Sokan tartják a különböző válságokat – amelyek mostanában igen sűrűn követik egymást (lásd: ökológiai válság, menekültválság, covid-válság, orosz-ukrán háború) – optimista szemlélettel azok aktuális szörnyű következményein túl egyfajta lehetőségnek is arra, hogy átgondolva azok kiváltó okait, pozitív (és akár radikális) változásokat eszközöljünk a társadalmi, gazdasági rendszereinkben, hogy a jövőben lehetőleg elkerüljük ezeket a kritikus helyzeteket. Szimpatizálva ezzel a hozzáállással arról írok most, hogy szerintem mit lehetne tanulni az aktuálisan legfontosabb krízisekből, és hogy bizonyos szempontból milyen hasonlóságot látok ezek között.
Az orosz-ukrán háborúba torkolló folyamat nem akkor kezdődött, amikor az orosz csapatok átlépték az ukrán határt (ahogy a II. világháború sem a semmiből robbant ki, amikor a hitleri Németország csapatai átlépték a lengyel határt). A fegyveres konfliktus mögött ok-okozatok hosszú láncolata húzódik, amelyek összességében például a jelen inváziót eredményezték. Természetesen nagyon fontos, hogy Európa (benne Magyarországgal) hogyan reagál a kialakult krízishelyzetre, viszont az is nyilvánvaló, hogy ez már úgymond „tűzoltás”, vagyis miután nem sikerült elkerülni a háborút, próbáljuk most menteni a menthetőt. Ha egy probléma ilyen szintre jut, a lehetőségeink a megoldásra igencsak korlátozottak, törekvéseink eredményessége pedig meglehetősen bizonytalan. Fontos tehát ilyenkor átgondolni, hogy mit tehettünk volna korábban (amikor az orosz csapatok még nem kezdtek gyülekezni az ukrán határnál), hogy a fegyveres konfliktust elkerüljük, abban a reményben, hogy legközelebb korábban meghozott, jó döntésekkel sikerül elkerülni az ilyen katasztrófákat.
A háború fűtőanyaga
Belátható, hogy nemigen tudjuk elkerülni, hogy bármely ország állampolgárai és/vagy politikai vezetői sajátos történelemszemléletük nyomán jogot formáljanak egy másik ország területére. Egy háborús helyzet kialakulásához ez azonban messze nem elegendő, ugyanis egy katonai megszállás megvalósítása rengeteg anyagi erőforrást és technológiát igényel. Nem elég tehát egy eszme/ideológia, a megvalósításhoz „fűtőanyagra” is szükség van. Oroszország esetében a fűtőanyag nagyrészt a földgáz és a kőolaj, illetve legalább annyira a belőlük mint exporttermékekből származó bevétel, ami nélkül nem lehetne akkora és olyan jól felszerelt hadserege ennek az országnak, amivel képes Ukrajnát célba venni.
És itt jön be a mi mint állampolgárok, mint ország és mint Európai Unió felelőssége. Köztudott, hogy az EU és azon belül Magyarország nagy (hazánk az EU-s átlagnál jóval nagyobb) mértékben függ az orosz fosszilis energiahordozóktól, vagyis a jelenlegi életvitelünk működtetéséhez folyamatosan vásárolnunk kell ezekből, finanszírozva ezzel az orosz gazdaságot (ami döntő részben ezekre az exporttermékekre épül) és így közvetve annak háborús törekvéseit is. Jó lenne, ha nem hárítanánk el könnyedén magunktól ezt a felelősséget olyan leegyszerűsítő szlogenekkel, hogy „hát ez csak gazdasági kapcsolat, semmi több”. A gazdaság soha sincs külön a politikától, soha sincs külön az értékektől és erkölcstől, bármennyire is hajlunk arra, hogy ezeket mesterségesen szétválasszuk.
Oroszország működésében a háborús potenciál nem az elmúlt években jelent meg, hanem kisebb-nagyobb szünetekkel végig fenyegetett a XX. század során és a XXI. század első évtizedeiben is. Mi, gázfűtéses házban lakó vagy éppen földgázra alapuló műtrágyával megtermelt élelmiszert fogyasztó magánemberek, Magyarország és Európa lakói pedig mindezt a rendszerváltást követően is jelentős mértékben finanszíroztuk. Pakoltuk a fát az üst alá, majd elcsodálkoztunk, amikor felforrt benne a víz. Az elmúlt 32 év politikai ígéreteivel például a panelházak energetikai korszerűsítésére vonatkozóan Dunát lehetne rekeszteni, ami viszont a megvalósulást illeti, elég vékonyak az eredmények: csupán 10 százalék körüli az egy főre jutó éves földgázfogyasztás-csökkenés 1990 óta. Ha ehhez az egyre enyhülő teleket is hozzávesszük, akkor a tudatos erőfeszítés a földgáz-felhasználás csökkentésére még csekélyebb eredményeket mutat.
