Akad azért rá példa, de nem mindennapos, hogy egy filmbemutatót koncerttel kössenek össze. Ahogy az sem, hogy egy magyar film premierjét vidéki város mozijában, de nem fesztivál keretében tartsák. Baranyi Benő őrült vígjátékához, a Zanoxhoz illett mindez, ahogy a filmhez is passzolt a Ricsárdgír teljesen szabálytalan, azonnal felismerhető zenéje. A májusi, dunaújvárosi vetítés után rögtön kezdődött is a koncert, közben az érkezőknek bundás kenyeret osztogattak (aki látta a filmet, érti!), de még házipálinka is került. (Megoldás szintén a filmben!)
Kevés hangulatosabb koncerten voltam idén, mellesleg Ricsárdgíren most először. Pedig régi kedvenceim ők, az Éndalom klipje rögtön berántott, volt benne valami zavarba ejtő egyszerűség, ami mégis tökéletesen működőképes tudott lenni. Végül is ezt szerették meg az emberek a SzintisLaciban is – miközben viszont látszólag nem bonyolítják túl a dolgokat, mégis rengeteg mindent belepakolnak a dalaikba. Még angolul is megy ez nekik, bizonyítja mondjuk a Lightsaber, de azért magyarul az igaziak. Egy Ricsárdgír névre hallgató zenekar miként másképp is lenne? Akik Palvin Barbiról dalolva is Darwinnál lyukadnak ki, Koala című számukban megidézik sokunk gyerekkori kedvencét, Blinky Billt, a Smacklevessel pedig a kollégisták mindennapi betevője köré is egész filozófiát kerítenek: „Neked a padthai wok nekem a smackleves / Neked szálas tea nekem filteres / Neked egy salsatánc nekem egy punkpogó / Neked a jegy.hu nekem a viagogo.”
De a legjobban az utóbbi időkben a Mindenki boldog refrénje ragadt bennem: „És elhiszek bármit amit mondtok / Magyarországon mindenki boldog”. (A klipet itt sem érdemes kihagyni!) Sorra jegyezték a jobbnál jobb slágereket, egydalos zenekarnak abszolút nem mondhattuk őket, felsorolni is nehéz a Tipikus én-től a Repülőgépig, mi mindenre szerettünk ugrálni a koncertjükön. (És ne maradjon ki a Na persze sem: „nem is olyan rossz fej, ő is csak egy ember.”) Merthogy tényleg rendesen fel tudták pörgetni a rajongóikat, a szemérmetlen szintisfutamoktól az őrjöngésbe átcsapó énekig minden a közönség tűzbe hozását szolgálta, méghozzá kiválóan.
A múlt időből persze már ki lehetett találni, hogy sajnos eddig tartott mindez. Pénteken jelentette be a zenekar a feloszlását. Szép volt, jó volt, sajnos ennyi volt. Így búcsúztak: „Egyszer minden kalandnak vége, és úgy döntöttünk, mi ebben a több, mint 10 éve tartó, felfoghatatlanul csodálatos és sűrű kalandban idén megtaláltuk a kincset, tovább nem keresgélünk. (...) Minden évben magunkra licitáltunk, és többször felmerült a feloszlás gondolata, mert ez sokkal inkább egy project volt, mint egy zenekar. (…) Egy ilyen sokszínű zenei palettán, mint ami Magyarországon van, meg tudtunk maradni annak, amit őszintén tudunk képviselni. (…) Többszörösen túlteljesítette magát a zenekar és ezért iszonyatosan hálásak vagyunk nektek drága Nagycsalád! Kb. a fél életünket beragyogtátok, és hogy miattatok az unokáinknak is tudunk majd menőzni, HA LESZ MÉG INTERNET AKKOR.”
Mit is mondhatnánk? Legyen! Szerencsére azért még Ricsárdgír-koncert is lesz, ősszel három városban, majd januárban az utolsó lemez bemutatója, utána pedig a búcsúkoncert május 18-án a Budapest Parkban.
Addig is itt a tavalyi, teljes koncertjük a Fishing on Orfűről, érdemes visszanézni:
