarták őket az ellopott szektorok és vármegyék. Azok a magyarázatnak szánt kényszerértelmezések, amelyek szerint Vona Gábor azért vesztett, mert Orbán kommunikációs győzelmet aratott a bevándorlás ügyében, meg amelyek szerint Márki-Zay Péter azért vesztett, mert Orbán hatékonyan mocskolta össze mint háborús uszítót, vagy mert nem működött az összefogás, valójában nem voltak többek, mint az értelmiség erőlködve kiizzadt mantrái, amelyekkel a vakrepülés közben győzködte magát. Vona Gábor és Márki-Zay Péter valójában azért vesztett, mert a magyarok életszínvonala nőtt vagy tartotta magát, az Orbán-rendszer szárnyaló népszerűsége pedig azért rekedt meg, mert az állampolgárok megélhetésének nívója épp csak elkezdett ereszkedni – hiszen zuhanás az utóbbi két évben semmiképp nem zajlott.
Orbán Viktornak hatalma stabilizálásához három társadalmi tendenciát kellene megállítania még ebben az országgyűlési ciklusban: először is a fideszes tábor elvándorlását; másodszor a politikából kiábrándultak közügyekhez való visszafordulását; harmadrészt a Gyurcsány Ferenc által vezetett, szélsőségesen feltöredezett, végletesen szavahihetetlen és magát a rendszer számára az alkalmatlanságával hasznossá tevő ellenzéki mocsár lecsapolását, szavazóiknak egy nagy ellenzéki protestpártban való egyesülését. Jelen pillanatban kolostor- és minisztériumszerte teljes tanácstalanság uralkodik a három fenti feladvány teljesíthetőségére vonatkozóan: Rogán Antalnak nincs jobb ötlete, mint mérték nélkül önteni a közpénzt Mark Zuckerberg zsebébe, hogy propagandaanyagait a hazai felhasználókhoz eljuttassa – csakhogy a Megafon beszélő fejei droidokra emlékeztető természetességükkel és rossz minőségű dumáikkal mindössze arra jók, hogy a hús-vér felhasználókat elidegenítsék maguktól. A helyzet súlyos: Orbánnak és kurzusának tizennégy év teljhatalmú kényelme után kellene alkalmazkodni ahhoz a tényhez, hogy az a kés, amelyik pengeélesen nyesett konjunktúra idején, az infláció közegében kicsorbul. Ha a kormányfő a következő két évben nem lesz képes enyhíteni a társadalom megélhetési nehézségein, elkezdhet barátkozni a rendszerváltás gondolatával.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/18. számában jelent meg május 3-án.