A végtelenül hamis és demagóg „Orbán az oka az orosz-ukrán háborúnak” és „Putyin maga az ördög” mondatok puffogtatása helyett ezt a felelősséget lehetne joggal számon kérni az elmúlt 32 év kormányaitól (köztük a Fidesz-KDNP-kormányoktól) és természetesen az EU döntéshozóitól is.
A népességrobbanás következményei
A földi ökológiai (természeti) rendszer/környezet súlyos degradációjának problémája (az úgynevezett ökológiai válság, ami messze nem csupán az éghajlatváltozást foglalja magában) olyan értelemben hasonló, hogy az sem akkor kezdődött, amikor Európában már alig maradt természetes erdő, amikor rádöbbentünk, hogy a Föld történetének 6. (ezúttal az emberiség okozta) nagy fajkihalási hullámának vagyunk tanúi, amikor globálisan az emlősállatok (vízi és szárazföldi) összesített testtömegének 34 százalékát az ember maga, 62 százalékát az ember haszonállatai teszik ki, és csupán 4 százalék maradt a vadonélő emlősöknek, vagy amikor a légkör CO2-koncentrációja az ember megjelenése óta nem látott mértékűre nőtt.
Annak, hogy „így alakultak a dolgok”, szintén hosszú előtörténete van, döntések és következményeik hosszú sorozata vezetett idáig. A mai helyzetben olyan rendszerfüggőségek és kényszerek vannak, hogy (az orosz-ukrán háborúhoz hasonlóan) az aktuális, rövid távú lehetőségeink (a „tűzoltásra”) igencsak korlátozottak, az eredmény pedig kétséges. Lassan 8 milliárdan vagyunk, a népesedés (globálisan) pedig tovább folytatódik. Ezen a tendencián még mindig lehetne módosítani (szelíd módszerekkel!), de nem néhány év alatt. Olyan gazdasági struktúráink és globális ellátórendszereink vannak, amelyek a fosszilis tüzelőanyagoktól végletesen függővé tették a mindennapi életünk működtetését, és amelyek nagy erőkkel nyomják a féle a globális gazdaságot, hogy felszámolja a Föld utolsó, relatíve érintetlen, diverz természeti területeit (lásd: Indonézia-Malajzia vs. pálmaolaj-termelés, amazóniai esőerdők vs. szójatermesztés és szarvasmarha legeltetés, Elefántcsontpart vs. kakaótermesztés, és még sorolhatnám). Lehetne ezen változtatni? Természetesen igen (az emberi kulturális alkalmazkodóképessége csodálatos dolgokra képes), viszont biztosan nem néhány év alatt, ahogy a folyamatosan zajló ökológiai katasztrófahelyzet megkívánná.
Hatalmas késésben vagyunk tehát. A nélkül, hogy megpróbálnám megtalálni a problémák kiindulópontját („ősokát”, ha van ilyen), nem megyek vissza nagyon régre, csupán az elmúlt néhány száz év kapcsán világítok rá a felelősségünk néhány kulcsfontosságú pontjára. Ez az az idő, amikor az ökológiai válság folyamata elképesztően felgyorsult, a problémák tagadhatatlanná, égetővé, sok tekintetben kezelhetetlenné/kontrollálhatatlanná váltak. A gondolatmenet nem sokkal bonyolultabb, mint az orosz-ukrán háború esetében, csupán egy fokkal absztraktabb és nagyobb időtávot ölel fel.
A globális népesség 1800 körül érte el az 1 milliárdot (minden addiginál magasabb szintet). Az azóta eltelt nagyjából 200 év alatt (ami az emberiség történetében tényleg csupán egy szempillantás) majdnem 8, azaz nyolcszorosára nőtt a népesség, ezen belül pedig csupán az elmúlt 100 évben 4- szeresére. Vagyis minden egyes, 1800-ban élt ember helyett ma 8 ember számára „kell” a legalapvetőbb szükségleteken (élelmiszer, lakhatás, ruha, stb.) túl egy halom olyan dolgot előállítani, ami 1800-ban még nem is létezett. Ehhez pedig hatalmas terület és temérdek természeti erőforrás szükséges. A felelősségünk itt (egyéni értelemben is, de sokkal inkább társadalmi szinten) abban áll, hogy kulturálisan hogyan reagálunk a nem 1800-ban kezdődő, de azt követően jelentősen felgyorsuló és látványossá váló népességnövekedésre. A kulturális válaszunk ezidáig (és ebben a tekintetben Európa, Kína, India vagy éppen Dél-Amerika nem különbözik egymástól) tipikusan az volt, hogy nem a népességnövekedés a probléma, nem azt kell megfékezni, hanem „csupán” új területeket kell a szolgálatunkba állítani, még hatékonyabb technológiákat kell kitalálni, és akkor minden rendben lesz. Ez a kulturális válasz 1800-ban sem volt adekvát, csupán az akkor is létező negatív következményei voltak néhány fokkal kevésbé érzékelhetőek, mint ma.
