A korrupcióval kapcsolatban a leginkább zavaró természetesen az, hogy létezik, hogy nem látszik reális esély a közeljövőben a felszámolására vagy a minimális szintre csökkentésére. Közvetlenül ez után viszont az következik, ahogyan beszélünk róla, amennyire torzítja, gátolja a legelemibb belátásainkat is a politikai elköteleződésünk. Pártpolitikai oldalaknak megfelelő narratívák képződnek és versenyeznek egymással a korrupció kapcsán a helyett, hogy tisztáznánk a legalapvetőbb összefüggéseket, és megállapodnánk egy közös, állampolgári vagy vitapartneri minimumban.
A kormányzati narratíva
A kormányközeli narratíva röviden a következő. Korrupció mindig is volt, mindig is lesz, mi pedig statisztikailag nem is állunk olyan rosszul ebben. Ha pedig Mészáros Lőrinc vagy valamelyik másik nemzeti oligarcha nyeri halomra a cégre/személyre szabott közbeszerzéseket, akkor az az érv, hogy legalább nem külföldi tőkések gazdagodnak, illetve hogy nem kell sajnálni ezektől a sikeres vállalkozóktól a pénzt, hiszen cserébe autópályát, stadiont, hidat építenek, vagyis a köz számára előnyös beruházásokat valósítanak meg.
Mi is a probléma ezzel a narratívával és a felhozott érvekkel? Először is a korrupció tulajdonképpen a közpénz, vagyis az embereknek a közös dolgaink működtetésére beadott pénzének az ellopása. Ennek pedig nincs elfogadható szintje, és nem másokhoz képest kell nem rosszabbnak lenni, hanem nem kell csinálni. Különösen elvárható ez egy saját magát keresztény szelleműnek tartó kormányzat esetében. Másodszor: a közpénz nem arra való, hogy akár külföldi, akár magyar tőkéseket gazdagítsunk vele. Az ezzel kapcsolatos érveléssel azt az áldilemmát hozzuk létre, mintha csak a nagyon rossz és a még rosszabb között lehetne választani. Harmadszor: borzalmasan félrevezető úgy beállítani mindezt, mintha arról lenne szó, hogy a korrupciót fájlalók sajnálják a pénzt a Mészáros Lőrincektől, miközben pedig ők autópályát építenek. Nem azzal van a baj ugyanis (legalábbis közvetlenül), hogy bizonyos dolgok felépülnek közpénzből, hanem azzal, hogy az erre költött forrás egy jelentős része nem a beruházásra fordítódik, hanem egész egyszerűen elpazarlódva bizonyos gazdasági szereplők büdzséjébe vándorol. Pedig – mint tudjuk – sok minden másra lehetne és kellene értelmesen elkölteni.
Vagyis, hogy biztosan jól értsük: az az autópálya, stadion, kórház, stb. felépülhetne mondjuk kétharmad annyi pénzből is, mégsem így történik. Ezt nevezzük túlárazásnak. A Mészáros Lőrinceknél lecsapódó százmilliárdok a közpénz azon részét jelentik, amiből nem épült semmi. Mindennek az oka pedig az, hogy a jelenlegi (mindenkori) kormányzat nem tudja vagy még inkább nem is akarja garantálni, hogy a közpénz, az én és a kedves olvasó adóforintjai jól, hatékonyan, tisztességesen, vagyis valóban úgy és arra legyenek felhasználva, ami a „köz” számára hasznos.
Önmagában szörnyű, hogy ezeket az egyszerű állításokat ma magyarázni kell Magyarországon, az embert egyfajta szégyenérzet kerülgeti. Amiért mégis leírom újra és újra, az az, hogy a kormányközeli média főszereplői Bayer Zsolttól kezdve Gajdics Ottón át DJ Jeszyig komoly képpel rendszeresen előadják ezeket a fals érveket, amelyeknek a hamisságát és ellentmondásosságát a kormánypárti szavazók jelentős része a jelek szerint nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni. Az előbbin igyekszem segíteni.
Az ellenzéki narratíva
Az összellenzéki narratíva pedig így hangzik. A jelenlegi kormány minden eddiginél korruptabb, az ország legfőbb problémája a korrupció, nagyrészt emiatt nincs elegendő pénz az egészségügyre, az oktatásügyre és a többi közszolgáltatásra. Ha pedig ők kerülnének hatalomra, akkor természetesen ez a probléma megszűnne, a közpénz újra, teljes mértékben az emberek érdekében lenne elköltve.
A narratíva igazságmagva, hogy az elérhető, egzaktnak ugyan nem nevezhető, de azért értékelhető, országokra vonatkozó korrupciós mutatók alapján (például korrupció-érzékelési index) Magyarország helyzete valóban sokat romlott, amióta a Fidesz–KDNP van kormányon (persze előtte sem volt éppen fényes). Hogy ez „minden idők” legkorruptabb kormánya, az már egy erősen szubjektív, meglehetősen demagóg állítás. Az érvelés egyik problémája viszont az, hogy becslések szerint a korrupció keretében elfolyatott közpénz évi 100 milliárdos nagyságrendű, ami elsőre soknak tűnik, de a teljes évi költségvetésnek mondjuk az 1-5 százaléka. Ez persze jelentős tétel, de messze nem elegendő, hogy azokat az ígéreteket finanszírozza, amiket az ellenzéki pártok képviselői a kampányidőszakban hajlamosak tenni erre alapozva. Továbbá az egész elképzelés azon alapul, hogy a korrupciót ők majd teljesen kiküszöbölik, így a pénz felszabadul, elkölthetővé válik. Ez pedig egy erősen optimista forgatókönyv, hogy ilyen eufemisztikusan fogalmazzak.
És akkor át is térek a másik problémára az ellenzéki narratíva kapcsán: az érvelés elfogadásához el kéne hinniük a választópolgároknak, hogy az összellenzék hatalomra kerülve fel tudná számolni, vagy minimálisra tudná csökkenteni a korrupciót. A kérdés, hogy milyen alapja van ezt gondolni az embereknek. Azokról a politikai szereplőkről, akik még nem voltak kormányzati pozícióban, jóhiszeműen feltételezhetjük, hogy nem fognak korrupcióra vetemedni. Jóhiszeműségre azért bőven szükség van, hiszen ezt már sokan megígérték az elmúlt 30 évben, a csalódás pedig ritkán maradt el. Azoknál a szereplőknél viszont, akik korábbi kormányokban már aktív szerepet vállaltak, a megelőlegezett bizalom sem elegendő, hiszen ha őket magukat nem is kapták korábban korrupción, az egykori politikai közösségükre összességében ez egyáltalán nem igaz. Ők pedig jórészt asszisztáltak mindehhez, vagyis most azt kellene róluk elhinnünk, hogy megváltoztak, és most már biztosan nem tűrnének el hasonlót az új politikai közösségük tagjaitól. Szóval ehhez egy még magasabb szintű jóhiszeműség szükséges, és nem csoda, hogy ez a választók jelentős részében már nincs meg.
Az embereket nem érdekli
Az eddig leírtak fényében nincs mit csodálkozni azon, hogy az emberek többsége elsősorban nem a korrupcióval kapcsolatos állapotok és ígéretek alapján alakítja ki a pártpreferenciáit, hanem olyasmik alapján, amikkel kapcsolatban vannak pozitív tapasztalatai. Ilyen tapasztalat nélkül nehéz meggyőzően érvelni az egyik oldalon és hinni a másikon.
A szerző a Karátson Gábor Kör önkéntese
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
