Radikálisan átalakul a német gazdaságszervezési modell. Ennek hátterét és következményeit elemzi szerzőnk két részben. Az első rész itt olvasható.
A kezdetben NATO-ellenes, semlegesség-párti német zöldeket először a Schröder-kormány, majd legutóbb a Scholz-kabinet emelte be a hatalomba szövetségi szinten, amelynek ára a hagyományos NATO-ellenességük deklarált feladása volt. A Zöldpárt mára atlantista politikát képviselve centrista orientációt folytat, amelynek révén a korábbi békemozgalomból kisarjadó formáció nem képezheti ellensúlyát kormányzati szinten az oroszellenes szankciós intézkedések állandó fokozásának. A német politikai osztálynak a hagyományos oroszorientált külgazdasági modellhez képesti 180 fokos fordulata nyilván a Krím 2014-es elfoglalásával veszi kezdetét, majd a folyamat Ukrajna 2022-es orosz megtámadásával éri el csúcspontját.
Az új transzatlanti kapcsolatrendszer pillérei
Azonban a politikai osztály soraiban – a radikális formációkat leszámítva – teljes körű konszenzust élvező modellváltás meglepő módon mindkét részről kölcsönösnek mondható. Ugyanis a háború kirobbanásától kezdődően villámgyorsan nyilvánvalóvá vált az érintettek számára, hogy a sok évszázadnyi múltra (bizonyos tekintetben egy évezredre) visszatekintő kooperációs mechanizmus fenntartása immár nem érdeke egyik résztvevőnek sem. A feleket ugyanis immár nem köti kölcsönös függelmi viszony egymáshoz. Mindössze két esztendő elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Németország függetleníteni tudja magát az orosz energiahordozóktól, miközben Oroszország mentessé vált a mindeddig hagyományos adottságként kezelt német technológiai importfüggőségétől.
A Charles de Gaulle nyomán stratégiai autonómiát hirdető, Oroszországot továbbra is diplomáciai partnerként kezelő – utóbbi vonatkozásban egyre inkább izolálódó – Macron ellenében amerikai háttértámogatással formálódó (a korábbi Berlin-Párizs-tengelyt felváltó, a makromutatók vonatkozásában is szilárdabb) Berlin-Varsó-tengely két transzatlanti pilléren nyugszik.
Az első az amerikai forrású tankerszállított cseppfolyósított energiahordozó-import energetikai dominanciája, míg a másik az anno az Amerika-párti Bolsonaro brazil elnök időszakában előkészített (a Mercosur és az EU között formálódó) szabadkereskedelmi egyezményen alapuló élelmezési modell. Az elmúlt évtized során foganatosított technológiai eljárásoknak hála, azaz a pala-technológia alkalmazása útján előálló amerikai kőolaj- és földgázexport összesített volumenét tekintve immár képes meghaladni a szaúd-arábiait. A szintén amerikai GMO-technológián és pénztőként alapuló latin-amerikai grandfarm-modell pedig természetszerűleg képes Európa egészének élelmezésére Ukrajna és Latin-Amerika irányából (egy csapásra kiváltva az Oroszország vagy az Eurázsiai Unió felőli teljes élelmiszer-behozatalt).
Ezen új gazdasági modell révén Németország (és ezáltal az euróövezetnek hívott Mag-Európa egésze) a ’45 óta fennálló amerikai védelempolitikai alárendeltsége mellett egyúttal egyoldalú amerikai importfüggésbe is kerül a népessége élelmezése és ipara energiaellátása terén. Ezzel párhuzamosan teljes egészében leválik a tradicionális oroszországi külkereskedelmi kapcsolatokról. A kapcsolódó tervek szerint az Eurázsiai Unióval ellehetetlenülő külkereskedelem okán kieső német autóipari termelési kapacitást, illetve export-volument is képes lesz fölszívni a hamarosan megnyíló latin-amerikai külpiac.
