A három térségi szélsőjobboldali formáció alapította (mára a második legerősebb jobboldali öndefiníciójú EP-frakcióvá bővült) páneurópai pártszövetség a legsikeresebb radikális formáció az EU-ban. Az uniós szintű pártrendszeren belül ritkaságszámba megy, hogy egy pártcsalád létrehozói egyöntetűen szélsőséges jellegük ellenére egyaránt voltak már kormányzati pozícióban, egyúttal továbbra is komoly kormányalakító eséllyel bírnak hazájukban, vagy jelenleg is uralmi pozíciót töltenek be. Azonban ritkán gondolunk arra: mindegyikük a néhai Osztrák-Magyar Monarchia boszorkánykonyhájából eredeztethető szociokulturális minták terméke.
A hazánkban immár másfél évtizede töretlenül működő radikális jobboldali rezsim sziklaszilárd hatalmi talapzata elsősorban nem a szakadatlanul a kormányzati klientúra felé csatornázott közforrásokból építkezik, hanem a sajátos térségi hagyományainkból. Mint ismeretes: a magyar kormányfő kezdeményezésére alapított pártcsaládnak felettébb szimbolikus helyen, a Monarchia egykori székhelyén (Bécsben) tartották az alakuló ülését egy napfényes júniusi hétvégén. A pódiumon cseh, osztrák és magyar (aktív vagy egykorvolt) kormányzati tényezők voltak láthatók, ami rávilágít a néhai Habsburg Monarchia utódállamaiban működő radikális szervezetek nyugatellenes politikai hagyományának továbbélésére. Az egyként nemzeti radikális, elitellenes, antiparlamentáris résztvevők alkotta – Patrióták Európáért névvel illetett – páneurópai pártszövetség alapítói (az osztrák Szabadság Párt, a cseh ANO és a hazai Fidesz) egyaránt töretlenül magas lakossági támogatottságából kitűnik, hogy a térségünkben elsöprő erővel bíró vezérelvűség társadalmilag nyilván a közel négyszáz éves (1526-1918) birodalmi összezártságunkból fakadó sajátos szocializációs minták terméke. A pártcsalád többi tagja (a bécsi udvar 1859-es solferinoi vereségéig közvetlenül érvényesülő – főként Lombardiára gyakorolt - több évszázados észak-itáliai Habsburg kulturális hatás máig ható szocializációs talaján álló Északi Ligát leszámítva) formálisan egyenrangú pozíciója ellenére mindössze statisztaként vesz részt az újkeletű kooperációban. Vélhetően a szélsőjobboldali körökben mintaértékű amerikai és izraeli kapcsolatrendszerrel bíró magyar kormánypárt holdudvarbankjától lehívott többszöri kampányhitelek folytán kialakult pénzügyi függelmük vezérelte többségüket az Orbán gründolta EP-frakcióba (lásd példának okáért a spanyol Vox és a francia Nemzeti Tömörülés esetét). A Pontida kisváros mellett október elején tartott legutóbbi, Salvini-féle nagygyűlésen felszólaló Orbán kicsattanó helybeli sikere jelzi, hogy a magyar kormányfőhöz hasonlóan fiatalon balról induló jelenlegi olasz miniszterelnök-helyettes fémjelezte olasz radikális jobboldali formáció máig a közép-európai politikai kultúrához áll közel a nyugati helyett. E napjainkban is virulens, sajátos térségi politikai tradíciót járjuk körül az alábbiakban.
