A XIX. század utolsó harmadában csak Chicago fejlődött gyorsabban Budapestnél – mondja interjúnkban Nyáry Krisztián, aki most a Budapest 150 programjainak előkészítését segíti. Beszélgettünk a könyvpiac helyzetéről, Demszky, Tarlós és Karácsony fővárosáról, és a versről, amelyben a „meleget” „magyarra” cserélték egy katolikus szöveggyűjteményben.
– Részt vesz a 150 éves Budapest ünnepi programjainak előkészítésében. Milyen konkrét feladata van?
– Alapvetően a kívülről, tehát nem a főváros intézményrendszeréből vagy általa finanszírozott műhelyekből jövő ötletek becsatornázása. Azzal a feltételrendszerrel, hogy nagyon kevés forrás jut bármire is, lényegében semennyi. De azért így is van, ami kevés pénzből is megvalósulhat.
– Milyen jellegű ötletek?
– Például könyvek, művészeti produkciók. A Pro Cultura Urbis Közalapítvány kuratóriumi elnökeként segítem a munkát. Tavaly egy-kétmilliós támogatásokat osztottunk szét, mintegy harminc pályázónak jutott, az idei pályázatot most írtuk ki. Igyekszünk jó helyekre adni. Van nagyjából tucatnyi könyv, amelyek a 150-es eseménysorozat égisze alatt megszülethetnek.
– Készül a Budapest Nagyregény is. Adódik a kérdés, az elmúlt százötven évben mennyit változott Buda és Pest irodalmi percepciója, a köztük lévő különbségek és azonosságok feldolgozása. Miben tekintettek a Nyugat nagyjai nagyon másként, Budára és Pestre, mint mi?
– Az a Budapest, amelyen a nyugatosok éltek, még jóval kisebb volt. Jó pár települést később csatoltak a városhoz. Változott közben a budapesti identitás is. Például most lett tizennyolc éves az Újbuda elnevezés. El is gondolkoztam azon, hogy mikor átnevezték, úgy hittem: ettől még nem fog kialakulni egy kerületi identitás. Hiszen ugyanúgy több városrészből áll majd: nagyon más Lágymányos, mint a lakótelepek vagy a Bartók Béla út környéke. Aztán mégis létrejött ez az identitás. Ma egy újbudai polgár ugyanúgy gondolhat magára, mint egy óbudai vagy újpesti. Valahogy ez a helyzet a budapesti identitással is.
– Kifejezetten gyorsan fejlődött a város, nem?
– Petőfiék korában még két alapvetően német kultúrájú, közepes várost jelentett. Iszonyú gyorsan, egy-két generáció alatt lett ebből egy magyarul beszélő, mégis multikulturális nagyváros. A XIX. század utolsó harmadában csak Chicago fejlődött gyorsabban Budapestnél. Közben nagyon elkülönültek a munkás-, a polgár- és a dzsentrirétegek, más volt a budai és a pesti polgár. Nyomokban még van pesti és budai identitás, de ma már inkább olyan ez, mint New Yorkban az egyes városrészek közti eltérés. Urbanisztikailag is sokat változott a város. A Nagykörúton belül egykor nem volt olyan háztömb, ahol ne lett volna egy kávéház. Ez a lakók életformáját is meghatározta. Akkoriban egy rendes pesti bérház kifelé úgy tett, mintha palota volna, de belül azért a lakások egy része alacsony komfortfokozatúnak számított. Néha elég nyomorúságosnak. Semmi nagypolgári nem volt bennük a második emelettől fölfelé. A kávéház jelentette a nappalijukat, ami teljesen más életformát, kommunikációs hálózatot tett lehetővé.
– Viszont már száz éve is Budára mentek volna, akik gazdagságra, valamiféle jólétre áhítoztak. Zoltán Gábor Orgia című regényéből kiderült, hogy még a nyilasok is ilyen életre vágytak.
