Radikálisan átalakul a német gazdaságszervezési modell. Ennek hátterét és következményeit elemzi szerzőnk két részben. Az első rész itt olvasható.
A kezdetben NATO-ellenes, semlegesség-párti német zöldeket először a Schröder-kormány, majd legutóbb a Scholz-kabinet emelte be a hatalomba szövetségi szinten, amelynek ára a hagyományos NATO-ellenességük deklarált feladása volt. A Zöldpárt mára atlantista politikát képviselve centrista orientációt folytat, amelynek révén a korábbi békemozgalomból kisarjadó formáció nem képezheti ellensúlyát kormányzati szinten az oroszellenes szankciós intézkedések állandó fokozásának. A német politikai osztálynak a hagyományos oroszorientált külgazdasági modellhez képesti 180 fokos fordulata nyilván a Krím 2014-es elfoglalásával veszi kezdetét, majd a folyamat Ukrajna 2022-es orosz megtámadásával éri el csúcspontját.
Az új transzatlanti kapcsolatrendszer pillérei
Azonban a politikai osztály soraiban – a radikális formációkat leszámítva – teljes körű konszenzust élvező modellváltás meglepő módon mindkét részről kölcsönösnek mondható. Ugyanis a háború kirobbanásától kezdődően villámgyorsan nyilvánvalóvá vált az érintettek számára, hogy a sok évszázadnyi múltra (bizonyos tekintetben egy évezredre) visszatekintő kooperációs mechanizmus fenntartása immár nem érdeke egyik résztvevőnek sem. A feleket ugyanis immár nem köti kölcsönös függelmi viszony egymáshoz. Mindössze két esztendő elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Németország függetleníteni tudja magát az orosz energiahordozóktól, miközben Oroszország mentessé vált a mindeddig hagyományos adottságként kezelt német technológiai importfüggőségétől.
A Charles de Gaulle nyomán stratégiai autonómiát hirdető, Oroszországot továbbra is diplomáciai partnerként kezelő – utóbbi vonatkozásban egyre inkább izolálódó – Macron ellenében amerikai háttértámogatással formálódó (a korábbi Berlin-Párizs-tengelyt felváltó, a makromutatók vonatkozásában is szilárdabb) Berlin-Varsó-tengely két transzatlanti pilléren nyugszik.
Germánia új utakon, 1. rész
Radikálisan átalakul a német gazdaságszervezési modell. Ennek hátterét és következményeit elemzi szerzőnk két részben.
Az első az amerikai forrású tankerszállított cseppfolyósított energiahordozó-import energetikai dominanciája, míg a másik az anno az Amerika-párti Bolsonaro brazil elnök időszakában előkészített (a Mercosur és az EU között formálódó) szabadkereskedelmi egyezményen alapuló élelmezési modell. Az elmúlt évtized során foganatosított technológiai eljárásoknak hála, azaz a pala-technológia alkalmazása útján előálló amerikai kőolaj- és földgázexport összesített volumenét tekintve immár képes meghaladni a szaúd-arábiait. A szintén amerikai GMO-technológián és pénztőként alapuló latin-amerikai grandfarm-modell pedig természetszerűleg képes Európa egészének élelmezésére Ukrajna és Latin-Amerika irányából (egy csapásra kiváltva az Oroszország vagy az Eurázsiai Unió felőli teljes élelmiszer-behozatalt).
Ezen új gazdasági modell révén Németország (és ezáltal az euróövezetnek hívott Mag-Európa egésze) a ’45 óta fennálló amerikai védelempolitikai alárendeltsége mellett egyúttal egyoldalú amerikai importfüggésbe is kerül a népessége élelmezése és ipara energiaellátása terén. Ezzel párhuzamosan teljes egészében leválik a tradicionális oroszországi külkereskedelmi kapcsolatokról. A kapcsolódó tervek szerint az Eurázsiai Unióval ellehetetlenülő külkereskedelem okán kieső német autóipari termelési kapacitást, illetve export-volument is képes lesz fölszívni a hamarosan megnyíló latin-amerikai külpiac.