1. A Habsburg Birodalom máig ható térségi öröksége
Mint régiónkban oly sok minden, a rendre nemzeti radikális köntösben jelentkező vezérelvűség politikai hagyománya is egészen a Habsburgok Duna menti monarchiájáig nyúlik vissza. A vezérelvű narratíva „Duna-völgyi” dominanciájának vizsgálatakor szükséges megvizsgálnunk a térségi népek közös államkeretben töltött történelmi időszakát ahhoz, hogy megértsük népességük relatív többségének vonzódását a jobboldali extrémizmushoz, ami egyedülálló az EU-ban, hiszen még a felettébb virulens spanyol vagy francia szélsőjobb se került soha kormányra, miközben a három (illetve az olasszal együtt négy) említett térségi vezérelvű formáció mindegyike töltött már be valamilyen konstellációban kormányzati pozíciót működése során. Az ANO és a Fidesz vezető kormányerőként, míg a Szabadságpárt (és a Liga) többször miniszterelnök-helyettest (illetve alkancellárt) adva, emellett előbbi reprezentánsai tartományi kormányzatok élén is álltak már (gondoljunk legeklatánsabb példaként a szűkebb hazájában haláláig hatalmas népszerűségnek örvendő Haider Karintiájára).
A régmúlt viszonyai napjaink politikai állapotai vonatkozásában árulkodóbbak, mint hinnénk. A törökök uralta hazai hódoltsági terület túlnyomó részének birodalmi szintű együttműködéssel és nyugat-európai támogatással történő 1686-os visszafoglalását követően a kontinentális nagyhatalmi versenyben való helytállás tekintetében elengedhetetlennek bizonyult a Habsburg-dinasztia uralma alatt álló, heterogén fejlettségű és kultúrájú Duna-völgyi tájegységek gazdasági homogenizálása, pontosabban a korábbi hódoltsági területek általános fejlettségi szintjének emelése a Lajtán túli örökös tartományok színvonalára. A felzárkózási kényszer kiéleződött, miután a monarchia területi súlypontja (a korábban török érdekszférába eső magyar térségek visszafoglalását követő két emberöltő során az öreg kontinensen elszenvedett Habsburg területveszteségek okán) egyértelműen keletre tolódott. A Habsburg-modernizációnak a döntően a 18. század derekától a 19. század közepéig tartó Bécs-központú időszaka, miként szinte mindenütt a kontinens megkésett fejlődéstől sújtott régióiban, a bürokratikus-abszolutista fejlesztéspolitika korszakának tekinthető, amelynek keretében az elsöprő erejű állami hatalomkoncentráció révén létrehozott állandó hadsereggel, központi államapparátussal, szervezett postaszolgálattal, valamint e közületi alrendszereket finanszírozó központi adórendszerrel sikerült kimozdítani a közép-európai nagyrégiót az addigi fejlettségi holtpontjáról. Hozzávetőlegesen azonos irányú modernizációs törekvések fémjelezték a gyarmati területek uralásáért a korszak legmagasabb fejlettségi szintjén álló Nagy-Britanniával éles versenyben lévő Franciaország, valamint az ipari forradalom első szakaszából teljesen kimaradó Porosz Királyság és az Orosz Birodalom korabeli felvilágosult dinasztikus politikáját is legfeljebb néhány évtizedes eltérésekkel.
A Habsburgok monarchiájának a 18. század elejétől a 19. század utolsó harmadáig (vagyis még a kiegyezés előtt) elért modernizációs eredményei vitathatatlanok: a német közvetítő nyelvnek, a kontinentális viszonylatban korán létrehozott állami iskolarendszernek, a központosított bürokráciának, a közlekedési beruházásoknak, valamint a kormányzati iparfejlesztési törekvéseknek köszönhetően a Duna menti birodalom (félperiférikus fekvése ellenére) az európai kulturális és gazdasági hálózatok szerves részévé vált. A török hódoltságot felszámoló III. Károly uralkodásától számított modernizációs politika dinamikája a felvilágosult abszolutizmus fázisában lánya és unokája (vagyis Mária Terézia és II. József) uralkodása alatt érte el csúcspontját, amely felvilágosult ciklus alapvető felzárkózási tendenciái a konzervatív-állagőrző dinasztikus kurzusok során is töretlenül folytatódtak (II. Lipót, I. Ferenc és V. Ferdinánd alatt).
