Elérünk-e élve Camelotba?

Félévnyi teljes kultúramegvonás után a bizonytalanság biztos tudatában léptem be a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) épületébe. Valószínűtlennek tűnt, hogy az alaposan kiismert négy fal után végre műalkotásokkal, méghozzá remek művekkel találkozhatok. A digitális védettségi igazolvány körüli ellentmondások sem javítottak a helyzeten, így én lepődtem meg a legjobban, amikor a pénztáros hölgy az ellenőrzés után a kezembe nyomta a belépőt, és jó szórakozást kívánt. 

A kiállítás címét aligha lehetett volna jobban a világjárványhoz igazítani: Vágyott szépség. Közel másfél évnyi szorongás után mi másra vágynánk, ha nem a szépségre? A címben foglalt minőség ráadásul a preraffaelita festők alkotásainak legbelső titkát hozza felszínre, így a tárlat akár még a valóság elől menekülő közönség eszképista vágyát is kielégítheti. A londoni Tate gyűjteményéből származó művek egy másfajta létezési módot, egészen pontosan a szépség egy másik világban létező megnyilvánulási formáját tárják az érdeklődők elé. A XIX. századi festészeti mozgalom jelentőségét mutatja, hogy az alkotások ma is eleven erővel hatnak, és egy talán sosem létezett világ utáni vágyódásukban is képesek megragadni az aktuális társadalmi kérdéseket. Legyen szó akár az ipari, akár a digitális forradalom uniformizáló, lélekölő tendenciáiról.