A Karmelita kolostorban Árpád, a királyság marketingkreatívja feszengve szippantott fel egy kis Csíki Kólát, és szomorú dalra fakadt. „Tegnap még hálásak voltak nekem, holnap tán egy Elios lámpán lóg a fejem. A politikában nincsen hála, itt csak egy kígyónak lehet válla.” Ajtónálló lépett be, és bejelentést tett: Őfelsége a király hívatja, Tekintetes Ispán Uram. Árpád nem érezte készen magát az uralkodóval való találkozásra, még egyet szippantott a Csíki Kólából, és idegesen lépett a trónterembe. A király egy pirosra sült süldő malac felett ült, és jóízűen lakmározott. Árpád érkezésére felpillantott: Ne ülj le, Árpád fiam! Nem lesz hosszú.
Árpád megállt a trónszék előtt, és alázatos tekintetet erőltetett az arcára, mielőtt szemét az uralkodóra vetette. Váratlanul eszébe jutott, mennyire élvezte, amikor rá néztek ugyanezzel a megilletődött odaadással a kedvenc ibizai night clubjában azok az ukrán, moldáv és román prostik, akiknek képtelen volt ellenállni. Amikor az uralkodó megszólalt, Árpád szinte elviselhetetlennek érezte a belső feszültséget. Ezt jól elk.rtátok, Árpád. Nem kicsit, nagyon. Rossz a kommunikáció. Lázong a tömeg. Miért nem látok egy valamire való Soros-kampányt? Miért nem buzizunk le legalább valakit? Miért nem ütünk vissza? Minek veszem neked egyik újságot a másik után, Árpád?
Árpád álmában sokszor leütötte már az uralkodót, és csak amikor az már véresen a földön hevert, jött rá arra, hogy amit tett, jóvátehetetlen. Ekkor kétségbeesetten nekirontott a kétszárnyú ablaknak, hogy azt keretestől kitörve zuhanjon ki az épületből – ez mindig megoldotta a helyzetet: amint álmában az aszfaltba csapódott, felriadt, és megnyugodva állapította meg, hogy mégsem a korona ellen fellázadt felségáruló, hanem továbbra is a királyság megbecsült ispánja. Árpád jól ismerte a gyermekkora óta rendszeresen jelentkező dühkezelési problémát, de nem szeretett rá így gondolni, hiszen tudta, hogy ez neki problémát egyedül az uralkodóval való viszonyában jelenthet. Évtizedek óta szoktatta már magát az elvárt alázatos hangnemhez, amikor a királlyal beszélt, de az annyira idegen volt a természetétől, hogy nem bírt hozzászokni. Bocsásson meg a Feleséges Úr, de az olcsó gázra épült Felséged újraválasztása, és most lesz, aki a sokszorosát fogja fizetni az eddigi rezsinek. Ez nem kommunikációs, hanem gazdasági probléma. Mi van a titkos szerződésekben, Felség? Putyin néptárs a barátunk, vagy nem?
A király szokatlanul idegesnek tűnt. „Most mit mondjak neked, Árpád? Mondjam azt, hogy boldog karácsonyt kívánok neked? Vagy mondjam azt, hogy majd én eldöntöm, mi a kommunikációs, és mi a gazdasági probléma? A világon semmi közöd nincs hozzá, de tudd meg, hogy nem hazudtunk. Valóban vannak szerződéseink az olcsó gázra.”
Árpád felsóhajtott. Nem szerette azt érezni, hogy a királyság tőle vár minden megoldást. Úgy gondolt magára, mint egy szabóra: az ő dolga, hogy felöltöztesse a politikát, hogy az lezser és sportos vagy tündökletes és elegáns legyen, de egy háromszáz kilós, dagadt zsírdisznót nem lehet esztétikusan felöltöztetni – e szavakkal szokta érthetővé tenni beosztottjai számára munkájának lehetőségeit és korlátait. A hangján szinte érezni lehetett a megkönnyebbülést, amikor újra megszólalt. Akkor minden rendben van, Felséges Uram. Jelentse be Feleséged, hogy visszatér a rezsicsökkentés, és a tömeg újra meghódol. Ez az ára a szeretetüknek.