A dinasztia és a birodalmi elit számára nyilvánvaló volt, hogy az általa uralt országokban nem bontakozhat ki az ipari forradalom (vagyis a tőkés, kapitalisztikus viszonyok nem válhatnak uralkodóvá), amíg az állam (Európában akkor már egyedülálló módon) nem egységes, sőt kettős berendezkedésű. A Lajtán túl (a korszakban korszerűnek számító) centralizált-abszolutista, míg a Magyar Királyságban (a latin rítusú keresztény kultúrkörben az 1789-es forradalmi hullámot követően egyedülállóan maradi) rendies-feudalisztikus jellegű közjogi modell volt hatályban. A kényszerű együttélés addigi évszázadai során a birodalomban folyamatosan kétféle (politikai, társadalmi, gazdasági) berendezkedés létezett, valamint abból fakadóan két jogrendszer élt párhuzamosan egymás mellett. Előbbi esetében a dinasztia vezérelte bécsi államigazgatási központé (Kamarilla) volt a főszerep, míg utóbbi a vármegyék önkormányzatiságára és az időnként hosszas megszakításokkal ülésező pozsonyi rendi országgyűlés védelmét élvező feudális kiváltságokra épült.
Nem hangsúlyozható eléggé a Habsburg monarchia saját arisztokráciával rendelkező úgynevezett történelmi nemzeteinek (osztrák-német, olasz, magyar, lengyel) túlnyomórészt katolikus vallása miatt a római katolikus egyház modernizációban betöltött szerepe. A harmincéves háborút és a spanyol örökösödési háborút követően közép-európai súlypontúvá váló (korábban világbirodalomként funkcionáló) Habsburg Birodalom sajátossága, hogy a modernizációt nyugaton mindenütt késleltető egyház a Habsburgok térségi európaizáló politikájának támaszaként tevékenykedett, hiszen a francia forradalmat követően a kontinens utolsó számottevő katolikus dinasztiájának fennmaradásában különleges érdekeltséggel bírt Róma (még II. József egyházellenes törvényeit követően is). Ezen kontinentális hatású hatalmi konstelláción a franciaországi Bourbon restauráció (I. Napóleont követő) állagőrző államrendje, valamint III. Napóleon ultramontán irányultságú császársága sem volt képes érdemben változtatni önnön belső gyengeségük folytán. A Habsburg Birodalmon belüli atipikus felekezeti sajátosságokat tetézte, hogy a kapitalizmus fejlődésében Észak-Nyugat-Európában élen járó reformációnak a térségünkön belüli centrumát a feudalisztikus Magyarország képezte, amely társországban döntően a bécsi udvar képviselte nyugatosodást ellenző rendi ellenállást fémjelezte, illetve az államvallással és a dinasztiával való egyidejű szembehelyezkedés kulturális identitásbázisát biztosította a protestantizmus. Ezen egyedülálló vallási sajátosság kizárólag azzal magyarázható, hogy a reformáció zsigerileg központihatalom-ellenes értékrendje szembe helyezkedett a modernizációt bürokratikus centralizáció formájában képviselő Bécs politikájával, amelyből adódóan eleve a Habsburg-dinasztiával dacoló (főként erdélyi és kelet-magyarországi) köznemesség tért át az új vallásra az egyébként is gyérszámú városi polgárság helyett. Emellett a török hódoltságot elkerülő dunántúli és felvidéki katolikus országrészek több évszázaddal előbb kapcsolódtak be az európai fejlődés megatrendjeibe, így a reformáció forradalmi dinamikája nem a polgári átalakulás és a kapitalizálódás terén érvényesült Magyarországon, hanem a nemzeti függetlenség képviseletének dinasztiaellenes, nacionalista radikalizmusában. Ennek elsődleges bizonyítéka, hogy a fejlett manufaktúra-ipar már a 18. század közepén megjelent a nyugati vármegyékben (például a Zala megyei textiliparban), míg az ország más részein egészen a reformkor végéig az ipar céhes keretei domináltak.