– Jó kérdés, miért épp oda mentek, ahová. Mert hát mégsem a villanegyedet választották, inkább a Városmajor utca környékét. Hogy miért voltak a nyilas mozgalmak erősebbek ott, vagy épp Ferencvárosban, Zugló bizonyos részén? Valószínűleg a kispolgári iparos rétegek lakóhelyein volt erre fogadókészség. Az írókra eközben az a jellemző, hogy inkább az olcsóbb, új fejlesztésű helyekre költöztek. Ide, ahol beszélgetünk, Újlipótvárosba. A Vígszínház 1896-ban épült, akkor mögötte még egy lápos palánkváros terült el. Vagy Újbudára. Az utóbbi kerületet nemcsak Karinthyék választották a 20-as években, de Móricz Zsigmond és mások is.
– Aztán ott van Óbuda, melyet Krúdy nyomán a kockás terítős éttermek fellegváraként gondoltunk el, miközben valójában rendkívüli szegénység is volt a kerületben, különösen a falusias Kaszásdűlőn.
– Elég csak Gelléri Andor Endrére gondolnunk. Óbuda is elég rétegzett település. A klasszikus Óbudának is megvolt a munkás- és polgári negyede, a mai kerület pedig még rétegzettebb. Békásmegyer rendes sváb falu volt, ahova úgy kerültek az írók az ötvenes években, mint Kassák Lajos, hogy sváboktól elvett házakba költöztették őket.
– A főváros embereként vált ismertté a kétezres években, aztán jött a Tarlós-korszak, majd most a karácsonyi időkben mintha visszatértünk volna a korábbiakhoz. Olyan ez a városvezetés, mint a Demszky-féle volt? Milyen különbségeket tapasztal?
– Valamiben hasonlít, valamiben nem. Megint másban mind a kettő hasonlít a Tarlós-korszakra. Egyes politikai dolgokban nagyon mást mond egy Tarlós István-i konzervatív, egy Demszky-féle liberális vagy egy olyan zöld baloldali, mint Karácsony. De közben a szerep végig meghatározó marad. Amit Tarlós mondott kormány és főváros, a kerületek és Budapest viszonylatáról, abban adott esetben csak a hangnem volt eltérő. A kormánnyal talán udvariasabban beszélt, de ugyanazokat a problémákat sorolta, mint annak idején Demszky, meg most Karácsony. Abban a vitában, hogy lehessen-e autózni a Lánchídon, az igen és nem mellett is lehet találni baloldali, konzervatív érveket. Engem mindig érdekelt Budapest, akkor is, amikor nem dolgoztam a fővárosnál. A legpontosabb tapasztalataim persze a Demszky-korszakból valók. Nemcsak költségvetésében, de közhatalmában is sokkal erősebb volt akkor a főváros. A mai költségvetés főösszege kisebb, mint annak idején a Demszky-korszakban.
– Az említett lánchidas kérdés benne van az új, fővárosi konzultációban (Budapesti lakógyűlés) is. Amelyről most ellenzéki térfélen is vita megy, mennyire hasonlít a korábbi, kormányzati konzultációkhoz. Mondjuk, a kérdésfelvetések irányítottságában. Mit gondol?
– Az irányított kérdéssel mint politikai eszközzel nem értek egyet. Nemcsak azért, mert nem szép, hanem mert nem is hatékony. Ezt leszámítva nem látom, hogy olyan óriási pénzégetés lenne, nem látok demagóg reklámkampányokat, így a kettőt nem mosnám össze. Ezzel együtt ez nem egy szakszerű véleménykérés, inkább kommunikációs kampány egy amúgy nagyon fontos várospolitikai témában.
– A főváros, illetve a kerületek mennyit tehetnek a kultúra ügyében? Léteznek minőségi kulturális lapok egyes kerületekben, de ezen túl mire futja a mostani keretek között?
