Mintha csak tegnap lett volna. Ötvennél idősebbek emlékezhetnek, ők tudhatják, mi az. Illetve most már nemcsak ők: itt és most fiatalok is találkoznak vele. Ezért érdemes rá szót vesztegetni. Az építő vita a pártállami propaganda leleménye volt (1990 előtt). Lényegét egy alkalommal a Szabad Európa rádión hallottam kifejteni, briliánsan világos módon. Úgy érzem, emlékszem rá ma is. Íme.
*
Szóval: van a vita. Ez olyan többoldalú eszmecsere, ahol-amikor minden résztvevő kifejti valamiről a saját álláspontját. Így mérik össze, vitatják meg, esetleg ütköztetik a nézeteket, érveket, véleményeket, hogy kiderítsék valamiről az igazságot. Ahogy a vitát általában értelmezzük. Ezt jelentette akkor a vita a világban. De nem nálunk. Mert itt a nyilvánosságban – mondjuk a (párt)állami rádióban-tévében (más nem is volt) – máshogy vitatkoztak. Itt nem volt akármilyen vita megengedve, csak az építő vita.
Ez abban különbözött a többi vitától, hogy itt minden résztvevő a (kommunista) állampárt álláspontját fejtette ki. Szóval a párt álláspontját, senki nem a sajátját. Annak kellett dominálnia és diadalmaskodnia. Hogy ne derüljön ki az igazság. A pártállamban így lehetett nyilvánosan vitatkozni. Aki szót kapott, annak az állampártot kellett támogatnia, ahogy tőle tellett, így vagy úgy.
Egyszóval, a vita meg volt fosztva lényegétől: a különféle nézetek megjelenésétől, ütköztetésétől. Egyszínű pártpropaganda lett belőle. Ez volt az állami médiumokban megjelenő, lehetséges vita leglényege.
*
Hogy miről jut mindez eszembe? Arról, ahogyan viszontlátom ezt a haladó hagyományt a mai közszolgálati médiában. Nem arról beszélek, hogy hírek szinte egyáltalán nincsenek, vagy csak halvány nyomokban. Ezt már évtizede beáraztuk, megszoktuk. Ami van helyettük, az – ma már leplezetlen, egyoldalú – hatalmi/pártpropaganda. Meg Orbán és Szijjártó, napjában két tucatszor. Szóval nem csak arról van szó, hogy bizonyos híreket egyáltalán nem közölnek, másokat csak a felismerhetetlenségig meghamisítva.
Na de a vitaműsorok…!
Ma ezekben vitának nyoma sincs. Ugyanis a közmédia vitaműsoraiba csak kormánypárti résztvevőket hívnak meg: a túltengő kormánypárti médiák és sajtó aktorait meg faktorait. Nagyjából mindig ugyanazt az egy-másfél tucat jól kipróbált, megbízható embert, akik egytől-egyig az Orbán-rendszert képviselik és támogatják. Ki innen, ki onnan, ki így, ki úgy. Más oda be nem teszi a lábát, eltérő vélemény ott nem hangozhat el; ellenzéki legfőképpen nem. Vetélkedés legföljebb abban van köztük, hogy ki tudja a hatalmat erőszakosabban, egyoldalúbban képviselni, a tárgyilagosságot és a méltányosságot jobban mellőzni. A nyertest nyilván meghívják a következő vitaműsorba is, és nem ingyen.
Nem hívnak meg viszont ellenzékieket; újabban szinte egyáltalán. Ez annyiban új, hogy tavaly (tavalyelőtt?) előfordultak még elvétve. Bizonyos, kevésbé súlyos-fontos témák esetén, ha ritkán is, megjelenhettek, megszólalhattak egyes, részint háziasított kiválasztottak. Igaz, csak hangfogóval: tudniuk kellett az illemet, és hogy hol a helyük. Őfelsége ellenzéke. Ha megfeledkeztek magukról, a műsorvezető kíméletlenül beléjük fojtotta a szót.
Most még ennyi sincsen, csak a Fidesz közpénzen fenntartott, fizetett szekértolói. Akik a hatalom kiszolgálásában licitálnak egymásra, a tárgyilagosság és tisztesség látszatára sem ügyelve.
*
Mindezt közpénzen, a ma is közszolgálatinak nevezett médiában: azoknak a pénzén is, akik innen ki vannak rekesztve, akik ellen a propaganda szól. Ettől példátlan, tisztességtelen és felháborító az egész. És talán mindennél jobban jellemzi egymagában is a mai Magyarországot. Ez az, amit nem szabad megszoknunk és tudomásul vennünk. Soha.