Magyarország, miként Közép-Európa túlnyomó része, a 19. század középső harmadában a Habsburg Birodalom fentebb részletezett sajátos keretei között érkezett el az ideológiák korába. Ekkortájt számos új jelenség gyakorol meghatározó hatást a térségi politika régi (abszolutisztikus és rendi) kereteire: demokratizálódás, nacionalizmus, gazdasági és politikai liberalizálódás. E trendek együttese a városi népesség nacionalista (nemzeti liberális) irányultságú politikai aktivitásában összegződött a birodalom fontosabb urbanizációs központjaiban és az alföldi mezővárosokban egyaránt. A mindezek jegyében kibontakozó 1848-as kontinentális forradalmi hullám természetesen nem kerülhette el a Habsburg uralom alatti országokat sem, amely korabeli megatrend térségi reprezentánsainak főbb követeléseit (a hullám lecsillapodása után) paradox módon maga az uralkodóház (pontosabban Ferenc József) vállalta fel saját centralizáló-modernizáló programja szolgálatába állítva azokat. A reformkor szellemiségének a szabadságharc bukását követő meglepő virulenciáját jelzi, hogy a polgári átalakulást szentesítő 1848. áprilisi sarkalatos törvények zöme hatályban maradt a Haynau-féle megtorlás éveiben is (ellentétben a közjogi rendszert átmenetileg alkotmányos monarchiává és laza perszonálunióvá átalakító jogszabályokkal).
A Bach nevével fémjelzett neoabszolutista éra és az őt követő (a történeti emlékezetben kevésbé megőrzött) Schmerling-féle, szintén alkotmányos abszolutista rezsim a mindaddig deklaráltan kozmopolita karakterű birodalomnak adott egy (a korábbinál sokkal koherensebb) német jellegű keretrendszert a kultúra, az államigazgatás és az erőszakszervezetek vonatkozásában. Az újfajta centralizációnak köszönhetően létrejött egy (a régebbinél) sokkal egységesebb szabadpiaci nagytér-gazdaság az osztrák ipar igényei szerint, a gazdasági szabadságjogok (habár nem társultak automatikusan politikaiakkal) polgári viszonyokat teremtettek a központosított birodalom minden szegletében (gondoljunk itt főként a továbbra is hatályban maradó jobbágyfelszabadításra). Nem lehet eléggé hangsúlyozni: e változások kivétel nélkül a polgári forradalmakat e nagytérségben egy-másfél évszázaddal megelőzően kezdetét vevő spontán polgárosodás programjára és részleges eredményeire épültek a 1848-’49-es forradalom és szabadságharc eseményeitől csaknem függetlenül.
2. A pártrendszer-képződés sajátosságai és napjainkra gyakorolt következményei a nagyrégió egészében
A változások főként a ’48 előtt még feudális jogrendszerű Magyar Királyság területén váltak mélyrehatóvá ekkoriban: ide sorolható például a fentebb említett jobbágyfelszabadítás, a céhes kiváltságok felszámolása, a nemesi előjogok megszüntetése, a közteherviselés és a törvény előtti egyenlőség elvének meghonosítása a jogrendszerben. A felek között végbemenő („pusztán” közjogi vonatkozású), máig kultikus hatású 1867-es kiegyezés valójában nem gyarapította látványosan a Ferenc József uralkodásának első emberöltőnyi időszaka alatt végbemenő abszolutista-monarchikus korszak modernizációs eredményeit, „mindössze” utóbb a magyar elitek is szentesítették annak jogkiterjesztő hozadékait. Innentől kezdve a döntően osztrák nemzetiségű „Bach-huszárok” centralizált államapparátusát a Magyar Királyság területén magyar államhivatalnokok működtették (habár a tradicionális megyerendszert formailag visszaállították). Innentől kezdve vitathatatlanul egységes gazdasági, politikai, társadalmi modell és egynemű jogrendszer működött a monarchia egészében (nyilván a két társország szimbolikai különállása mellett).
