A csoda

A barátom vitt el, aki ismerte a területet, nélküle talán meg sem találtam volna a tanyát. Az egyetlen földút, ami összekötötte a világ többi részével, hatalmas árkokkal és kátyúkkal volt tele, mintha szőnyegbombázták volna. Tarló vagy elszáradt, kiégett kukorica, rozsdás, elhagyott gépek szegélyezték utunkat. Az autó egy domb alján állt meg, a barátom csak intett, hogy innen egyedül megyek, eddig is nagy kockázatot vállalt. A meredek kaptatón erősen szorítottam a hátizsákom szíját, mintha ejtőernyő lett volna, a gyomrom remegett. Nem adtam hitelt a mendemondáknak, így talán a helyből áradó spirituális erő tette ezt velem. A domb tetejére érve mintha egy másik világba csöppentem volna. Sárga repce virágzott ameddig a szemem ellátott, és az út – mintha Óz birodalmába vezetett volna – a szabálytalan alakú táblák között kanyargott. A faragott kapuhoz fél óra gyaloglással értem el, arra számítottam, hogy őrök és kutyák állják utamat, de akadálytalanul sétálhattam be.

És akkor megláttam a távolban. Állatok kísérték – szamarak, lovak, tehenek, kecskék haladtak mögötte szaggatott oszlopokban, minden hang nélkül. Csak az elektromosan hajtott kerekesszék zümmögését és az állatok poroszkáló neszezését lehetett hallani. Láttam egyszer egy drónnal készült képet, szinte már az megbabonázott, de élőben látni földöntúli élménynek hatott. Messziről mosolygott, látszott, hogy várt. Nem sok embert fogadott, velem kivételt tett, azt mondta, hiteles vagyok, és ez hízelgőnek tűnt egy olyan embertől, mint ő. A kerekesszék megállt, az állatok elballagtak mellette, felém indultak. Körkörös alakban rendeződve tereltek befelé, néha megérintettek, néha megszagoltak – úgy tűnt, elfogadnak. Egy öreg tehén nyomott a fejével, mint egy hűséges kutya, hogy ne menjek túl közel a gazdájához, a kecskék utat csináltak a porban, kijelölve a lábam nyomát, a szamarak meghatározták a távolságot, ahol meg kellett állnom. Végül karnyújtásnyira értünk