Az orosz-ukrán háború mellett a német-orosz kooperáció végnapjainak az EU (és a NATO) posztszovjet térségben tartósan érvényesülő demokrácia-exportja is megágyazott. A Gorbacsov-érától a Jelcin-kurzuson át a Putyin-rezsim első feléig bezárólag Oroszország történelme sokadik (trendszerűen rövidnek bizonyuló) nyugatos-liberális korszakát élte. Az uralma első nyolc évében egykulcsos adórendszert bevezető, a gazdaságot dinamizáló Putyin se lógott ki a liberális világrendszerből a narancsos forradalmak megindításáig (Ukrajna, Grúzia), amelyek Oroszország közvetlen érdekszféráját sértették. A putyini hatalmi berendezkedéssel egyidőben ismét hatalomra került poszt-KGB-s hálózat onnantól kezdve adta fel a peresztrojkával útjára induló nyugatosítást, amelyet igazából sohasem szívlelt (lásd a Gorbacsov elleni ’91. augusztusi puccskísérletet). A csecsenföldi háborútól kezdődően antiiszlamista politikát folytató Putyin e felismerés jegyében közeledett az elmúlt időszakban (az emberöltőnyi időszaktól fogva reiszlamizálódó) Törökországhoz és a teokratikus Iránhoz. Az előbbieken túlmenően az orosz BRICS-tagságnak és a Sanghaji Együttműködési Szervezet keretein belül kialakított kínai orientációnak hála, valamint a szovjet időktől fogva barátinak mondható indiai nexus révén immár múlt időbe helyezhető Oroszország németországi irányú technológiai függősége.
A német modellváltás árnyoldalai
A modellváltás potenciális makro-ökonómiai (növekedési, egyensúlyi, külkereskedelmi) előnyei mellett számottevő – mindeddig kevéssé taglalt – árnyoldalakkal is bír német vonatkozásban, hiszen az új gazdaságszervezési keretrendszer a fokozott kitermelési költségek és a távolsági (tengeri) szállítmányozási szükségletek okán egyrészt állandósítja a magas energiaár-színvonalat, másrészt a palatechnológiai kitermelési technológia, a tanker-szállítmányozási gyakorlat és a GMO-alapú élelmezési modell egyidejű fókuszának betudhatóan alapvetően negligálja az ökológiai szempontokat. A német zöldek egyúttal az atomerőművek erőltetett ütemű leállítása révén a német energetikai rendszer globális kiszolgáltatottságát is nagyságrendileg megnövelték (amire a mintegy félszáz atomerőművet üzemeltető, de Gaulle óta tudatosan energia függetlenségre törekvő francia államhatalom sohase lett volna hajlandó).
Mindkét fenti negatív következmény a német (és áttételesen az egész nyugat-európai) középtársadalmi talapzat megroppanásának veszélyével fenyeget. Ugyanis a Közös Agrár Politika (KAP) eddigi haszonélvező (mindenekelőtt dán, holland, francia, lengyel) gazdatársadalmi rétege, valamint a biogazdálkodás és a megújuló energiakiaknázás terén élenjáró német középtársadalom életminősége, illetve az érintett rurális térségek tradicionális életformái kerülhetnek végveszélybe. A német zöldek láthatóan nem védik se a biotermelőket, se a zöld átállás eddigi vívmányait. A némileg radikálisabb északi zöldpártok pedig helyzetükből fakadóan uniós szinten erőtlenek.
A történetileg rövid Gorbacsov-Jelcin-korszakot leszámítva folytonos orosz államkapitalizmus (aminek a szocializmus is tekinthető) a bolsevik forradalomtól kezdve mindvégig KGB-s uralommal fémjelzett irányítási modellként működött. A hagyományosan államcentrikus, dirigista modellvariáns fennállásától kezdődően az energiahordozók dömpingáras exportján és a fejlett technológiák egyidejű importján alapult. A német primer partner kiválását követően a despotikus politikai modell és a nyugatos gazdasági kötelékek közötti diszharmóniától mentes keleti (és déli) orientáció gördülékenyebb nemzetközi kapcsolathálózat-menedzsmentet tesz lehetővé a mindenkori orosz kormányzat számára. Az egyoldalú kínai függőség veszélyei orosz szempontból kezelhetőnek tűnnek a BRICS többi súlyponti államával (mindenekelőtt a szintén Kína-kritikus Indiával és Iránnal) kialakított stratégiai partnerségi kapcsolatok révén.
A német külkereskedelmi orientációváltás azonban vélhetőleg a mindeddig mintaértékű szociális modell megrendülését is maga után vonja, ami Európa egészére nézve negatív következményekkel jár Németország kisugárzó hatásából adódóan. A másfél évszázados, rendszereken átívelő múltra visszatekintő modell Bismarck uralma alatt alapozódott meg, majd a weimari rendszer bő évtizede során juttatási rendszere kibővült, Hitle -alatt a lakhatási és a nyaraltatási intézményrendszert alakították ki, majd ennek betetőződéseként a ’49 utáni alaptörvény kvázi államformává emelte a jóléti modellt (csakúgy, mint ’55-ben Ausztriában).