Azonban a soknemzetiségű államban a nagyhatalmi státus megőrzése érdekében indított, államilag vezérelt (és rendkívül eredményes) gyors gazdasági-társadalmi felzárkózási folyamat a politika szférájában felmérhetetlen károkat okozott és hagyományozott a térség egészére máig ható jelleggel. A modernizáció a birodalom fennállása alatt ugyanis csak a gazdasági és a társadalmi állapotokat közelítette a nyugat-európai fejlődési centrumországok fejlettségi szintjéhez, miközben a monarchiabeli pártpolitikai szféra (felületes hasonulásain túlmenően) főbb vonásait és törvényszerűségeit tekintve messze elmaradt a fejlett régiók e téren domináns korabeli parlamentáris viszonyaitól.
1867 közjogi kiegyezése után a dinasztia hatalmi túlsúlya a diplomácia, a hadügy és az ezeket fedező birodalmi pénzügy terén továbbra is fennmaradt a közösnek nevezett államügyek álarca alatt, így népképviseleti törvényhozásnak felelős kormány nem léphetett hivatalba 1918-ig a mindenkori uralkodó akarata ellenére egyik társországban sem. A Monarchia nyugati felében formálisan demokratizálódott ugyan a szavazati jog, de a birodalmi gyűlés demokratikus összetétele nem változtatott automatikusan a kormányzat kinevezésének dinasztikus gyakorlatán, míg a birodalom keleti részén a politikai modell mindvégig megőrizte alkotmányos elitista rögzültségeit a mindössze az össznépesség 6 százalékának szavazójogát biztosító választói cenzus okán.
A soknemzetiségű társadalom eltérő érdekei, értékei és normái miatt mindkét társországban elszabadult volna a káosz, ha a dinasztia nem fejtett volna ki ellensúlyozó-centralizációs politikát, hiszen demokratikus modell működtetése esetén a politikai stabilitás alapjaiban kérdőjeleződött volna meg szilárd kormánytöbbség híján. Kossuth máig híres Kasszandra-levelében e jellegzetessége miatt támadta leginkább a Monarchia látszat-parlamentarizmusát, hiszen a modell választások útján nem teszi lehetővé a közjogi viszonyok átformálását, ugyanis a dinasztia nem járulna hozzá alkotmányreform szándékával fellépő kormány kinevezéséhez mandátumtöbbség megléte esetén se; e vélelem később bebizonyosodott a törvényhozási többséggel szembenálló ügyvivő-technokrata (korabeli szóhasználattal darabont) kormányok uralkodói kinevezésével a birodalom mindkét felében.
Afféle kuriózumszámba menő, tipikusan Duna menti állapotnak tűnt mindez a fokozatosan demokratizálódó kortárs Nyugat-Európából szemlélve. Ezzel szemben a Monarchia politikai szférájának a nyugati viszonyoktól való elmaradása nem a Kelet-Európában (ami akkor főként a cári Oroszországot jelentette) és a Balkán éledező délszláv nemzetállamaiban virulens (időnként modernizációs abszolutista jellegű) dinasztikus despotizmus hagyományának osztrák-magyar változata volt. Éppen ellenkezőleg: a pártpolitikát mindkét társországban potenciálisan dominálni képes nacionalista erők kormányképtelenségét ellensúlyozandó a nagyhatalmi státus megőrzésének garanciáját jelentő felzárkózás folytatódása érdekében az identitását tekintve a térségi nemzetek felett álló dinasztia önnön hagyományos centralizációs-modernizációs missziója jegyében járt el a kiegyezést követően is. Vagyis korántsem a valóban állagőrző kultúrájú udvarhű kör, vagyis a Habsburg-Lotharingiai-ház körül csoportosuló (Bécs központú) felső-bürokrácia, diplomáciai testület és a birodalmi vezérkar alkotta hatalmi konglomerátum volt modernizáció-ellenes, hanem az általuk fémjelezett modernizációs programmal szembenálló nacionalista formációk dominanciája alatt álló (a Lajtán túl) tartományi és (hazánkban) megyei politikai szféra legjava, valamint a két társország törvényhozásának időnkénti többsége. A Lajtán túli birodalmi gyűlésben szinte sohasem állt rendelkezésre tartós kormánytöbbség, mert etnikumok szerint vált dezintegrálttá az ottani pártrendszer, míg a Magyar Királyságban mindvégig érvényben maradt választási cenzusból kifolyólag a formális parlamenti stabilitás áraként társadalmilag illegitim uralmi viszonyok alakultak ki fél évszázadra szólóan.
