A Lehet Más a Politika nevet viselő, magát zöldpártként pozicionáló parlamenti frakciócska már lassan harminc esetben nyújtott be törvényjavaslatot az állambiztonsági múlt nyilvánossá tétele érdekében. Minden esetben szembe mentek a parlamenti többség álláspontjával, és így mindig áthághatatlan falakba ütköztek. Az elmúlt harminc évben ezt a kínos kérdést szinte mindig olyan pártok feszegették, akik még soha nem kerültek a hatalomnak a közelébe sem. Akik ugyanis kormányzati pozícióba kerültek, holtbiztos, hogy szerét ejtették a megmaradt egykori hálózati nyilvántartás tartalma megismerésének. Ebből következően tisztában voltak azzal, hogy a teljes nyilvánosság következtében milyen veszélyek leselkednek rájuk is.
Az említettek miatt a legbiztonságosabb megoldás az, ha ezeket az iratokat, amíg hatalmon vannak, nem teszik megismerhetővé a szélesebb nyilvánosság számára. Azt sem zárom ki, hogy korábban, a rendszerváltozást követő néhány évben, a hatalmon lévők, ha szerét ejtették, egyes dokumentumokat kiemeltek és megsemmisítettek. Az LMP részéről tehát teljesen felesleges a próbálkozás, legfeljebb valamiféle pótcselekvésnek lehet jó. Arról nem is beszélve, hogy ha a követelt iratokat rázúdítanák a közvéleményre és az emberek laikusként olvasgatnák, nézegetnék a kartonokat, biztosan nagy sok mindent nem értenének. Ezeknek az iratoknak, nyilvántartási anyagoknak a megértéséhez némi szakmai hozzáértés is szükséges. Az a gyanúm, hogy több kár keletkezne, mint haszon a teljes nyilvánosságból.
Évekkel ezelőtt megjelent egy könyvem A 6-os karton – az ügynökkártya aduásza címmel, pár év múlva pedig a A hálózati nyilvántartás szerelői címmel. Utóbbi könyvben nagyjából 800 szegedi és Csongrád megyei, 1990 előtti állambiztonsági vagy még korábbi államvédelmi hálózati személy adatait tettem közzé. Az érdeklődés a várakozással ellentétben meglehetősen szerény volt. Nem igazak tehát azok a történészi és más vélemények, amelyek szerint óriási a társadalmi érdeklődés az egykori hálózati személyek kiléte iránt. Van egy szűk réteg, akit érdekel, de a társadalom nagyobb részét egyáltalán nem izgatja az a kérdés. hogy „kik voltak a besúgók?” Nem történik tehát semmi tragédia, ha most sem lesz semmi előrelépés az ügyben, és titok marad az, amit eddig is igyekeztek titokban tartani.
Jelenleg már főleg a fiatalabb – mára már nem is olyan nagyon fiatal – politikusi generációknak van takargatnivalója, hiszen az idősebbek lassan halnak ki, róluk már teljesen felesleges nyilvánosságra hozni bármit, netán azt, hogy beszervezett hálózati személyek voltak. Az egykori államvédelmi ügynökök közül már aligha van bárki az élők sorában. Meglátásom szerint egy-egy nevesebb politikus esetében lehet értelme a leleplezésnek, amit a sajtó és a tömegtájékoztatás többi eszköze feltupírozhat, mindenféle álszakértők véleményével izgalmasabbá tehetnek és így lejáratásra, besározásra talán alkalmassá válhatnak. De a tömeges megjelentetésnek politikai célzattal nincs, nem lehet jelentősége és hatása.
Érdemes azonban a jövőre is gondolni. Nem titok ugyanis, hogy a mai titkosszolgálatoknak is nélkülözhetetlen eszköze az emberi tényező, a szervezettszerűen együttműködő külső segítők alkalmazása. Az elmúlt harminc évben is voltak olyanok, akiket a regnáló hatalom szükségesnek ítélt akár folyamatosan megfigyelés alatt tartani. Az Igazságügyi Minisztériumból kiszivárgott adatok szerint igen jelentős volt a külső engedélyhez kötött megfigyelések száma, és ezek között alighanem többen voltak a magyar állampolgárok, mint a külföldiek. Ha egyszer majd megváltozik a rendszer, mert a politikai rendszereknek a történelmi tapasztalatok szerint van egy olyan szokása, hogy időnként nagyot változnak, na, akkor érdekes lehet majd, hogy napjainkban kik voltak azok, akik a titkosszolgálatokat szervezettszerűen és titkosan segítették, titkos kapcsolatok voltak. Akkor majd kezdődhet újból az ügynökhajsza.
Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy az egyenkénti leleplezések során a nagyközönséget nem érdeklik a részletek, a tényleges bizonyítékok. Ha valakire kellő sajtótámogatással rásütik a bélyeget, hogy az állambiztonsági időkben „ügynök” volt, hiába minden jogerős bírósági ítélet, a közvélemény szemében már csak „ügynök” marad. De nemcsak a haláláig, hanem még azon túl is. Én szerencsés helyzetben vagyok, mert több mint ötven évvel ezelőtt kezdtem a titkosszolgálati szakmát, és ha az elmúlt évtizedekben megjelent a közelemben egy rám állított titkos kapcsolat, azt nagyon hamar felismertem. Egész aktív pályafutásom alatt operatív feldolgozó munkát végeztem és közvetlenül irányítottam. Engem akartak úgy megfigyelni, hogy ne vegyem észre? Tárgyi bizonyítékaim vannak arra, hogy több kormányzati ciklust átívelően a régi értelemben vett célszemély voltam. Már az úgynevezett szocializmus utolsó fél évtizedében kiérdemeltem a kitaszítottság státuszát. Utána sem voltam jó egyik rezsimnek sem. Nem csoda, hiszen a megfigyelőim sokáig személy szerint is alig változtak. Mindezek után sem vagyok kíváncsi a megfigyelésem részleteire, a rám állított titkos külső segítőket tudom, hogy kik voltak, van, aki már bele is halt a nagy és megerőltető megfigyelésembe. Nyugodjék békében!
A publicisztika rovatban megjelent vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