Az orosz-ukrán háború mellett a német-orosz kooperáció végnapjainak az EU (és a NATO) posztszovjet térségben tartósan érvényesülő demokrácia-exportja is megágyazott. A Gorbacsov-érától a Jelcin-kurzuson át a Putyin-rezsim első feléig bezárólag Oroszország történelme sokadik (trendszerűen rövidnek bizonyuló) nyugatos-liberális korszakát élte. Az uralma első nyolc évében egykulcsos adórendszert bevezető, a gazdaságot dinamizáló Putyin se lógott ki a liberális világrendszerből a narancsos forradalmak megindításáig (Ukrajna, Grúzia), amelyek Oroszország közvetlen érdekszféráját sértették. A putyini hatalmi berendezkedéssel egyidőben ismét hatalomra került poszt-KGB-s hálózat onnantól kezdve adta fel a peresztrojkával útjára induló nyugatosítást, amelyet igazából sohasem szívlelt (lásd a Gorbacsov elleni ’91. augusztusi puccskísérletet). A csecsenföldi háborútól kezdődően antiiszlamista politikát folytató Putyin e felismerés jegyében közeledett az elmúlt időszakban (az emberöltőnyi időszaktól fogva reiszlamizálódó) Törökországhoz és a teokratikus Iránhoz. Az előbbieken túlmenően az orosz BRICS-tagságnak és a Sanghaji Együttműködési Szervezet keretein belül kialakított kínai orientációnak hála, valamint a szovjet időktől fogva barátinak mondható indiai nexus révén immár múlt időbe helyezhető Oroszország németországi irányú technológiai függősége.
A német modellváltás árnyoldalai
A modellváltás potenciális makro-ökonómiai (növekedési, egyensúlyi, külkereskedelmi) előnyei mellett számottevő – mindeddig kevéssé taglalt – árnyoldalakkal is bír német vonatkozásban, hiszen az új gazdaságszervezési keretrendszer a fokozott kitermelési költségek és a távolsági (tengeri) szállítmányozási szükségletek okán egyrészt állandósítja a magas energiaár-színvonalat, másrészt a palatechnológiai kitermelési technológia, a tanker-szállítmányozási gyakorlat és a GMO-alapú élelmezési modell egyidejű fókuszának betudhatóan alapvetően negligálja az ökológiai szempontokat. A német zöldek egyúttal az atomerőművek erőltetett ütemű leállítása révén a német energetikai rendszer globális kiszolgáltatottságát is nagyságrendileg megnövelték (amire a mintegy félszáz atomerőművet üzemeltető, de Gaulle óta tudatosan energia függetlenségre törekvő francia államhatalom sohase lett volna hajlandó).
Mindkét fenti negatív következmény a német (és áttételesen az egész nyugat-európai) középtársadalmi talapzat megroppanásának veszélyével fenyeget. Ugyanis a Közös Agrár Politika (KAP) eddigi haszonélvező (mindenekelőtt dán, holland, francia, lengyel) gazdatársadalmi rétege, valamint a biogazdálkodás és a megújuló energiakiaknázás terén élenjáró német középtársadalom életminősége, illetve az érintett rurális térségek tradicionális életformái kerülhetnek végveszélybe. A német zöldek láthatóan nem védik se a biotermelőket, se a zöld átállás eddigi vívmányait. A némileg radikálisabb északi zöldpártok pedig helyzetükből fakadóan uniós szinten erőtlenek.
A történetileg rövid Gorbacsov-Jelcin-korszakot leszámítva folytonos orosz államkapitalizmus (aminek a szocializmus is tekinthető) a bolsevik forradalomtól kezdve mindvégig KGB-s uralommal fémjelzett irányítási modellként működött. A hagyományosan államcentrikus, dirigista modellvariáns fennállásától kezdődően az energiahordozók dömpingáras exportján és a fejlett technológiák egyidejű importján alapult. A német primer partner kiválását követően a despotikus politikai modell és a nyugatos gazdasági kötelékek közötti diszharmóniától mentes keleti (és déli) orientáció gördülékenyebb nemzetközi kapcsolathálózat-menedzsmentet tesz lehetővé a mindenkori orosz kormányzat számára. Az egyoldalú kínai függőség veszélyei orosz szempontból kezelhetőnek tűnnek a BRICS többi súlyponti államával (mindenekelőtt a szintén Kína-kritikus Indiával és Iránnal) kialakított stratégiai partnerségi kapcsolatok révén.
A német külkereskedelmi orientációváltás azonban vélhetőleg a mindeddig mintaértékű szociális modell megrendülését is maga után vonja, ami Európa egészére nézve negatív következményekkel jár Németország kisugárzó hatásából adódóan. A másfél évszázados, rendszereken átívelő múltra visszatekintő modell Bismarck uralma alatt alapozódott meg, majd a weimari rendszer bő évtizede során juttatási rendszere kibővült, Hitle -alatt a lakhatási és a nyaraltatási intézményrendszert alakították ki, majd ennek betetőződéseként a ’49 utáni alaptörvény kvázi államformává emelte a jóléti modellt (csakúgy, mint ’55-ben Ausztriában).