Tovább terjeszkedtünk tehát, addig viszonylag háborítatlan természeti területeket is művelés alá vonva vagy beépítve. A technológiánkat pedig fejlesztettük, hogy mindezt egyre hatékonyabban és hatékonyabban tudjuk megtenni, és ettől egyszersmind (az ökológiai rendszerek degradációját egyre inkább érzékelve) azt is vártuk, hogy a negatív hatásunk a környezetre majd csökkenni fog. Elsőre logikusnak tűnik, hogy ha ugyanazt a tevékenységet hatékonyabban, kevesebb anyag és/vagy energia felhasználásával végezzük, akkor a természet is „jól jár”. Csakhogy legalább a XIX. század közepe és William Stanley Jevons munkássága (lásd: Jevons-paradoxon) óta tudjuk, hogy a technológiai hatékonyság növelés soha sincs függetlenül társadalmi (ma pedig fogyasztói társadalmi) változásoktól, reakcióktól. Ha egy eszköz hatékonysága növekszik, erőforrásigénye csökken, az tipikusan maga után vonja, hogy az többek számára lesz elérhető, és olcsóbban lesz üzemeltethető, vagyis egyre többen és egyre többet használják majd. Az erőforrás-felhasználás pedig összességében gyakran nemhogy nem csökken, hanem még akár növekedhet is. Ezt a jelenséget írta le Jevons a XIX. századi angol szénfelhasználással kapcsolatban, azóta pedig mások számtalan más eset kapcsán.
Technológiai vagy kulturális válaszok?
A technológia fejlesztése a természeti környezet megóvása szempontjából tehát önmagában semmiképpen sem elegendő, hiszen rendszerint „visszapattanunk”, vagy éppen némileg másfajta problémákra cseréljük a régieket. Több száz évünk volt ezt megtanulni kulturális szinten, ami viszont sajnos látványosan nem sikerült. Ma is marginálisak azok a hangok a közbeszédben, amik nem a technológiától várják az ökológiai problémák enyhülését/megoldását. Napelemek, elektromos autó, fúziós erőmű, okos technológiák: ez folyik a csapból is, de az emberen kívüli fajok és a még fel nem számolt élőhelyek mindezek nyomán enyhülést aligha érzékelnek. Néha a legegyszerűbb gondolatok a leginkább megvilágító erejűek. Adott emberek egy csoportja, egy társadalom vagy egy kultúra a maga szemléletével, meggyőződéseivel, hiedelmeivel, elképzelésével a saját szerepéről a világban az ennek megfelelő céljaival. Az ezt alkotó emberek használnak egy bizonyos technológiát, aminek segítségével jelentősen degradálják az élővilág rajtuk kívül eső részét. Namármost, ha ugyanezen embereknek, a nélkül, hogy megpróbálnánk megváltoztatni a szemléletüket, meggyőződéseiket, hiedelmeiket, elképzeléseiket a saját szerepükről a világban, odaadunk egy olyan technológiát, amely a korábbiaknál hatékonyabb, akkor nem dőreség-e azt várni ettől, hogy a korábbi destruktív hatásuk mérséklődni fog?
A felelősségünk tehát az ökológiai válság terén a kulturális válaszainkban áll. A kultúra pedig nem valami rajtunk kívül álló dolog, hanem mi magunk vagyunk. Mi alkotjuk, alakítjuk, konzerváljuk, vagy éppen változtatjuk meg a gondolkodásunkkal és az életmódunkkal. Ha továbbra is azt gondoljuk, hogy a fogyasztásunkat növelni kell, vagy hogy elegendő több pénzt keresnünk és környezetbarát termékeket választanunk, illetve ha elhisszük a politikusainknak, hogy a GDP-növekedéstől lesz jobb az életünk, hogy a globális népességnövekedés megállítására nincsenek szelíd módszereink, illetve pusztán technológiai fejlesztésekre érdemes alapozni az ökológiai válság megoldását, akkor a kultúránk változatlansága (és minden valószínűség szerint a válság megoldatlansága, fokozódása) mellett tesszük le a voksunkat. Ha viszont igyekszünk mérsékelni a fogyasztásunkat, érdemben változtatni az életmódunkon (például kevesebbet dolgozni, és megpróbálni kevesebb pénzből megélni), a politikusainktól pedig azt várjuk, hogy ne a GDP-növekedésben mérjék a „jót”, hogy segítsék a még mindig gyorsan népesedő országokban a családtervezés elterjedését (jó példaként lásd: Irán), és hogy a technológiák fejlesztése helyett/mellett az életmódunk változtatásának kereteit és lehetőségeit próbálják megteremteni (például a gazdasági növekedéstől való függőség felszámolása, a gazdaság lokalizálása, a munkaidő csökkentése, reklámok korlátozása, stb.), akkor a kultúránk aktív átalakítójává válunk.
A szerző a Karátson Gábor Kör önkéntese
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
