Ízlelgetem a szót, kimondani is jó. Derelye és metsző. Van, aki derelyevágónak mondja, de úgy elvész belőle az a titokzatosság, ami az egész derelyét körüllengi: ezt nem vágni, ezt metszeni kell. Nekem több is van belőle, a család minden oldaláról mi gyűjtöttük be a mások számára értéktelen hagyatékot, így ebből is került hozzánk pár darab. Rézből készült mind, úgy a múlt század 20–30-as éveiben. A nyele fa, és minta is van rajta, körbefutó csík. Valószínűleg kézzel esztergálták. És van fából készült példány is, ebből két darab van, valószínűleg ez mai gyártmány, és valamilyen kézműves vásárban akadtunk rá.
Az igazi, eredeti, kedvenc példányom, amelynek egy rézkarika a vágója és fa a nyele, láthatóan átesett egy nagyjavításon. Valószínűleg kiesett a feje a fatokból, így azt ügyes kezek rézdróttal erősítették hozzá. Használatát ez persze nem zavarja. A nyél végén egy kis gömb is van, a fa részből kialakítva. Jólesik megfogni, jó vele dolgozni. A rézfej szépen cakkozott, így van kialakítva. Ha vágunk vele, szép, hullámos vonalat kapunk. A leggyakrabban nem is derelyét, hanem loksát készítek vele. Az étel állítólag cseh eredetű, a mi falunkban nagyon elterjedt, bár semmi közünk a csehekhez. Nálunk ráadásul nem is krumplival készül. Nagyanyám, anyám is ugyanúgy készítette, ha hamar akartak valami biztosan jót készíteni. Ajánlom én is mindenkinek, én éppen most készültem el vele, nem volt az egész húsz percnél több.
Egy edénybe kb. 30-40 deka lisztet teszek. Én sosem mérem az alapanyagokat, megette a fene, ha ennyi gyakorlat után nem menne ez ránézésre. Ütök bele egy tojást, három kanál tejföl, hat–nyolc deka vaj és kevés szódabikarbóna kerül még bele. Ezt összegyúrom, és pihentetem szobahőmérsékleten. Pár perc múlva olajat forrósítok egy serpenyőben a kisütéshez. Míg az olaj hevül, kinyújtom a tésztát, és jön a derelyemetsző: szép négyzeteket vágok belőle. Majd ezeket kisütöm, mindkét oldalukat, két villával forgatva, nagyon hamar elkészül. (Milyen sok idő telt el, mire rájöttem, hogy az ilyen jellegű sütéseknél jobb a két villa, mint az egy.) Van, hogy felhólyagosodik, felpúposodik a teteje, ilyenkor nagyon jó munkát végeztünk. Én sem sót, sem cukrot nem teszek bele, így lehet enni majd sajttal és tejföllel, illetve baracklekvárral is.
Ez az étel bátran helyettesíti a megvásárolt péksüteményt vagy bármilyen hirtelen vágyott finomságot. Még mogyorókrémmel is finom, ami aztán tényleg a mennyország. Tudom, idő kérdése, nem hozzávalóké, ezek az alkotórészek minden konyhában megvannak. Általában. Csak a kedv, a hozzáállás hiányzik. De sokszor van úgy, hogy nehezen állok fel a gép mellől, és inkább elmegyek valahova vásárolni valamit. Pedig ez a saját alkotás nem csak az ára miatt jobb. Más az íze. Benne van a gondolatom, az emlékek, amikor anyám készítette. Tudom, ünnep volt ez, amikor estefelé láttuk, hogy hozza ki a liszt tárolására szolgáló szakajtót, ami most is megvan. Igaz, a következő generáció már valóban kenyér kelesztésére használja, halleluja! Ha jött a vaj, a tojás, a nyújtófa is, már sejtettük, csak jó dolog sülhet ki. A derelyemetsző láttán pedig már mi is ott álltunk az asztalnál, kuncsorogva érte. Persze megkaptuk, egy-egy csíkot vághattunk, vagy kaptunk egy-egy darabkát a tésztából és abból az készült, amit csak akartunk. Szigorúan a derelyemetszővel.
Ez az eszköz nálam központi helyen van, akkor is, ha nem bírja a mosogatógépet – ez pedig nagyon fontos határkő nálunk egy tárgy használatánál. Általában kiesnek azok a dolgok, amiket nem lehet betenni a gépbe: ez a tárgy kivétel. Elmosom kézzel. Ízlelgessük a szót tehát: derelyemetsző… És ízlelgessük azt is, ami a nyomán létrejön.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/38. számában jelent meg szeptember 20-án.