A rendszerváltozás utáni Magyarországon Antall József javaslatára német mintára szintén meghonosított, majd a ’90-es évek utolsó harmadában mifelénk gyorsan elhalt német tripartit érdekegyeztető modell lényege abban ragadható meg, hogy az egymáshoz képest egyenrangúként fellépő (ipari, kereskedelmi, pénzintézeti) nagytőke reprezentánsait és a humán tőke (szakszervezeti) képviselőit a koordinációs szerepkörű kormányzat egy fórum keretei közé integrálja a távlati stratégiai döntések megalapozása és az évenkénti béralkuk meghozatala során egyaránt. A gazdasági érdekérvényesítés rendszere előfeltételezte, hogy a pártpolitikai paletta mindkét oldalán domináns kormányképes gyűjtőpártok a társadalom mélyszerkezeteibe beágyazódva működjenek. A paradox módon a sikerre jutó jóléti modell okán elhalványuló osztályidentitásokkal együtt eltűnő gyűjtőpártokkal együtt sírba szállt a tripartit modell is. Német részről a külkereskedelmi modellváltás egyrészt oka, másrészt következménye mindennek, hiszen a globalizáció során nemzetközi szinten virulenssé (sőt mintaértékűvé váló) amerikai modell európai meghonosításával párhuzamosan szerepüket vesztették a humántőkét kollektíven képviselő szakszervezeti föderációk, így nem tudták további ellensúlyát képezni a nagytőkének.
A pártpolitikai térben mérséklődő centrumpártok ugyan nagykoalíciós kooperációban még képesek törvényhozási többséget előállítani (például a korábbi CDU-SPD koalíció és a jelenlegi SPD-FDP-Zöldek koalíció), azonban a hagyományos oroszorientált külkereskedelmi modell fenntartásának szükségességét propagáló (főként az ex-NDK-s tartományokban virulens) rendszerkritikai osztálypártok (AfD, Balpárt) egyre komolyabb bázisra tettek szert a tartományi és a szövetségi választásokon az elmúlt évtizedben.
Az év eleji nyugat-európai gazdatüntetések sora jelzi, hogy a modell vesztesei (leginkább az egyedül Macron által képviselt agrárius érdekszféra tagjai) elárulva érzik magukat. Európa vezető hatalmában se a CDU-CSU, se a Zöldpárt immár nem képviseli az agrártermelők érdekeit, miközben a jelenlegi ukrajnai és a távlati latin-amerikai GMO-s importdömping végzetesen ellehetetleníti a tradicionális európai családi gazdaságok hálózatait integráló termelői és értékesítői szövetkezetek kontinentális talapzatát. A német nyelvterület gazdasági megtartó képessége és virulenciája a 19. század utolsó harmadától kezdődően a kisipari, kistermelői, kiskereskedelmi és lokális pénzintézeti szférát domináló, alulról felépülő, önigazgató szövetkezeteken alapult, amelynek utolsó maradványait tünteti el az új – USA-centrikus – külkereskedelmi modellvariáns beüzemelése. A pénzrendszer és a bankrendszer autonómiája az euróövezet kialakításától kezdve és a német nagybankok amerikai érdekkörbe vonásától fogva megrendült, amit napjainkban a többi szektor globalizálódása követ. A ’90-es évek során dezintegrálódó Rajna-menti piacgazdasági modell (a frankofón kifejezéssel az európai szociális modell) végnapjainak betetőzését jelenti mindez.
Az Amerikát tehermentesítő középhatalmak globális hálózata
Orbán Viktor a legutóbbi tusnádfürdői beszédében többször hangsúlyozta, hogy vélelmei szerint Berlint Amerika éppen napjainkban cseréli le Varsóra, újabban preferált első számú európai szövetségesére, azonban e téren a magyar kormányfő hatalmasat téved. Amerika a világmenedzselési tevékenysége terén önnön globális intézményrendszerét tehermentesítendő a részleges teherátvállalásra képes és hajlandó középhatalmi súllyal bíró szövetségeseit preferálja világszerte az elmúlt évtizedekben. E körbe tartozik ’45 óta Kelet-Ázsiában Japán és Dél-Korea, míg Nyugat-Európában az NSZK. Az USA az EU-t (illetve korábban az EK-t) meghatározó Berlin-Párizs-tengely helyett láthatóan egy Berlin-Varsó-tengely kialakítására törekszik, amely koncepcionális változás az egyébként is nyakig eladósodott Párizs szerepét értékeli le és nem Berlinét. A második világégést követően hadászatilag tartósan megszállt, valamint oktatási, média- és kulturális rendszere útján mentalitásában gyökeresen átformált Németország társadalma egyébként is nagyságrendekkel alkalmasabb mentálisan a további amerikanizálásra, mint a (pop)kulturális identitásában, filmművészetében, energetikai és hadászati modelljében, valamint űrprogramjában még mindig valamelyest autonóm jellegű Franciaország.
