Folyamatosan arról panaszkodunk, hogy nincsenek Budapesten olyan régi, patinás éttermek és kocsmák, mint például Prágában a Víziló vagy az Aranytigris. A hiányt a történelemre fogjuk, pedig nagyon is tehetünk róla, hogy régi helyeink bezárnak, tönkremennek, eltűnnek a föld színéről. Múltkor a II. kerületből átléptünk az elsőbe, most rövid időre visszatérünk. Aztán a Tabánban folytatjuk.
A budai kocsmák, éttermek, kifőzdék közti sétát most kivételesen hátraarccal folytatjuk. Legutóbb már a Tabánban jártunk, hát most visszafordulunk a II. kerületbe, a Fő utcába. Kedves olvasónk, Pataki Attila nyugalmazott bányamérnök ugyanis érdekes, általam nem ismert részlettel egészítette ki legelső, a Margit hídtól indult barangolásunkat.
Sundán-bundán besúgó
Amit mond, arról valóban hírt kell adnunk: a Bem tér és a Batthyány tér között, túl a Király fürdőn, „a komor ügyészségi épülettel szemben volt egy ikonikus kiskocsma: »Ilonka néni borozója«. Ilonka néni sváb asszony volt, Olasz Istvánné, a 70-es évek elején már talán ő is 70-es… Jó borok voltak – még igazi pincei borok… –, de a legérdekesebb, hogy volt egy úgynevezett »belső helyisége«, ahova csak igazi és válogatott törzsvendégek mehettek be. A gyönyörű, eredeti festett népi bútorzat egykor Bajcsy-Zsilinszky Endréé volt, akit Ilonka néni családja jó ideig bújtatott a ma már teljesen beépített Tabán környéki szőlőbirtokán. Ezért lehetett Ilonka néni »maszek« kocsmáros a Fő utcában. Csukott ajtó mellett ott bent »bármiről« lehetett beszélni. Szemben a katonai ügyészséggel! Itt gyülekeztünk végzés után néhányan, de egyre többen! Bányamérnökként alma materünk selmecbányai hagyományaihoz hűen énekelgettünk a rendszernek nem mindig tetsző réges-régi diákdalokat, és hát… szabadon beszélgettünk úgy, ahogy politikai szempontból nyilvánosan nem igazán lett volna előnyös. Aztán ennek vége lett. Sundán-bundán beférkőzött az egyébként kifejezetten zárt társaságunkba egy »tégla«. Végül társaságunk tagjait a különböző cégeknél azonos időben be hívatták, és közölték, hogy ha azonnal nem vetünk véget a találkozóknak, annak súlyos következményei lesznek.”
Sör és málnaszörp
Végigsétáltam a katonai ügyészség nyomasztó téglaépületével szemközti utcaszakaszon. Ilonka néni feltehetően csak általam elképzelt utódjai is régen eltűntek a környékről: ügyvédi iroda, vietnámi étterem, kutyakozmetika és antikvárium van, a meghitt borozónak azonban nyoma veszett a hasonló meghitt helyek többségével együtt. A Csudijó cukrászda is bezárt, a cégért ismeretlen kezek leszaggatták.
