Előszó helyett: Látott-e már vagy hallott-e valaki olyan orvosszakértőről, akinek volt orvosi diplomája, de soha egy napot sem dolgozott a gyógyító munkában vagy más orvosi szakterületen, csupán egy vagy akár két évtizedet eltöltött az egészségügy miniszteriális szintű szakirányításában egykori kádergyerekként vagy sógor-koma-jóbarát alapon. A válasz minden bizonnyal „nem”, mert ilyen igazságügyi orvosszakértő nem létezett és nem is létezhet, mert nincs az a bíróság, amely a véleményének bármilyen ügyben helyt adna.
Valószínűnek tartom, hogy más területen is így kell ennek lennie, ám mégis vannak próbálkozások. Vannak állítólagos szakértők, akik minden egykori állambiztonsági vonatkozású ügyben megszólalnak. Azt már megfigyeltem, hogy az egykor villámkarriert befutott államvédelmi és állambiztonsági tábornokok, ha konkrét ügyben kell véleményt mondaniuk, rendre hallgatagon a háttérben meghúzódnak, és van annyi eszük, hogy ostobaságok szajkózásával nem járatják le magukat. Talán a legutolsó BM III/III csoportfőnök nem tartotta magát ehhez, és végül már nevetség tárgya lett, nem vette senki komolyan.
Van néhány hazai biztonságpolitikai szakértő, aki kínosan ügyel arra, hogy a konkrét ügyektől távol tartsa magát, a nyilatkozatai mindig az általánosító globalitás szintjéhez vannak igazítva, ahogy egy ismerősöm mondta: dumálnak bele a világba.
Ez az a szakterület, ahol teret nyertek szakképzettség és gyakorlat nélküli más területek kiválóságai, többnyire a történészek. A rendszerváltás körüli idők egyik vezető szakértőjéről hamar kiderült, mert nem is titkolták, hogy az akkor még létező s egy ideig a virágkorát élő – a volt kommunistákkal koalícióban kormányzó – SZDSZ embere. Szinte minden ügyben hallatta a hangját és a politikusok által is elismert szaktekintély lett belőle. Amit ő állított, annak a helytállóságát szinte senki vagy csak nagyon kevesen merték kétségbe vonni. Egy elég nagy port felvert és bírósági eljárásig jutott ügynökügyben például a sajtó kérdésére kijelentette, hogy egy évtizedekkel korábbi állampolgári meghallgatás – külföldi úti beszámoltatás - írásos változata „a tartalma alapján informátori jelentésnek tekinthető”. Addig se volt túl jó véleményem erről a magát mindenki fölé helyező igazságosztó szakértőről, de ez a kinyilatkoztatása végleg betette nálam a kaput. Egy jelentésről ugyanis soha nem a tartalma határozta meg azt, hogy az egy informátor jelentése, vagy bárki más szervezetten és titkosan együttműködő személyé. Erről a szakértőről évek óta alig-alig hallani, de az ilyen jobb is, ha hallgatagon meghúzódik a háttérben.
Az előbbi tehát eltűnt a pártjával és hasonló kötődésű társaival együtt. Jöttek helyette mások, fiatalabbak, erőszakosabbak, harciasabbak, akik részben függetlennek hirdetik magukat, de tevékenységük az utóbbi bő egy évtizedben erősen ellenzéki vonzalomra utal. Egy történész csoport korábban kutatni kezdte egy vidéki nagyváros államvédelmi és állambiztonsági múltját. Amikor végeztek a feltáró munkával, készítettek egy több fejezetből álló tanulmányt, benne újdonságszámba menő állításokkal. A jelenleg is legjobban sztárolt ügynökvadász-történész volt a vezetőjük, aki mellesleg többszörös – talán már sokszoros? – pervesztes. Természetesen minden vesztes per után a bíróság a hibás, mert nem képesek azonosulni az ő szakértelmen alapuló véleményével. Az említett tanulmányban például többször is említettek az egykori állambiztonsági hálózat tagjaiként bizonyos „társadalmi megbízottakat”. Több mint negyedszázadon át meglehetősen otthonosan mozogtam a hálózati munkában, de én ilyenekről soha még csak nem is hallottam, mert ilyenek bizony 1945 és 1990 között nem is léteztek. Ami pedig nem volt, arra képtelenség emlékezni. A jeles történész vezetésével a tanulmányt készítő csoport egyszerűen kitalált egy új fogalmat, olyat, ami nem is létezett. Ráadásul az ostobaságuknak nyoma maradt, mert a szó ugyan elszáll, de az írás megmarad. Feltételezni sem merem, hogy szándékosan hamisítottak, de az ostobaságra visszavezethető tévedés is megengedhetetlen egy szakértő részéről. A végső megállapítás nem lehet más, mint az, hogy ez a szakértő bizony nem szakértő, lefeljebb ezt saját maga vagy a haverok állítják róla. Mégis, még napjainkban is, ha bármilyen ügynökügy, akár konkrétan, akár általánosítva napvilágra kerül, neki bizony meg kell szólalnia.
Legutóbb, talán egy hete jelentette ki, hogy „szinte az összes ügynökaktát nyilvánosságra lehetne hozni”. Van igazság abban, amit a szakértő úr s máig vezető ügynökvadász állít. Sok mindent meg lehetne csinálni, de arra azért kíváncsi lennék, hogy a „társadalmi megbízottakat” vajon miként hoznák nyilvánosságra? Meg emlékeztetnék arra is, hogy egy könyvemben szereplő adatok alapján lelepleződött az akkoriban s talán még ma is leghíresebb, nem is Magyarországon élő magyar, aki elismerte az állításaim helytállóságát és aki a neve legelső említésekor még nem is volt híres. Azonnal többoldalú támadások célpontjává váltam, de az említett szakértők közül egy sem volt, aki a védelmében vett volna, s így ki voltam téve a politikailag egyik leginkább elkötelezett hatalmi hírportál támadásának, mert be mertem mocskolni hírességünk nevét. Pedig mint kiderült, legelőször nem is én soroltam be az illetőt az ügynökök hálózatának a tagjai közé. Mi a garancia arra, hogy a teljes nyilvánosság esetén újabb nagy bomba nem robban? Az ügynökleleplezés már a kezdetektől a politikai harc egyik fegyvere volt. A Horn által kimondott „na és?” óta a tanuló politikusokról hamar lepereg az ilyen jellegű gyanúsítgatás, vádaskodás.
De van még egy buktatója az ügynek. Az, hogy az állambiztonsági szerveknek a szervezett módon és titkosan együttműködő hálózati személyeken kívül voltak titkosan, de nem szervezetten együttműködő személyei is, a hálózaton kívüli kapcsolatok. Ezek közül sok eredményesebben segítette az állambiztonsági szerv tevékenységét, mint a beszervezett hálózati személyek, akiknek a megnevezése a köznyelvben „ügynökökre” silányult. Ezeket ki deríti fel és hogyan? Tudja valaki, hogy az utóbbi kategóriába tartozó egykori hivatalos kapcsolatok közül 1990-ben hányan maradtak igen magas beosztásokban? Még azok között is lehet, akiknek meg kellene mostanság szavazni az „ügynökakták” nyilvánosságra tételét. Végül egy fontos szempontot nem vesznek figyelembe a teljes nyilvánosságot követelők. Azt, hogy még mindig előkerülhetnek olyan „ügynökakták”, amelyek valahol, valamikor, valakinek még árthatnak. A hatalomért folytatott egyre elkeseredettebb harcban pedig ezek is felhasználhatók lehetnek.
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