Általános fejlettségi szintje, népessége és GDP-je alapján Lengyelország alkalmas egy regionális pólusképzés realizálására a jelenlegi stagnáló helyzetében is Európa centrumának számító Németország társországaként, mely szekundáns szerepet a ’90-es német újraegyesítéstől fogva óta (a korábban vezető kontinentális hatalomnak számító) Franciaország látta el. A lengyel államadósság GDP-arányosan jelenleg kevesebb, mint a fele a franciának, emellett a 2008-as globális krízis éveiben az egyetlen uniós tagállamként nem fordult recesszióba a legnagyobb V4-állam gazdasága, ami rávilágít a középhatalmi súlyú közép-európai ország kedvező reálgazdasági alapjaira. Emellett Varsó haderejének finanszírozására gazdasági össztermék 4,5 százalékát fordítja, ami a 2 százalékos NATO-előírás bő duplája.
Fontos megjegyezni, hogy a lengyel politika atlantizmusa a ’80-as évek elejéig nyúlik vissza, amikor a tengermelléki hajógyári munkásellenzéket és az addig sporadikus lengyel földalatti egyházi-értelmiségi ellenzéki csoportokat egységes szakszervezetté szervező Szolidaritás a Reagan-adminisztráció és a Thatcher-kabinet felől jelentős devizadotációban részesült döntően a lengyel származású II. jános Pál pápa és az amerikai lengyel emigráció közbejárásának köszönhetően. A jelenlegi politikai elitet meghatározó két pólusképző erő (a kormányzó középjobb PO és a nemzeti konzervatív ideológiájú, napjainkban ellenzéki PiS) egyaránt a Szolidaritás utódpártjának számít, így zsigeri atlantizmusuk egyként megkérdőjelezhetetlen. Az amerikai lengyel lobbi erejére a fentieken túlmenően azon tény is rávilágít, miszerint szándékai ellenére még Trump sem merte megvétőzni a legutóbbi ukrajnai segélycsomagot az amerikai Kongresszusban, mert tartott a csatatér államokban élő lengyel közösségek bosszújától a közelgő elnökválasztási kampányhajrá során. Jelenleg e háttér lobbinak köszönhetően Varsó – a mindenkori kormányzat pártállásától függetlenül – bármikor nagyobb befolyással bír Washingtonban, mint Berlin.
Konklúzió
Az öreg kontinens amerikanizálása maga után vonja (a Berlin-Varsó-tengelyen újjászerveződő exportvezérelt európai fejlődési modell akár távlatilag magas GDP-dinamikája ellenére) a társadalmi többség további deklasszálódását főként a kisipari és agrárius vidékeken, miközben a növekedés haszna a hagyományos tripartit érdekegyeztetési modell kivéreztetésével párhuzamosan a nagyvállalati szféra és az elitcsoportok körében összpontosul. A globalizált pénztőke maga alá gyűri a politikai és érdek-képviseleti reprezentánsok nélkül maradó humán tőkét, ami tovább fokozza a kontinentális lakhatási válságot, és az otthonteremtés további megdrágulása nyomán a jelenleginél is mélyebb demográfiai krízist eredményez. A mind emiatt, valamint a gyengülő élelmiszer-minőség okán romló népegészségügyi-halálozási mutatók következtében tartósan jelenlévő munkaerőhiányt mérséklendő a kontinentális nagytőke felgyorsítja az évtizede általa generált digitalizációt és tovább liberalizálja az iszlám világ irányából tartósan virulens bevándorlást.
A német szociális modellt annak fennállásától fogva másoló köztes-európai államok (mindenekelőtt az ’55-től fogva alkotmányosan is szociális köztársaságnak minősülő Ausztria, valamint az egykori térségi éllovasnak számító Lengyelország és Magyarország) társadalmi amerikanizálódása tovább zajlik majd, ami a jóléti rendszerek utolsó maradványait is felszámolja (lásd az amerikai republikánus párt és a Fidesz stratégiai partnerségét). Az alkalmazandó modellvariánsok befogadása terén korábban viszonylagosan meglévő kisállami és középhatalmi mozgástér-potenciál végzetesen beszűkül Európa-szerte. Az Oroszország vezette Eurázsiai Unióban legalább ilyen mérvű útfüggőség vár az alárendelt államokra (lásd a legutóbbi kazahsztáni orosz fegyveres beavatkozást és Fehéroroszország nyílt orosz megszállását az ottani elnökválasztás után).