– Nagyon keveset tehetnek. Tavaly például a főváros elkülönített a független színházak megsegítésére egy bizonyos összeget. Nem véletlen, hogy ezt idén már nem tudja megtenni. Nem képes az állam és magánszféra helyett egy önkormányzat helytállni. Főleg olyan, amelyik ennyire nehéz helyzetben van. Kisebb ügyekben viszont lehet szerepe. Ezzel együtt jelentős anyagi visszaesés van az egész kulturális szférában. Az is csoda, hogy a hagyományos kőszínházi struktúra még működőképes Budapesten.
– Az általános gazdasági nehézségekkel magyarázták azt is, hogy idén már nem adják át a Libri irodalmi díjakat. Miközben sokat segített a kortárs irodalom presztízsének emelésében.
– És ne is csak a Libriről beszéljünk, az egész az Aegon-díj megszűnésével kezdődött. Nagyon szomorúnak tartom a folyamatot. Még akkor is, ha megértem: amikor egy piaci cégnek össze kell húznia a nadrágszíjat, ezekhez a költségekhez nyúl. Nem értek viszont egyet ezzel. Van egy ilyen misszióm, üzleti vezetőknek próbálom elmagyarázni: nézzük meg, a bankok és biztosítók milyen kereskedelmi kampányokat fejlesztenek a legkülönbözőbb társadalmi csoportokra, például a rendszeresen sportolókra. Közben van Magyarországon 800 ezer felnőtt, aki évi harminc-ötven könyvet is elolvas. Ők legalább annyit költenek a hobbijukra, mint a rendszeres sportolók, mégsem célozzák meg őket külön kampányokkal. Kellene olyan elismerés, amelynek nemcsak az a szerepe, hogy a díjazottakat valamilyen módon segítse, hanem egyben felhívja a figyelmet az előző évi könyvtermésre. Évi 70-100 millió forintot persze el kellene költeni erre.
– Kifejezetten sokan olvasnak tehát Magyarországon?
– A rendszeresen olvasók nyolcszázezres száma kifejezetten magasnak mondható. Miközben a nem olvasók aránya is magas, ezzel a középmezőnyben vagyunk Európában. A nagyon sokat olvasók arányát illetően viszont kifejezetten jól állunk. Az, ami nálunk tíz százalék, Franciaországban másfél. Ezen belül vannak azok, akik a klasszikus értelemben vett szépirodalmát olvassák. A törzsolvasók talán olyan háromszáz-négyszázezren. Hogy mást ne mondjak, a Magvető virágzó, nyereséges kiadó, pedig ilyen típusú könyveket ad ki. És úgy tudom, a Jelenkor sem panaszkodik. Másfajta megtérülések és piaci logikák szerint, de ezek piacilag is működő dolgok.
– El szokta mondani, hogy napjainkban minden korábbinál több cím jelenik meg. Miközben a nyomdaköltségek elszálltak, és nem látszik még a válság vége.
– Szemben a kiskereskedelem egyéb területeivel, nincs forgalmi visszaesés a könyvszakmában. Sőt, emelkedés is látható. A vásárlók száma nem apadt látványosan. De a megvásárolt könyveké már igen. Aki szeret könyvet venni, már nem engedhet meg magának annyit, mint korábban. A könyvpiacnak tartaléka is van, mert a két járványévnek a kulturális szférának egyetlen nyertese tudott lenni. Akinek volt kultúrára költhető pénze, az nagyon másra nem fordíthatta. Ez az üzletágban világszerte 10-20 százalékos növekedést jelentett. Ilyen nem volt soha korábban a könyvpiacon. Gyanítom, hogy jó darabig nem is lesz. Csak hát itt mindig csúsztatva jelentkeznek a gazdasági nehézségek hatásai. A könyvpiaci infláció furcsa szerzet. Miközben az új könyvek ára tavaly már 30 százalékkal magasabb volt, a könyvesboltokban ez még nem jelentkezik. Újnak mondható ugyanis a négy-öt éve megjelent kötet is. Ahogy pörögnek ki ezek, úgy lesz egyre magasabb az infláció. Akkor is, amikor a kiskereskedelem más területein ez már megáll. Ugyanezt láthattuk korábban is: a 2008-09-es válság 2011-ben éreztette leginkább a hatását.