A rendszerváltozás utáni Magyarországon Antall József javaslatára német mintára szintén meghonosított, majd a ’90-es évek utolsó harmadában mifelénk gyorsan elhalt német tripartit érdekegyeztető modell lényege abban ragadható meg, hogy az egymáshoz képest egyenrangúként fellépő (ipari, kereskedelmi, pénzintézeti) nagytőke reprezentánsait és a humán tőke (szakszervezeti) képviselőit a koordinációs szerepkörű kormányzat egy fórum keretei közé integrálja a távlati stratégiai döntések megalapozása és az évenkénti béralkuk meghozatala során egyaránt. A gazdasági érdekérvényesítés rendszere előfeltételezte, hogy a pártpolitikai paletta mindkét oldalán domináns kormányképes gyűjtőpártok a társadalom mélyszerkezeteibe beágyazódva működjenek. A paradox módon a sikerre jutó jóléti modell okán elhalványuló osztályidentitásokkal együtt eltűnő gyűjtőpártokkal együtt sírba szállt a tripartit modell is. Német részről a külkereskedelmi modellváltás egyrészt oka, másrészt következménye mindennek, hiszen a globalizáció során nemzetközi szinten virulenssé (sőt mintaértékűvé váló) amerikai modell európai meghonosításával párhuzamosan szerepüket vesztették a humántőkét kollektíven képviselő szakszervezeti föderációk, így nem tudták további ellensúlyát képezni a nagytőkének.
A pártpolitikai térben mérséklődő centrumpártok ugyan nagykoalíciós kooperációban még képesek törvényhozási többséget előállítani (például a korábbi CDU-SPD koalíció és a jelenlegi SPD-FDP-Zöldek koalíció), azonban a hagyományos oroszorientált külkereskedelmi modell fenntartásának szükségességét propagáló (főként az ex-NDK-s tartományokban virulens) rendszerkritikai osztálypártok (AfD, Balpárt) egyre komolyabb bázisra tettek szert a tartományi és a szövetségi választásokon az elmúlt évtizedben.
Az év eleji nyugat-európai gazdatüntetések sora jelzi, hogy a modell vesztesei (leginkább az egyedül Macron által képviselt agrárius érdekszféra tagjai) elárulva érzik magukat. Európa vezető hatalmában se a CDU-CSU, se a Zöldpárt immár nem képviseli az agrártermelők érdekeit, miközben a jelenlegi ukrajnai és a távlati latin-amerikai GMO-s importdömping végzetesen ellehetetleníti a tradicionális európai családi gazdaságok hálózatait integráló termelői és értékesítői szövetkezetek kontinentális talapzatát. A német nyelvterület gazdasági megtartó képessége és virulenciája a 19. század utolsó harmadától kezdődően a kisipari, kistermelői, kiskereskedelmi és lokális pénzintézeti szférát domináló, alulról felépülő, önigazgató szövetkezeteken alapult, amelynek utolsó maradványait tünteti el az új – USA-centrikus – külkereskedelmi modellvariáns beüzemelése. A pénzrendszer és a bankrendszer autonómiája az euróövezet kialakításától kezdve és a német nagybankok amerikai érdekkörbe vonásától fogva megrendült, amit napjainkban a többi szektor globalizálódása követ. A ’90-es évek során dezintegrálódó Rajna-menti piacgazdasági modell (a frankofón kifejezéssel az európai szociális modell) végnapjainak betetőzését jelenti mindez.
Az Amerikát tehermentesítő középhatalmak globális hálózata
Orbán Viktor a legutóbbi tusnádfürdői beszédében többször hangsúlyozta, hogy vélelmei szerint Berlint Amerika éppen napjainkban cseréli le Varsóra, újabban preferált első számú európai szövetségesére, azonban e téren a magyar kormányfő hatalmasat téved. Amerika a világmenedzselési tevékenysége terén önnön globális intézményrendszerét tehermentesítendő a részleges teherátvállalásra képes és hajlandó középhatalmi súllyal bíró szövetségeseit preferálja világszerte az elmúlt évtizedekben. E körbe tartozik ’45 óta Kelet-Ázsiában Japán és Dél-Korea, míg Nyugat-Európában az NSZK. Az USA az EU-t (illetve korábban az EK-t) meghatározó Berlin-Párizs-tengely helyett láthatóan egy Berlin-Varsó-tengely kialakítására törekszik, amely koncepcionális változás az egyébként is nyakig eladósodott Párizs szerepét értékeli le és nem Berlinét. A második világégést követően hadászatilag tartósan megszállt, valamint oktatási, média- és kulturális rendszere útján mentalitásában gyökeresen átformált Németország társadalma egyébként is nagyságrendekkel alkalmasabb mentálisan a további amerikanizálásra, mint a (pop)kulturális identitásában, filmművészetében, energetikai és hadászati modelljében, valamint űrprogramjában még mindig valamelyest autonóm jellegű Franciaország.
