Az egykori államvédelmi, majd állambiztonsági hálózatban szervezetten és titkosan együttműködő személyek sorsa a rendszerváltozás óta újra és újra előkerül. Vannak, akik ismételten, már sokadszor állnak elő a nyilvánossá tételük követelésével, hangoztatva, hogy miféle fontos társadalmi igényt fogalmaznak meg és képviselnek. Legutóbb Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettest szólaltatták meg ebben a kényes ügyben, aki közölte, hogy a kormánypárti képviselők a nemzetbiztonsági szolgálatok vezetőinek javaslatait figyelembe véve nem teszik lehetővé a nyilvánossá tételt.
Szakmai szempontból megértem a titkosszolgálati vezetőket. A mostani szolgálatainknak is már régen ki kellett építeniük a saját titkos kapcsolati rendszerük hálózatát, ha eredményesen működni akarnak. Hiába fejlődik rohamléptekkel a technika – értve ez alatt az operatív technikát is –, ha az emberi tényező nem tud ezzel lépést tartani. A titkos kapcsolatok kialakítása, amelyet régen hálózatfejlesztő munkának, egyszerűbben beszervezéseknek mondtunk, nagyon megnehezül akkor, ha a kiválasztott és tanulmányozott jelölt az elvárt „igen” helyett rövidebb vagy hosszabb gondolkodás után sok esetben „nem”-et mond, mert arra gondol, hogy ha netán változik a rendszer, mert az már csak olyan, hogy különböző okok miatt változni szokott, akkor neki is rettegnie kell a leleplezéstől vagy akár csak a lelepleződéstől. Az esetek döntő többségében az ilyen körülmények jelentős és majdnem áthághatatlan visszatartót erőt képviselnek az „igen” kimondása ellen. Így aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy a nemzetbiztonsági vezetők milyen véleményt alakítottak ki. Az elmúlt három évtized hálózatfejlesztési kudarcait a nyilatkozat szerint lehetett ezzel magyarázni. Erre mindent rá lehetett fogni. Pedig inkább a módszereken kellett volna változtatni.
A miniszterelnök-helyettes arról is említést tett, hogy a volt szocialista utódállamokban élő magyarokra is hátrányos lenne a teljes nyilvánosság. Nem árt tudni, hogy ezek a volt szocialistaként emlegetett országok néhány kivételtől eltekintve nem voltak célországok, tehát magyar nemzetiségű állampolgáraikat nem nagyon szervezték be. Az előbb említett kivételt csupán néhány kisebb európai ország jelentette, amelyeket szemérmesen „X”-es országoknak neveztünk, ki nem mondva, le nem írva a nevüket. Ezekkel kölcsönösen konspiráltuk az egymással vívott titokzatos háborúskodásunkat, amely oda-vissza alapon folyt néhány évtizeden keresztül, és nem volt mit egymás szemére vetnünk. Ezeken a területeken pedig kölcsönösen tartózkodni volt célszerű a határon túli magyarok bevonásától, beszervezésétől. Az indok az volt, hogy ha közülük beszerveztünk volna, és csak egy is dekonspirálódik, az gyanúba keverte volna az egész ottani magyar közösséget. Az a gyanúm, hogy közös szövetségi rendszerbe kerülésünk ezekkel az országokba még mindig erősen megfontolásra késztetheti a beszervező munka kifejtőit, mert túl nagy lenne a kockázat vállalása.
Volt ennek a miniszterelnök-helyettesi nyilatkozatnak egy igen érdekes mondata: a szervezett bűnözés elleni harc sikeressége is csorbát szenvedne, ami ugyancsak veszélyt jelentene a nemzetbiztonságra. Az én meglátásom szerint ez azt is jelenti, hogy a szervezett bűnözés már olyan szinteket érinthet, amely ha kitudódna, a hatalom szempontjából aggályos lehetne.
A nyilatkozatnak egyik befejező gondolata az, hogy régi ügynökök már az életkorukból következően sem nagyon lehetnek aktívak, legfeljebb egy kisebb részük. Mivel a rendszerváltozás óta több mint három évtized telt el, aligha hiszem, hogy ez a kisebb rész még mindig számottevő lenne, ha egyáltalán még életben is vannak. Megjelent 2016-ban egy könyvem A 6-os karton (az ügynökkártya aduásza?) címmel. Ebben a könyvben 500 fős létszámot figyelembe véve elemeztem és értékeltem a 6-os karton adatait. Megállapítottam, hogy az életkor alapján akkor a vizsgált adatok 95 százaléka esetében az életkor 60 év feletti, és 5 százalék az említett kor alatti. Az utóbbi kategória lényegében az 50-60 év közötti kategóriát jelentette. A felmérés óta eltelt idő alatt az említett arány tovább romlott, mert csökkent, idősödött az akkor az 5 százalékba soroltak száma. Akkor a 80-90 évesek és a 90 felettiek aránya 58,8 százalék volt, akik közül sokan bizonyára már mostanra nem is élnek. Mégis egy-egy napvilágra került egykori „ügynökügy” kavar némi belpolitikai zűrzavart, a méretét tekintve akkorát, amilyet a háttérben szinte mindig meghúzódó politikai tényezők jónak látnak.
Mivel elég sok vélt vagy valós ügynökügyben vállaltam szakértő szerepet, van tapasztalatom bőségesen az ilyen ügyekben s perekben. Azt tapasztaltam, hogy nem is egy esetben a titkosszolgálatok igen fontos szerepet játszottak, így igyekezve segíteni – bizonyítani vagy cáfolni – a felmerült ügynökgyanút. A nagy visszhangot kiváltott ügynökügyek kirobbanása mögött az esetek többségében belpolitikai csatározások húzódtak meg. A nemzetbiztonsági szolgálatok aktív szerepvállalása is kimutatható volt szinte minden esetben, különösen az átvilágítások idején. A kialakult helyzetért tehát senki más, mint a politikusok és a titkosszolgálatok a felelősek. Nem véletlenül tiltakozik mind a két kategória élénken a nyilvánosságra hozatal ellen.
A publicisztika rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