– A járványévekben viszont elmaradtak a most visszatérő nagy könyvfesztiválok. Ez volt leginkább az egyetlen negatív hatás?
– Negatív hatást jelentett az is, hogy a szerzők életére rányomta a bélyegét. Az elején a kiadók óvatosak voltak, nem mertek kiadni minden tervezett címet. Vannak aktuális témájú könyvek, amelyek már meg sem jelentek. Továbbá a piacnak szembe kell néznie a papírár-mizériával, a logisztikával, a forint-euró árfolyam alakulásával. Összesen hét csapást számoltunk össze.
– Sokan a technológiai újdonságok miatt szoktak aggódni: régen az e-könyv-kiadás, az okostelefonok, ma a mesterséges intelligencia miatt.
– Természetesen ezekre oda kell figyelni, és lesznek is változások. Ahogy az internet előtti, úgy a mesterséges intelligencia előtti világba sem fogunk tudni visszatérni. De nem hiszem, hogy ez katasztrófát okozna a könyvpiacon, és robotok írnának majd robot olvasóknak. A kevésbé értékes szegmensben nagyobb változás jöhet. Gondolok itt arra, amely nem ad sem esztétikai, sem szórakoztató értelemben újdonságot. Azt meg fogja tudni írni majd a robot. Nagyobb problémának érzem, hogy olyan adatcunaminak van kitéve egy olvasó, főleg a fiatalabbak, hogy lassan képtelenné válunk az értő, fókuszált olvasásra. Gyorsuló ütemben jelentkezik, hogy az emberek azért nem olvasnak, mert túl sokat olvasnak. Az oktatási rendszer közben nem sokat segít. Az egyes tanárokon múlik, sikerül-e épp megszerettetni az olvasást. De közben, hogy jót is mondjak, van a közművelődési rendszernek nagyon hatékonyan működő része. A könyvtári hálózat mindenképpen ilyen. Hatalmas erőfeszítéseket tesznek, hogy az iskola helyett kortárs irodalmakat adjanak a gyerek kezébe. Mert az egyik legnagyobb baj az iskolai oktatással, hogy soha ilyen távol nem volt a kortárs irodalomtól. A mostanihoz képest az 1930-as évek Magyarországa progresszív, modern irodalmat oktató rendszer volt.
– Most már abból is probléma lett, hogy helytelenül került be Kiss Judit Ágnes verse egy kortárs irodalomkönyvbe, a „meleg” szót a „magyar”-ra cserélték. Kiderült, az internetről vehették át rosszul a verset. Ez esetben pedig felmerül a kérdés, hogy miként is kerülnek be ezek a versek egy tankönyvbe?
– Szerkesztői mulasztás, pongyolaság. Engem is meglepett a dolog. Az, hogy egy internetes versgyűjteményben hiba van, kevésbé meglepő. Az, hogy azt simán átkopizzák egy tankönyvbe, már inkább. Közben meg mondhatjuk, hogy tessék, egy katolikus tankönyvbe bekerült egy kortárs költő. Valójában már ennek is lehet örülni. Mert közben az érettségianyagban a legfiatalabb szerző, akinek meg kell ismerni az életművét, a 101 éve született, 42 éve meghalt Pilinszky János. A kronologikus irodalomoktatás rendkívül igazságtalan. Aki hozott magával erős olvasáskultúrát, talán meg tud azzal küzdeni, hogy a középiskolai irodalom a legnehezebbekkel, Homérosszal és társaival kezdődik.
– Az említett szócsere kapcsán sokan arra gondoltak, a gyermekvédelminek hívott törvény miatti cenzúráról lehet szó. Érzékelteti hatását a könyvpiacon? Találkozni félelemmel, öncenzúrával?