Ha már szóba került a Csudijó, esetleg éppen itt, vagy talán néhány házzal arrébb lehetett a Pataki mérnök úr által említett másik, a pontházhoz közeli hely, a családias és az 1960-as években különösen népszerű Illés cukrászda. „Két-három asztal, két kis pult, a műhely a pincében. Ragyogó tisztaság, és amiért ide járt a környék apraja-nagyja: a finom krémesek, torták, helyben készült fagyik. Illés bácsi maszek volt, talán két segéddel, ha dolgozott. Nem volt hatalmas a választék, de ami volt, az valódi »házi« volt. Ital csak málnaszörp vagy csapvíz, de mindig hideg. Amikor csapatosan jöttünk haza a Medve utcai Általános Iskolából a meleg májusi vagy szeptemberi napokon, az öreg cukrász többnyire kint állt az üzlet előtt nagy fehér kötényében és sapkájában, mintha már várt volna bennünket. Ha volt nálunk 50 fillér – ritkán 1 forint… – kaptuk a finom fagyit. […] A sok éves ismeretség alapján természetes volt, hogy bemutattuk a barátnőnket, beszámoltunk a gimis eseményekről, csendes téli délutánokon nála fogyasztottuk el az 1 forint 30 filléres krémest, és hát persze, volt hitelünk is, amit természetesen mindig rendesen törlesztettünk. Azt ígérte, hogy aki jelesre érettségizik, azt ő vendégül látja mindennel, ami nála megtalálható. Ketten voltunk jelesek. Miután a bizonyítványt bemutattuk, levitt bennünket a műhelybe, leültetett egy kis asztalhoz, és hozta a friss rigójancsikat, csokitortákat, tejszínhabos fagyikat, és még otthonra is csomagoltatott. Ez volt az én egyetlen érettségi ajándékom.”
A Batthyány tér felé sétálva, az Iskola utca elején, a Duna felé eső oldalon pedig – Pataki Attila hívta fel erre is a figyelmünket – volt egy halászcsárda, gondolom, nem lehetett messze az Isolabellától. Klasszikus csárda, ahol olykor az idősebb gimnazisták is meg ihattak egy pohár sört.
Viky néni kocsonyája
Még mindig a II. kerületben maradunk, mert néhány napja újabb olvasó jelentkezett be, aki azt kifogásolta, hogy nem kanyarodtunk el a Pincecsárdától tényleg csak néhány lépésnyire lévő Frankel Leó utcába. Ott a Calgary, Viky néni jövő februárban 30. születésnapját ünneplő kocsmája? nagyszobája? otthona? – nehéz lenne megmondani. A hivatalosan „antik drinkbár” Calgary ugyanis olyan, mintha egy barátságosan zsúfolt lakásba térne haza az ember, ahol pilseni sört adnak, és olykor kocsonyát is, a fotelben pedig egy cica ül. Élőzene is van, igaz, nem mindennap: Lóci (Lóci játszik) és Járai Márk (Halott Pénz) is muzsikál itt, az apró intim térben. A Calgaryt már többször fenyegette a megszűnés veszélye, ezért is kezdeményezték nemrégiben, hogy vegyék föl a kerületi értékleltárba. A járvány minden vendéglátóhelyet megviselt. Ahogy Viky néni a Hvg-nek mondta: „Próbálom átvészelni, mert hihetetlen az egész. De nem adom fel, amíg meg nem halok, nem zárhatok be. Nagyon összejött most minden, ha a kislány [Rebeka, a felszolgáló] nem lenne, nem is tudom, mi lenne velem…” Segítsen hát, aki tud, emberek, irány a Calgary!
Ha pedig a koronavírus miatt nehéz helyzetbe került vendéglátóhelyekről szó esett, emlékezzünk meg a Margit körút túloldalán, a Tölgyfa utca elején állt kiváló cseh sörözőről, a Pivohalléról, ahol sörhöz utopenecet, hermelint lehetett kapni, és még juhtúrós sztrapacskát is.
Román nyelvújítók a Szarvas téren
Most pedig térjünk vissza a Tabánba. Múltkor az Aranykakas étteremtől vettünk búcsút, de nem volt időnk az elsüllyedt városrész további rejtelmeire. Az Aranykakas ugyan elpusztult, helyére OTP-ház épült, ám nem messze tőle áll a régi Tabán egyetlen megmaradt vendéglője, az Aranyszarvas. Ha pontosak akarunk lenni, nem is megmaradt, hanem több évtizedes tetszhalálból támadt föl a 70-es években. Az eredeti hely (ez volt a Szarvas tér névadója is) némi jogfolytonossági bukkanóval ugyan, de végeredményben Budapest legrégibb vendéglátóipari intézményének tekinthető. Buda töröktől való 1686-os felszabadulása után kilenc évvel itt nyílt meg az általunk ismert első kocsma, amelyet 1705-től Szarvasnak hívtak – gondoljunk csak bele: ebben az évben lépett a trónra I. József, és választották vezérlő fejedelemmé II. Rákóczi Ferencet.