Miután a dualizmussal szembeni politikai ellenállás képviselői a rendszer adta keretek között sohasem juthattak hatalomra, nem részesülhettek a közügyek intézésének felelősségéből sem. Ennek folytán a rendi politizálás hagyományos kereteit a 19. század utolsó harmadától kezdve a nagytérségben intézményesen felváltotta a politikai felelőtlenség pártrendszere, amelynek hatalmi ellensúlyozása végett volt szükség (az elvben) a Monarchia nemzetei felett álló dinasztia tradicionális hatalmi koncentrációs politikájának fenntartására továbbra is. E fentebb részletezett torz politikai hagyomány mindkét fő eleme (mármint az udvarhű, antidemokratikus, felvilágosult abszolutista pólus és az azzal szembehelyezkedő tagállami nacionalista, reform-opponáló habitus) alapvetően megágyazott napjaink nemzeti radikális, vezérelvű politikai formációi számára térségünk egészében, miként a liberális ellenpólus szellemi mögöttesét jellemző felvilágosult technokrata mentalitásának is.
3. A politikai felelőtlenség gyökérzete
Vajon miért politizálnak rendre felelőtlenül a hazai (csakúgy, mint a térségi) radikális jobboldali elitek? Leginkább azért, mert nacionalista elitjeink működésüket végső soron hagyományosan tétnélkülinek érzik, amely vélelem kihat szavazótáboruk egészére. A vezérelvűség máig élő hagyománya e felelőtlenségi életérzés kollektív transzgenerációs szocializációs mintáiból fakad az elitek és a tömegek szintjén egyaránt. Hiszen ha nem működhet több ciklus erejéig egyhuzamban hatalmi pozícióban az EU-kritikus rendszerellenzék (lásd napjaink cseh és osztrák példáját), vagy hosszú távú hatalmi berendezkedése előfeltételét önnön addigi programjának feladása képezi (lásd a sorozatos brüsszeli vétófenyegetései ellenére többnyire majd’ minden uniós alkuhoz végül mégis hozzájárulását adó Orbán Viktor külhoni működését), akkor a tagállami pártelitek belföldön felelőtlenségre szocializálódnak nemzedékeken át. Történetileg e trendbe sorolható a ’48-as perszonálunió pozícióját a kiegyezés érdekében feladó (formálisan közjogi tisztség nélküli) Deák Ferenc nevével fémjelzett dualista kompromisszum, valamint a Deák halálát követően, 1875-ben főhatalomhoz jutó Tisza Kálmán vezette (a Deák Párt és a ’48-as párt egy részének fúziójával létrejövő) Szabadelvű Párt kormányzati pozíciószerzése. E kormánymódosulás előfeltétele a korábbi függetlenségi irányultságú pártprogram feladása (korabeli szóhasználattal élve a Bihari-pontok szögre akasztása) volt.
Ekkortól fogva térségünkben a pártpolitikusok ígéretei súlytalanná válva devalválódnak a közélet országos színterén, amivel párhuzamosan a politikai osztály e tradicionális deficitet természetesnek tartván nem törekszik az önellentmondás feloldására. Sőt, a rendszerellenzék idővel már programhirdetést sem érez szükségszerűnek a megvalósításhoz elengedhetetlen külső feltételrendszer híján (lásd a Fidesz választási programjának immár évtizedes hiányát).
