Csokonai

Ha újra regényt írnék kedvenc fiókomnak, az azzal kezdődne, hogy Csokonai Vitéz Mihály elsuhan előttem a 923-ason. Aki nem mozog otthonosan Soroksáron és az életrajzomban, annak írom: ez az éjszakai buszjárat szeli át a fél várost a békásmegyeri HÉV-megállótól egészen a dél-pesti autóbuszgarázsig. Utóbbi végállomást igen jól ismerem, mert nem is olyan régen egészen másképp éltem, mint ahogyan most élek. A dél-pesti autóbuszgarázs messze nem a világ közepe, de kamionosparkoló, éjjel-nappal nyitva tartó dohánybolt az van a közelében. Nekem pedig egy időben ez éppen elég volt. A trafik ugyanis mágnesként vonzotta a külváros éjjeli vasreszelékét, a dologtalan tippmixelőket, a reggelt ébren váró alkoholistákat, kuncsaftra mohó taxisokat, környékbeli aranyásókat. Amikor soha be nem záró gíroszos is nyílt a közelben, tovább színesedett az amúgy sem mindennapi társulat.

Fogadni többnyire elkeseredetten, veszteni vágyó konoksággal érkeztem, s nemigen kellett csalódnom szerencsémben. Cigarettát inkább szálra vettem, mint dobozra, ha arra sem jutott, mindig akadt, akitől kérjek. Mint lámpakörte körül verdes a pusztulni akaró éjjeli lepke, úgy keringett a temérdek elkárhozott lélek a nyíltáblaszerű cégér bűvkörében. Estünk és keltünk, szédültünk és hullottunk (mint Arany Híd-avatásának balga halottjai) a városperem Walpurgis-éjjelén. Az ilyenolyan bódulatot langyos nyáresti és fagyos téli séták borogatták, míg végleg meg nem csömörödtem beléjük. A pokolra szállások egyikén, vesztesre ikszelt szelvényt gyűrögetve a zsebembe, mint máskor, átrobogott a kihalt felüljárón a 923-as éjszakai busz.

De nem, mint máskor. A pár világló négyzetecske egyikében (ennyinek látszottak onnan a buszablakok), akár ha rámázott portrét látnék, feltűnt Csokonai Vitéz Mihály arca. Szomorú volt, és eltökélt, csalódott és csillagszemű, mint valaha én. Futásnak eredtem, rutinos mozdulattal kisodortam a parazsat a félig szítt cigarettából, utána. Ha pirosat kap a bekötőnél, még elérem!