Shakespeare nyüszítve fogná a fejét, és képtelen lenne eldönteni, hogy az, amit „brexitagónia” címén ma a londoni törvényhozásban látna, tragikomédia vagy netán királydráma. A helyzet ugyanis az, hogy az uniós brit kilépő címén előadott parlamenti szeánszokhoz képest egy Benny Hill Show vagy Johnny English maga a karót nyelt realizmus. Sajnos, bárhogy csűrik-csavarják a dolgokat, bárhogy próbálják az utolsó utáni pillanatból visszapréselni magukat, ez a komp már elindult Dover irányába: a brit választók 2016 júniusában szavaztak, és többségük bizony arra, hogy az Egyesült Királyság lépjen ki az Európai Unióból. Nem Anglia, teljes Nagy-Britannia.
A brexit egészen elképesztő pofon, talán a második világháború vége óta, az 1956-os magyar forradalom eltiprása és a berlini fal 1961-es, villámgyors felhúzása meg a délszláv háborúk után az európai politika egyik legszomorúbb pillanata. Valódi hátraarc. Ráadásul látszólag teljesen értelmetlenül. De akkor is a demokrácia szülte, az eredmény legális népszavazás eredménye. Még akkor is, ha egyre inkább úgy tűnhet, sokakat megvezettek – lásd a Brexit: Háborúban mindent szabad című friss filmet. A brit politika, amelynek felelőssége vitathatatlan, egyre kevésbé meri vállalni a döntés ódiumát.
Nos, bármennyire is fáj, Nagy-Britanniának ki kell lépnie az unióból. Még a rutinosabb, külpolitikával foglalkozó újságírók is arra számítottak 2016-ban, hogy hasonló lesz a helyzet a két évvel korábbi, 2014-es skót függetlenségi referendumhoz. Ahol végig az elszakadással sokkoltattak, aztán a végén maradt minden a régiben. A brexitnél azonban tényleg borult a „papírforma”. Külön pikáns, hogy egyetlen olyan brittel sem találkoztam, aki a kilépésre szavazott volna, bárkit kérdeztem a brexitről, egyöntetűen elítélően nyilatkozott róla. De bármennyire is okoz kismillió problémát az egyetemi lehetőségektől kezdve a mostanra kiizzadt uniós munkavállalásig, nem lehet visszakozni.
Brexit: újabb határidőkről döntött az EU-csúcs | Magyar Hang
Továbbra is nyitott kérdés, hogy rendezett, vagy rendezetlen körülmények között lép-e ki az unióból az Egyesült Királyság.
A demokrácia nem arról szól, hogy addig szavaztatjuk a választókat, amíg olyan eredmény nem születik, amilyet mi akarunk. Jelen esetben azért, hogy másodjára már biztos a maradásra szavazzanak a britek. Azt hiszem, senki nem kér egy újabb Írországból, ahol kétszer vitték az urnák elé az embereket, csak hogy fogadják már el az EU alapegyezményét, a lisszaboni szerződést. A demokrácia nem arról szól, hogy mindaz, ami nekünk jó, az maradjon, a kellemetlen és macerás dolgokat meg vigyétek, mert nincs kedvünk izzadni miattuk. Hiába érzünk együtt a maradáspártiakkal, a jövőjüket féltő fiatalokkal, hiába súgja minden egyes porcikánk, hogy az egész a józan ész ellen irányul, március 29-én mindenképp meg kellene történnie.
Az uniós vezetők, bármennyire is tűnnek kőszívűnek, ezúttal helyesen cselekszenek. Ennyi és ne tovább. Nincs újabb alku. Nincs további tárgyalás. Nincs halasztás. A brit politikának pedig vállalnia kell a felelősséget. Ez a minimum.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/12. számában jelent meg, 2019. március 22-én.
Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/12. Magyar Hangban? Itt megnézheti.