A politikai felelőtlenség (általános programhiányt, retorikai radikalizálódást és vezérelvű uralomgyakorlást generáló) rendszerének lényegi működése egy torzult tükörként írható le, amelyben nemcsak fordítva látszódik minden, de elmosódottan is: ugyanis a térségi pártpolitika egyik szereplője sem az, aminek látszik. A rendszerellenes pártok (mely aktorok ellenzékből obstruálják mindkét társország törvényhozási tevékenységét a Monarchia évtizedeiben) többségében nem a polgári modernizáció, hanem a sérelmi nacionalizmus képviselői, nemzetiségi részérdekek kijárói. A rendszerellenzék mindkét társországban a Monarchia bürokratikus birodalmi reformja helyett a rendi-feudalisztikus viszonyok utolsó bástyájaként lép fel (a Lajtán túl a tartományi elitek, az udvarhű kispolgárság és később az állagőrző keresztényszociális alsóklérus reprezentánsai sorolhatók ide, míg Magyarországon a köznemesi nemzet történeti előjogainak hangadói). Hazánkban a Monarchia alatti rendszerkritikus erők (mindenekelőtt a Függetlenségi és ’48-as Párt) elitjeit adó – a nemzeti függetlenségi törekvéseket artikuláló - köznemesi indíttatású nacionalista elitcsoportok a nagybirtokrendszer elleni kispolgári, kistermelői szociális elégedetlenség ügybuzgó levezetői. A mindezzel szemben álló centralizáló dinasztia és az annak alárendelt (birodalomszerte elterülő) milliós nagyságrendű hivatalnoki-katonatiszti réteg (habár látszólag „reakciós” kultúrájú) valójában az európaizáló program élenjárója.
A bécsi udvar az előbb a Szárd-Piemonti Királyságtól, utóbb Poroszországtól elszenvedett vereségek (1859 – Solferino, 1866 – Königgratz) hatására kényszerűen (Európa régi uralkodócsaládjainak sorában egyedülálló módon) belátta, hogy a dinasztia (mármint a Habsburg-Lotharingiai-ház) uralmának további fennmaradása nem a modernizáció lassításával érhető el, hanem (a nagyhatalmi verseny állandó nyomása okán) annak gyorsításával. A felső-hivatalnoki és a birodalmi katonatiszti réteg számára (a nyilván meghatározó történeti, kulturális azonosulási mintákon túlmenően) egzisztenciális létérdekké is vált a dinasztikus birodalom fennmaradása, hiszen a közös hadsereg kiterjedt tiszti karának és a birodalmi államapparátus széles bázisú elitjének szükségszerűsége kizárólag a nagyhatalmi státusból fakadt.
Kisállami keretek között, miként az az 1. világháborús összeomlást követően be is igazolódott, finanszírozásuk megoldhatatlanná, szerepük okafogyottá vált.
A politikai felelőtlenségből fakadó pártpolitikai vezérelvűség a fentiek okán a Habsburgok monarchiájában formálódott ki és rögzült a társadalom többsége számára transzgenerációsan érvényesülő közéleti hagyománnyá, a későbbi közép-európai politikai rezsimek inkább elszenvedői, mintsem alakítói voltak e modell sajátos törvényszerűségeinek. Miután a Habsburgok monarchiájában (és látni fogjuk, hogy azt követően is) a külügy és a hozzá szorosan kötődő hadügy, valamint a fedezetüket biztosító pénzügy egyaránt „közös” (valójában inkább birodalmi, illetve dinasztikus) kompetenciának számítottak, így e három terület sajátosságait célszerű részletekbe menően ismertetni két évszázadra meghatározó rendszertipológiai hatásuk okán.
Habár a vezérelvű hagyományt és a politikai felelőtlenség rendszerét terjedelmi okokból elsősorban a magyar hagyományra fókuszálva mutatjuk be a későbbiekben, a bizonyított megállapításokat a Habsburg utódállamok összességére érvényesnek tarthatjuk. A politikailag felelőtlen vezérelvű modell főbb alkotóelemeit vesszük sorra az elemzés következő részében.
