– A múltat, a személyes múltamat is vállalva hajtok fejet a holokauszt valamennyi áldozata előtt – mondta a 444 beszámolója szerint a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján az Országgyűlésben Sulyok Tamás köztársasági elnök. A „vállalt múlt” az édesapja érintettsége a magyarországi zsidóüldözésben. Sulyok László – ahogy az több történész kutatásaiból kiderült – náci szimpatizánsként a Magyar Nemzeti Szocialista Párt Fejér megyei vezetője volt, aki Magyarország német megszállását újságcikkben ünnepelte: „végre levegőhöz jutottunk”, a deportálások megindulása után pedig a székesfehérvári polgármestertől igényelt lakást és hozzá „zsidóbútorokat”, vagyis az elhurcolt áldozatok ingatlanjait, illetve ingóságait, hogy legyen mivel berendezni a pártirodát.
– Az édesapámmal kapcsolatban elhangzott vádakat nemtelen támadásnak tartom. Méltatlan helyzet, ami – lévén a családomról van szó – komoly fájdalmat okoz. Azt tudom elmondani, hogy a rendszerváltást megelőzően mint a legtöbb magyar számára, úgy a mi családunkban is tabu volt a múlt – nyilatkozta a Mandinernek Sulyok Tamás. Az interjú március 8-án, három nappal a hivatalba lépése után jelent meg, és a szöveg tanúsága szerint az államfő akkor még kategorikusan tagadta a vádakat. Állítása szerint apja „szociálisan érzékeny, hazafias, filoszemita ember volt”, így elképzelhetetlennek, hogy náci hangvételű cikket írt volna 1944-ben.
Sulyok még az Alkotmánybíróság elnökeként nyilatkozott a kolozsvári Krónikának, azt állítva, hogy édesapját 1946-ban távollétében halálra ítélte a népbíróság, és leginkább azért, mert székesfehérvári válóperes ügyvédként elvállalta egy olyan asszony ügyét, akinek a férje később a város párttitkára lett. Erre válaszul Karsai László történész a hvg360-on, március 1-jén megjelent cikkében azt írta, hogy a köztársasági elnök valótlanságokat állít. Karsai szerint Sulyok László egy szimpla antiszemita ügyvéd volt, és az államfő vagy rosszul ismeri az apja történet, vagy „tudatosan hazudik”.
Karsai után Ungváry Krisztián történész a Telexen közölt véleménycikket Sulyok Tamás édesapjáról. Szerinte „nem volna szükség ezekre a hazugságokra, ha Sulyok nem próbálná a kommunizmus áldozatának beállítani saját magát és apját”. Cikkében Ungváry hangsúlyozza, hogy „természetesen senki sem felelős felmenői tetteiért. Azt azonban nem teheti meg, hogy valótlan állításokat terjeszt róluk. Különösen nem teheti meg ezt egy olyan személy, aki először a magyar alkotmányosság őre, majd a nemzet egységét kifejező legfontosabb közjogi funkció birtokosa.”
Sulyok Tamás állítása szerint úgy tudta, hogy az édesapja jóravaló ember volt, aki a légynek sem ártott volna, nemhogy a zsidó honfitársainak. Amikor a történészi kutatások napvilágot láttak, hevesen tiltakozott, végső soron személyes támadásként beállítva a tényeket. Hazugsággal nem vádolhatta Karsait, mert a történész alátámasztotta állításait, ráadásul az ő cikke nyomán sorban kerültek elő a további terhelő bizonyítékok – Gergely Anna történész jóvoltából. Ekkor stratégiát váltott az államfő, pontosabban az őt menedzselő állami propagandaüzem: a tagadás és a vádaskodás után következett a hallgatás. Ez Novák Katalinnak nem jött be, ott sokkal nagyobb volt a felháborodás, de Sulyoknál hátha bejön. Hiszen végül is nem nagy ügy: nem mondott igazat az apjáról, a legjobbakkal is megesik, nem?