Amikor e szavakat kimondta, újra nyugtalanságot érzett, mert eszébe jutott, hogy az uralkodó nem szereti, ha elmagyarázzák neki a világ működését. Gyorsan lesunyta a szemét, és a hétvégén vásárolt Prada Derby márkájú cipőjének orrát bámulta. Gyűlölte, ha alázatot kellett játszania, de tudta, hogy ha valami, akkor ez biztosan nem kívánságműsor. Az uralkodó beszéd közben sem hagyta abba a finom malachús rágcsálását. Van olcsó gáz, Árpád fiam, de nem a jobbágyoknak. Hogy versengjen a Lőrinc meg az István a Zuckerberggel, ha elveszem tőlük az üzletüket? Van olcsó gáz, de ehhez senkinek semmi köze nincs.
Árpádban tovább nőtt a feszültség. Erre a válaszra nem volt felkészülve. Úgy érezte, hogy amint elhagyja a kolostort, agyon kell vernie valakit, vagy nagyobb baj lesz. Ekkor érte a felismerés, hogy egy kis metamfetaminra vágyik, meg arra, hogy egyedül maradjon a gondolataival. Nem szeretett rögtönözni, de úgy érezte, most ezt kell tennie, mert nem tud annyi pénzt elégetni óriásplakátokon meg a közösségi média felületein, hogy ezt az elcseszett helyzetet hatékonyan kommunikálni tudja. Felséges Úr! Az áfabevételek is megnőnek, nem tudnánk abból kompenzálni legalább a családi házakban lakó választóinkat? Óriási pénz az a huszonhét százalékos áfa a gázon, a villanyon meg a benzinen. Erre már építhetnénk. Az állam önmagán kezdi a spórolást. Óriási adócsökkentés. Szinte látom a társadalmi célú hirdetést a Gáspár Győzikével meg a Tóth Gabival…
A király akkorát csapott az asztalra, hogy a sült malac egy pillanatra megemelkedett. Árpád összerezzent, torkára fagyott a szó. Turkálok én a te zsebedben, Árpád? Kérdeztem én tőled, hogy mennyi értelme volt annak a hulladék Pesti Tv-nek? Kérdezem én tőled, hogy hová lett az a rengeteg pénz, amit erre meg arra kértetek? Ne szóljál, tudom, hogy a nagyját elloptátok. Na, most vedd úgy, hogy alkalmad lesz megszolgálni, vagy a Tóni titkosszolgáival fogsz beszélgetni a könyvelésedről.
Árpád nagyot nyelt, és mélyen meghajolt: Köszönöm, Felség! Kérlek, bocsáss meg nekem! Mindent jóvá teszek. Az uralkodó fel sem pillantott a malacsültből, és folytatta. Ez még nem minden. Azt akarom, hogy tanítsad móresre azt a sok elégedetlenkedő trógert, akik nekünk köszönhetően tíz éven át alig adóztak valamit, most meg hisztériáznak, és követelik vissza azt, amit mi eddig jóságosan biztosítottunk nekik. Ha nem boldogulsz velük, jön a Pintér, de abba’ nem lesz köszönet. Az lenne a legjobb, ha a nyugdíjasokat uszítanád rájuk, mondjuk, azzal, hogy az ő jogosan kijáró jussukat nem hajlandók befizetni. Árpádból valósággal feltört az elragadtatás. Zseni vagy, Uram! Ezekben a megszentelt pillanatokban, amikor azt tapasztalta, hogy az uralkodóval egy rugóra jár az agyuk, sorsszerűnek érezte a maga helyét és előmenetelét a királyi udvarban.
Remegve, izzadtan lépett ki a kolostor épületéből. Egy kis metamfetamin kellett neki, meg egy világmegváltó ötlet, különben baj lesz. A halálra gondolt, fülében sípoló hangot hallott, szemei előtt csillagok cikáztak, félelem, düh és sértett önérzet rángatta, amikor tudatának legmélyéről egyszer csak bakancsok ütemesen felszivárgó dübörgése, mint megannyi sámándob, mutatott irányt. Érezte: jelet kapott. Titáni erővel kellett nyugalmat parancsolnia magára, hogy a ritmikusan felhangzó dobogás jelentésére figyelni bírjon. A bakancsok dübörgése lassan egy induló dallamává vált egy népről, amely egyetlen uralommá szerveződik, és egyetlen vezetőnek engedelmeskedik: egy a nemzet, egy a tábor, egy a zászló. Nem értette félre – a szférák üzenetét hallotta.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/32. számában jelent meg augusztus 5-én.