– Azt tapasztaltam a bevezetés időszakában és a megelőző években, hogy inkább az írók életében játszott szerepet. Nem hívtak meg valakit, mert ki volt szerkesztve a Magyar Nemzetben. A városi művelődési ház igazgatója nem akart kockáztatni. Biztos vannak pályaelhagyók is, akiknek nem születtek meg a műveik, de ezt nemigen tudjuk számon tartani. Maga a törvény jellegzetesen magyar, kétfedelű jogszabály. Amiről a politikusok beszéltek, az is vitatéma, hogy kell-e olyan mesekönyvet olvasni a hároméves kisgyereknek, amelyben két apukája van a főhősnek. De a törvényben nem erről van szó. Hanem arról, hogy 17 éves sem veheti meg Szapphó verseit. Mivel ez így egy végrehajthatatlan jogszabály, ezért nem is hajtja végre senki. Ezzel együtt vannak szúrópróbaszerű ellenőrzések. De olyan még nem történt, hogy egy felnőtteknek szóló szépirodalmi alkotást egy templomhoz közeli könyvesboltból kiutasítottak volna, vagy le kellett volna fóliázni, mert „öncélú szexualitás” lett volna benne. Inkább ezekre a mesekönyvekre vadásznak. Nem tudom, mi a rosszabb: ha olyan jogszabályt hoztak, amit nem lehet végrehajtani, vagy ha valamilyen módon mégis csak megkísérlik.
– Kell egyébként egy háromévesnek ilyen mesekönyvet felolvasni?
– Én csak azt mondanám, amit a politikai kommunikáció szintjén a kormányfő szokott: a szülőknek kell erről dönteni. Akkor miért a kormány akarja helyettük megmondani? Aki akarja, megveszi azt a könyvet, amiben két apukája van a gyereknek. Csak akkor furcsa, ha a szülő nem beszél ezekről a gyerekével. Azok szoktak általában felháborodni, akik fel akarnak háborodni. Megkeresik azokat a könyveket, amelyeken fel lehet. Azért tartom veszélyes tendenciának, mert abban is igaza van Orbán Viktornak, hogy amikor Amerikában megjelenik egy hülyeség, az előbb-utóbb itt is felbukkan. Meg is történt ez, csak nem a woke, hanem az altright oldalról. A kettő egymás tükörképe. Az a könyvháború, ami most Amerikában zajlik, hallatlanul veszedelmes. Nekem teljesen mindegy, azért kell-e cenzúrázni Shakespeare-t, mert nem írt elég szépen az Othellóban a feketékről, vagy mert férfiaknak jegyzett szerelmes verseket. Mind a két esetben barbárság a tiltás.
– Azt mondják ilyenkor egyes kormánypártiak, hogy tehet a hatalom bármit, a gyerekekhez így is, úgy is eljut például a Netflix, így a különféle LMBT-tartalmak mindenképpen befolyásolják majd őket.
– Valóban, ezért is értelmetlen a dolog. Maradjunk annál: kell-e, hogy egy 13 éves behatóan megismerkedjen a homoszexualitás technikai részleteivel? Szerintem nem kell. De nem egy irodalmi műből leselkedik rá ez a veszély. Az már egy jobbik eset, ha szépirodalmat olvas. Mondjuk, ha Ginsberget vesz a kezébe. De aki igazán kíváncsi, megnyom egy gombot, és pornográfia formájában olyan verzióját látja, amilyet csak szeretne. Ami mégiscsak sokkal nagyobb veszély, hiszen addikciót alakít ki, irreális mintákat sajátíttat el. Kicsit olyan szájhősködés ez, mint a zéró drogpolitikát emlegető kommunikációs kampány. Ami jól hangzik, de hát közben a vidéki Magyarország erősebben van már kitéve a legvadabb dizájnerdrogoknak, mint a városi középosztály.
(Az interjú a Libri felvásárlásáról szóló hír megjelenése előtt készült. – szerk.)
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/24. számában, a Budai Hang mellékletben jelent meg, június 16-án.