Az épület ugyan a nagy tabáni tűzvészben megsérült, ám romjaiból, két szomszédos házzal való egybeépítéssel, 1811-ben megszületett a ma látható Aranyszarvas-ház. A kocsma közben kávéházzá lett, ahol a Tabán Anno blog szerint szerb irodalmárok vertek törzsvendégként tanyát, de járt ide Batsányi, Kölcsey, Kazinczy, Berzsenyi, Bajza, Vörösmarty, Toldy Ferenc, Döbrentei Gábor is, és a híres erdélyi triászból ketten, Samuil Micu-Klein, az első latin–román–magyar– német nagyszótár szerkesztője és Petru Maior. A harmadik, Gheorghe Sincai valamiért elmaradt. (Mellékszál: ők hozták ismét divatba a dák–római–román kontinuitás elméletét, és újították meg latin szavakkal, a cirill helyett latin betűkkel a román nyelvet és írást.)
A Szarvas tér a századfordulón (Fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára/Klösz György fényképei)
Még egy fontos esemény: 1849-ben, Buda ostromakor Aulich Lajos főhadiszállásaként szolgált az Aranyszarvas. A kávéház az első világháború végén szűnt meg, helyét hosszú időre egy patikának adta át, hogy aztán az 1971-es vadászati világkiállítás alkalmából vadvendéglőként szülessen újjá, olyan törzsvendégekkel, mint a Vas István–Szántó Piroska házaspár vagy Zórád Ernő. A több tulajdonosváltás után szerencsére ma is létező Aranyszarvas aljában a 70-es, 80-as években zsíros kenyeres, tangóharmonikás hely működött, a híres Szarvas Pince, amely sajnos megszűnt, de Mr. és Mrs. Columbo néven lassan egy évtizede cseh sörözőként reinkarnálódott.
A túlélő Avar
Az Aranyszarvas teraszáról a Gellérthegy felé nézve ma csupán a hatalmas, majdnem egybefüggő, épp csak a Hegyalja út autópálya-forgalmával megszakított zöldterületre látunk. Légvonalban nagyjából egyenesen, valahol a mai villamossínek közelében, a Görög utca sarkán állt a 30-as évekig Krausz Poldi bácsi Mélypincéje, ahol Krúdy Gyulának törzsasztala volt. Mondják, valóban mély volt a török időkben épített ház pincéje: 80 lépcsőfok vezetett lefelé. A hegy szoknyájának magasabb pontján, az egykori Kereszt utcában (a kereszt ma is áll ugyanott) volt a Felső Avar étterem.
Az Alsó Avar pedig, halászlével és ürmösborral a közeli Hadnagy utcában szerelmesek találkahelyeként vált ismertté. Saly Noémit idézve: „Egy fontos tanács: uraim, a hölgyet úgy kell leültetni, hogy a szerb templom órájára lásson. Ettől kezdve nyert ügyük van. A toronyórán ugyanis – míg el nem pusztul Tabánostul, mindenestül – évtizedeken át, pontosan, megbízhatóan és roppant megnyugtatóan: még csak fél nyolc múlt öt perccel”. A háborúban súlyosan megsérült templomot 1949-ben lerombolták, az Alsó Avar pedig új helyen ugyan, de szerencsésen megmaradt: a Hegyalja úton, tavasztól gesztenyefás, régi vasasztalos kerthelyiséggel.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/29. számában, annak is a Budai Hang mellékletben jelent meg július 15-én.