Orbán keményen nekiment Lengyelországnak
Nem hiszem, hogy jobb ajánlatot kapunk Amerikától, mint az uniós tagság. Ha mégis, akkor ezt is meg kell fontolni – fogalmazott a miniszterelnök.
Általános fejlettségi szintje, népessége és GDP-je alapján Lengyelország alkalmas egy regionális pólusképzés realizálására a jelenlegi stagnáló helyzetében is Európa centrumának számító Németország társországaként, mely szekundáns szerepet a ’90-es német újraegyesítéstől fogva óta (a korábban vezető kontinentális hatalomnak számító) Franciaország látta el. A lengyel államadósság GDP-arányosan jelenleg kevesebb, mint a fele a franciának, emellett a 2008-as globális krízis éveiben az egyetlen uniós tagállamként nem fordult recesszióba a legnagyobb V4-állam gazdasága, ami rávilágít a középhatalmi súlyú közép-európai ország kedvező reálgazdasági alapjaira. Emellett Varsó haderejének finanszírozására gazdasági össztermék 4,5 százalékát fordítja, ami a 2 százalékos NATO-előírás bő duplája.
Fontos megjegyezni, hogy a lengyel politika atlantizmusa a ’80-as évek elejéig nyúlik vissza, amikor a tengermelléki hajógyári munkásellenzéket és az addig sporadikus lengyel földalatti egyházi-értelmiségi ellenzéki csoportokat egységes szakszervezetté szervező Szolidaritás a Reagan-adminisztráció és a Thatcher-kabinet felől jelentős devizadotációban részesült döntően a lengyel származású II. jános Pál pápa és az amerikai lengyel emigráció közbejárásának köszönhetően. A jelenlegi politikai elitet meghatározó két pólusképző erő (a kormányzó középjobb PO és a nemzeti konzervatív ideológiájú, napjainkban ellenzéki PiS) egyaránt a Szolidaritás utódpártjának számít, így zsigeri atlantizmusuk egyként megkérdőjelezhetetlen. Az amerikai lengyel lobbi erejére a fentieken túlmenően azon tény is rávilágít, miszerint szándékai ellenére még Trump sem merte megvétőzni a legutóbbi ukrajnai segélycsomagot az amerikai Kongresszusban, mert tartott a csatatér államokban élő lengyel közösségek bosszújától a közelgő elnökválasztási kampányhajrá során. Jelenleg e háttér lobbinak köszönhetően Varsó – a mindenkori kormányzat pártállásától függetlenül – bármikor nagyobb befolyással bír Washingtonban, mint Berlin.
Konklúzió
Az öreg kontinens amerikanizálása maga után vonja (a Berlin-Varsó-tengelyen újjászerveződő exportvezérelt európai fejlődési modell akár távlatilag magas GDP-dinamikája ellenére) a társadalmi többség további deklasszálódását főként a kisipari és agrárius vidékeken, miközben a növekedés haszna a hagyományos tripartit érdekegyeztetési modell kivéreztetésével párhuzamosan a nagyvállalati szféra és az elitcsoportok körében összpontosul. A globalizált pénztőke maga alá gyűri a politikai és érdek-képviseleti reprezentánsok nélkül maradó humán tőkét, ami tovább fokozza a kontinentális lakhatási válságot, és az otthonteremtés további megdrágulása nyomán a jelenleginél is mélyebb demográfiai krízist eredményez. A mind emiatt, valamint a gyengülő élelmiszer-minőség okán romló népegészségügyi-halálozási mutatók következtében tartósan jelenlévő munkaerőhiányt mérséklendő a kontinentális nagytőke felgyorsítja az évtizede általa generált digitalizációt és tovább liberalizálja az iszlám világ irányából tartósan virulens bevándorlást.
A német szociális modellt annak fennállásától fogva másoló köztes-európai államok (mindenekelőtt az ’55-től fogva alkotmányosan is szociális köztársaságnak minősülő Ausztria, valamint az egykori térségi éllovasnak számító Lengyelország és Magyarország) társadalmi amerikanizálódása tovább zajlik majd, ami a jóléti rendszerek utolsó maradványait is felszámolja (lásd az amerikai republikánus párt és a Fidesz stratégiai partnerségét). Az alkalmazandó modellvariánsok befogadása terén korábban viszonylagosan meglévő kisállami és középhatalmi mozgástér-potenciál végzetesen beszűkül Európa-szerte. Az Oroszország vezette Eurázsiai Unióban legalább ilyen mérvű útfüggőség vár az alárendelt államokra (lásd a legutóbbi kazahsztáni orosz fegyveres beavatkozást és Fehéroroszország nyílt orosz megszállását az ottani elnökválasztás után).