A korábbi érdekérvényesítési modell feladása széles rétegek érdekeinek tartós negligálását eredményezi. Mindennek következtében Európa vezető államában globalizációkritikai baloldal híján a rendszerkritikus szélsőjobb erősödése trendszerűnek ígérkezik. Valós alternatíva-képzési potenciál hiányában a szélsőjobb kontinens-szerte pótcselekvésre ítéltetett, ami a xenofóbia, rasszizmus, bevándorlás-ellenesség ideológiai hármasában fog kimerülni, míg az ultra baloldal az amerikai mintára magára illetett LMBTQI-tematika képviseletével pótcselekszik. Ami a szélsőjobbnak a bevándorlási krízis felnagyítása, az a szélsőbalnak nem más, mint az LMBTQI-jogsérelmek extrapolációja és a gender ideológia túlfeszült képviselete. Habár történelmi tapasztalat, hogy különösképp a posztfasiszta formációk voltak hagyományosan hajlamosak a nagytőkével folytatandó kooperációra (lásd a latin-amerikai és a mediterrán katonai junták ’45 és ’90 közötti történetét), mára azonban mindegyik rendszerkritikai erő a legtöbb nyugat-európai országban kiegyezett a nagytőkével, ami a pótcselekvés iránti hajlandóságukat állandósítja.
Az európai vidékies térségek évtizedek óta tartó gazdasági, intellektuális, szociális értelemben vett általános leromlása – amit egyaránt jelez a rurális térségek elnéptelenedése és elvallástalanodása – melegágyát képezi a „szabadkereskedelem” hatványozódása folytán perifériára szoruló érintett régiók további fasizálódásának. E megatrenddel szemben kizárólag az életképesebb intellektuális infrastruktúrával bíró liberter nagyváros-szigetek az azokkal szervesen egybefüggő agglomerációs övezeteikkel karöltve képezhetnének ökotudatos és szolidáris globalizáció-kritikai alternatívát, ha egyáltalán. A napjainkban kialakuló új modell árnyoldalaként Európa vezető hatalmában és annak utóhatásaként számos modellkövető tagállamban az alkalmazotti társadalomhányad fog bővülni a szabadkereskedelmi versenyhelyzetet túlélni képtelen (főként agráriumbeli és kisipari) mikro-vállalkozások prognosztizálható csődhulláma folytán (amit az elmúlt évek cég-csődhullámot tükröző hazai KSH-statisztikái is jeleznek). A globális nagyvállalatokat preferáló új gazdaságszervezési modell trendszerűen fogja eredményezni az alkalmazotti rétegek végzetes gazdasági alávetését és csaknem teljes szociális jogfosztásukat, azaz a korábban evidenciaszámba menő lakhatási és munkavállalói jogoktól való megfosztásukat. A fentebb bemutatott modell fokozza a globális nagyvállalati szférától való társadalmi függést (az energetikai rendszeren túlmenően) egzisztenciális értelemben éppúgy, mint a napi közszükségleti cikkekhez való hozzáférés terén. A jogállami normarendszer kizárólag a felső középrétegek privilégiumaként élhet túl szigetszerűen az öreg kontinensen.
Az új német (és európai) modell sérülékenysége azonban nehezen volna vitatható. Hiszen annak óceánon túli primer centruma a 2008-as után mindössze másfél évtizeddel újfent egy hatalmas tőzsdekrach rémét vetíti a globális kapitalizmus egére. Az amerikai államadósság GDP-arányú szintjének elmúlt emberöltő alatti megduplázódása, az óceánon túlról érkező tragikus munkanélküliségi adatok kiegészülve az amerikai nyugdíjalapok távlati hozamait alapjaiban megkérdőjelező nagyvállalati kötvénybuborék-képződéssel, valamint a trendszerűen romló születéskor várható élettartammal, az albán szinten lévő alsó-középosztályi egészségügyi mutatókkal és a süllyedő képzettségi szintre vonatkozó egyre negatívabb adatsorokkal együttesen valószínűtlenné teszik az új szisztéma működési pályáját. A demokrácia globális jövője szempontjából gigantikus tét ellenére Németország és Mag-Európa új berendezkedési modellje mindent egybevetve túl sok haszonnal nem kecsegtet az öreg kontinens polgárai számára.
