Ó, kurta halhatatlanság!

Valljuk be: ha megkérdeznének bármelyikünket, hogy halhatatlanságra vágyunk vagy élhetőségre a jelenben, az utóbbit választanánk. Egyrészt, mert a halhatatlanságban mindig van egy csomó bizonytalanság, másrészt, ebből következően, mert a jelen élhetőségének bizonytalanságát kézzelfoghatóként megtapasztalhatjuk, épp így azt is, ha élhetővé válna a jelenünk. Az utóbbi időben nemegyszer láttuk már halhatatlannak gondolt egykori nagymenők szobrainak földre döntését vagy a hátsó udvarba szállítását, szem elől eltüntetését, egyfajta „mégsem halhatatlanok” társaságába kerülését. Megtapasztalhattuk, mivé lesz egy hajdan imádott, önmagát imádottá tevő, mindent magáénak tudó és tekintő nagymenő, ha „úgy alakul a helyzet.” És mint tudjuk, a helyzet, akár hazai, akár nemzetközi, gyakran alakul másképp, mindamellett, hogy még fokozódik is, ha nemzetközi.

Mivel mi, magyarok különleges képességekkel bírunk, az átkos fedőnevet viselő múlt rendszerben megtanultunk a sorok között is olvasni, nemcsak azt vettük ki a szavakból és mondatokból, amit a majdnem mindent bíró nyomdafestékkel nyomva tettek elénk, hanem azt is, amit a sorok közé nem nyomtak, mégis ott voltak, egyfajta sajátos magyar kóddal megfejthetően. Bevezető soraim mögött is efféle kódolt üzeneteket sejthet az Olvasó, mondván, persze csak magában: persze, tudjuk, kire, kikre gondolsz, akkor is, ha nem írtad bele a nevét, s még csak nem is utaltál rá. El kell mondanom, esetünkben erről szó sincs, csak úgy általánosan fogalmazgattam, történelmi tapasztalataimat öszszegezve. Na, jó, egy kicsit mégis, igen, de ez esetben nem konkrétan.