Tavaly októberben – miután kisunokám megkezdte az iskolát – összeszedtem pár gondolatot arról, hogy milyennek képzelem a gyerekeink-unokáink jövőjét szolgáló oktatást (Mi lesz veled, kisunokám?, Népszava, 2021. október 18.). Hozzá kell tegyem, nem vagyok pedagógus, több mint negyvenévi tanári munkámat a felsőfokú oktatásban és szaktanfolyamokon végeztem. Szerény kis dolgozatomra érkeztek szép számmal elismerő reakciók, de ezekkel itt és most nem foglalkozom.
Kritikusaim főként azokkal a megjegyzéseimmel nem értettek egyet, mint például:
• ha ma akarjuk meghatározni, hogy a tizenöt-húsz év múlva munkába álló és további nagyjából negyvenöt-ötven évig dolgozó utódainknak milyen tudásra lesz szükségük, azt egyszerűen nem tudhatjuk. Példaként hoztam a napjainkban minden hivatalos és magántevékenységben nélkülözhetetlen internetet és digitalizációt, amelyről harminc évvel ezelőtt a leghalványabb fogalmunk sem lehetett. Ráadásul a technikai-műszaki fejlődés gyorsul, nyakunkon a robotizáció és a mesterséges intelligencia: szakmák fognak eltűnni és újak jönnek létre. Ilyen körülmények között nem tudjuk, nem tudhatjuk, hogy milyen tudásra lesz szükség.
• ebből következik, hogy az oktatásban minimálisra kell csökkenteni a tárgyi tudásra irányuló anyagrészeket (amelyek amúgy is pillanatok alatt beszerezhetők a netről). Az alapismereteket viszont – akár a mainál nagyobb időráfordítással – sokkal alaposabbá kell tenni, hogy 2040/50-es évekre ne legyen egyetlen 14-16 éves sem, aki nem érti, amit olvas, aki nem tud értelmezni egy százalékos értéket, akinek nincsenek alapfokú természettudományi fogalmai, aki nem tud középszinten angolul.
• az így felszabadult időt-energiát készségek kialakítására és fejlesztésére kell fordítani: problémaérzékenység, adaptációs készség, kreativitás, stressztűrő-képesség, rendszerszemlélet, rugalmasság, csoportmunkára való alkalmasság, ...
Sokan mindezt lázas fantazmagóriának tartották, és tartják azóta is. Jobb esetben „csak” azért, mert ehhez rengeteg pénz kell: iskolaépítés/korszerűsítés a legkisebb faluban is, a legkorszerűbb felszerelések, kellően felkészült és nagyon jól megfizetett tanítók és tanárok, no meg az ő képzésükhöz is megfelelő körülmények, felszerelések, oktatási és módszertani anyagok. Ez kétségtelenül így van, de azt számos nemzetközi példa mutatja, hogy hosszabb távon ez a stratégia sokkal gyümölcsözőbb, mint az összeszerelő üzemek százainak támogatása, hogy más ennél is öncélúbb, felesleges, urizáló befektetésekről ne is essék szó.
A szkeptikusok szerint a hatalmas költségigénynél is sokkal nagyobb baj, hogy a megvalósításhoz évtizedekre kiterjedő, kormányokon átívelő, összehangolt munka kellene.
Vízió ide, hagymázas álom oda, most azt olvasom, hogy Finnországban – ahol az oktatási rendszer már ma is a világ egyik legjobbika – korszakos változásokat vezetnek be: teljesen eltörlik a tantárgyakat. Az indoklás szerint „a hagyományos oktatás az 1900-as évek elejének elvárásaihoz igazodik, de most már valami olyat kell bevezetnünk, ami a 21. századhoz illeszkedik.”
Az egyes tantárgyak helyett eseményeket és jelenségeket fognak tanulmányozni interdiszciplináris megközelítéssel. A második világháborút például történelmi, földrajzi és matematikai szempontok alapján tárgyalják majd. Egy másik kurzuson az angol nyelv, a gazdaság és a kommunikációs készségek területéről szerezhetnek tudást. Ráadásul a diákoknak – jövőbeni pályájukat szem előtt tartva – maguknak kell majd kiválasztani, hogy milyen témákról és jelenségekről szeretnének tanulni. Így aztán aki (mondjuk) művésznek, jogásznak, közgazdásznak készül, nem kell végig kínlódnia a fizika vagy kémia órákat.
Az új módszer része, hogy a diákok nem tanteremben ülnek majd, szemben a tanárral, hanem kis csoportokban dolgoznak és beszélik meg az adott óra témáját, ezzel is erősítve a közös gondolkodást és az összmunkát.
A rendszert a 16 év felettieknél kezdik bevezetni (amit hazai szakértők némi értetlenséggel fogadnak: néhány kísérleti iskolában ugyanis már a kicsiknél is jól működik az úgynevezett projekt-módszer).
A tanárok felkészítését már meg is kezdték: a továbbképzésen részt vevő 70 százaléka azt mutatja, hogy Finnországban az új módszert nemcsak pár iskolában, hanem az oktatási rendszer egészében bevezetik.
Arról természetesen fogalmam sincs, hogy a finn modell sikeres lesz-e vagy sem, de az biztos, hogy ők a jobb, sikeresebb jövő felé vezető utat keresik, míg nálunk az illetékesek tíz körömmel ragaszkodnak a biflázást igénylő poroszos megoldásokhoz, a hagyományos formákhoz, most éppen valamiféle nemzetieskedő cukormázzal leöntve.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