És a rogáni számítás ezúttal bejött: nem lett országos botrány belőle, hogy a pedofilügyben kegyelmet adó Novák után egy olyan ember került a köztársasági elnöki székbe, aki valótlanságokkal igyekszik elterelni a figyelmet a náci szimpatizáns apjáról.
De volt még egy abszurd csavar a történetben. Sulyok Tamás, hogy mentse a menthetőt, tovább szőtte a családi legendáriumot: Sulyok Dezső kisgazda politikust is a családjához sorolva (állítása szerint a nagyapja testvére volt). Kisvártatva kiderült azonban, hogy sajnos ez sem igaz. A nagy formátumú egykori országgyűlési képviselő csupán névrokon.
Mindezek után az államfő a holokauszt magyarországi áldozatainak április 16-i emléknapját gondolta a legszerencsésebb alkalomnak, hogy megbánja bűneit, és „vállalja múltját”. Ennél ízléstelenebb gesztust keveset választhatott volna. Nyolcvan évvel azután, hogy hazánkban megindult a zsidók gettóba zárása, majd deportálása, Sulyok Tamás bátran szembenézett a családja történetével.
Sorrendben tehát:
1. először maga mesélt büszkén a kommunisták által üldözött apjáról
2. miután kiderült, hogy nem egészen úgy történt, „méltatlan támadásokat” emlegetett
3. amikor már vállalhatatlan lett volna a védekezés, elhallgatott
4. de közben azért kitalált magának egy nem létező rokoni szálat, csak hogy legyen egy tisztességes ember is a felmenői között
5. végül azon a napon, amikor a múlttal való őszinte szembenézés talán minden másnál fontosabb, elismerte, hogy az elmúlt hetekben folyamatosan ködösített, terelt vagy egyszerűen csak hazudott.
A kérdés immár nem az, hogy mit csinált Sulyok Tamás apja, hanem hogy mit csinált Sulyok László fia? Tegyük fel, hogy valóban nem tudott az apja múltjáról, vajon az indokolja azt a nevetséges mentegetést, amely az államfői munkáját eddig meghatározta? És van egy ennél súlyosabb kérdés is: mit mond el a magyar államról és annak fejéről a tény, hogy az elnöknek fogalma sem volt róla, hogy az apja a nácikban látta az ország megmentőit? Lehet-e ennél nyilvánvalóbb jele a múlttal való szembenézés elodázásának?
Sulyok Tamás nem méltó a köztársasági elnöki posztra. Ebben eddig sem kételkedhettünk, de a mai beszéde végleg egyértelművé tette. Lett volna másfél hónapja az őszinte beismerésre és a bocsánatkérésre, de ő inkább – néhány unalomig ismert rogáni fogás után – végül az áldozatok emléknapját választotta a főhajtásra, és így eltéveszthetetlenül a politikai térbe utalta a diskurzust. Ez ugyanis nem az apjáról szól, még kevésbé az áldozatokról, kizárólag a kármentésről, ez egy szimpla marketing fogás, amivel igyekeztek menteni, ami még menthető. Ezzel a döntéssel Sulyok Tamás minden jelenleg élő magyart arcul köpött, de ami ennél is nagyobb baj, hogy az 1944-ben elhurcolt, és a náci halágyárban meggyilkolt honfitársainkat ugyanúgy.
Mi ugyanis csak egy módon őrizhetjük az emléküket, ha őszintén szembenézünk mindazzal a borzalommal, amit a magyar állam és tekintélyes számú állampolgára egykor elkövetett. Ma egy olyan ember áll az állam élén, aki erre képtelennek bizonyult. És hogy a helyzet még kellemetlenebb legyen, csak akkor „vállalta múltját”, amikor kiürült a politikai mellébeszélés eszköztára.
Schmitt Pál és Novák Katalin után újabb köztársasági elnök bizonyult erkölcsileg összeférhetetlennek a pozíciójával. Remélem, a következő államfőt rendesen lekáderezik majd.