A korábbi érdekérvényesítési modell feladása széles rétegek érdekeinek tartós negligálását eredményezi. Mindennek következtében Európa vezető államában globalizációkritikai baloldal híján a rendszerkritikus szélsőjobb erősödése trendszerűnek ígérkezik. Valós alternatíva-képzési potenciál hiányában a szélsőjobb kontinens-szerte pótcselekvésre ítéltetett, ami a xenofóbia, rasszizmus, bevándorlás-ellenesség ideológiai hármasában fog kimerülni, míg az ultra baloldal az amerikai mintára magára illetett LMBTQI-tematika képviseletével pótcselekszik. Ami a szélsőjobbnak a bevándorlási krízis felnagyítása, az a szélsőbalnak nem más, mint az LMBTQI-jogsérelmek extrapolációja és a gender ideológia túlfeszült képviselete. Habár történelmi tapasztalat, hogy különösképp a posztfasiszta formációk voltak hagyományosan hajlamosak a nagytőkével folytatandó kooperációra (lásd a latin-amerikai és a mediterrán katonai junták ’45 és ’90 közötti történetét), mára azonban mindegyik rendszerkritikai erő a legtöbb nyugat-európai országban kiegyezett a nagytőkével, ami a pótcselekvés iránti hajlandóságukat állandósítja.
Az európai vidékies térségek évtizedek óta tartó gazdasági, intellektuális, szociális értelemben vett általános leromlása – amit egyaránt jelez a rurális térségek elnéptelenedése és elvallástalanodása – melegágyát képezi a „szabadkereskedelem” hatványozódása folytán perifériára szoruló érintett régiók további fasizálódásának. E megatrenddel szemben kizárólag az életképesebb intellektuális infrastruktúrával bíró liberter nagyváros-szigetek az azokkal szervesen egybefüggő agglomerációs övezeteikkel karöltve képezhetnének ökotudatos és szolidáris globalizáció-kritikai alternatívát, ha egyáltalán. A napjainkban kialakuló új modell árnyoldalaként Európa vezető hatalmában és annak utóhatásaként számos modellkövető tagállamban az alkalmazotti társadalomhányad fog bővülni a szabadkereskedelmi versenyhelyzetet túlélni képtelen (főként agráriumbeli és kisipari) mikro-vállalkozások prognosztizálható csődhulláma folytán (amit az elmúlt évek cég-csődhullámot tükröző hazai KSH-statisztikái is jeleznek). A globális nagyvállalatokat preferáló új gazdaságszervezési modell trendszerűen fogja eredményezni az alkalmazotti rétegek végzetes gazdasági alávetését és csaknem teljes szociális jogfosztásukat, azaz a korábban evidenciaszámba menő lakhatási és munkavállalói jogoktól való megfosztásukat. A fentebb bemutatott modell fokozza a globális nagyvállalati szférától való társadalmi függést (az energetikai rendszeren túlmenően) egzisztenciális értelemben éppúgy, mint a napi közszükségleti cikkekhez való hozzáférés terén. A jogállami normarendszer kizárólag a felső középrétegek privilégiumaként élhet túl szigetszerűen az öreg kontinensen.
Az új német (és európai) modell sérülékenysége azonban nehezen volna vitatható. Hiszen annak óceánon túli primer centruma a 2008-as után mindössze másfél évtizeddel újfent egy hatalmas tőzsdekrach rémét vetíti a globális kapitalizmus egére. Az amerikai államadósság GDP-arányú szintjének elmúlt emberöltő alatti megduplázódása, az óceánon túlról érkező tragikus munkanélküliségi adatok kiegészülve az amerikai nyugdíjalapok távlati hozamait alapjaiban megkérdőjelező nagyvállalati kötvénybuborék-képződéssel, valamint a trendszerűen romló születéskor várható élettartammal, az albán szinten lévő alsó-középosztályi egészségügyi mutatókkal és a süllyedő képzettségi szintre vonatkozó egyre negatívabb adatsorokkal együttesen valószínűtlenné teszik az új szisztéma működési pályáját. A demokrácia globális jövője szempontjából gigantikus tét ellenére Németország és Mag-Európa új berendezkedési modellje mindent egybevetve túl sok haszonnal nem kecsegtet az öreg kontinens polgárai számára.
