A vízi anolisz nevű gyíkok fontos szerepet töltenek be a közép- és dél-amerikai esőerdők ökoszisztémájában, bár e szerep az ő szempontjukból nem annyira kellemes: számos madár és hüllőfaj fő táplálékát jelentik. Emiatt hatalmas predációs nyomás nehezedik rájuk (mindenki rájuk feni a fogát), így az evolúció során erős kényszer hatott a minél hatékonyabb menekülési technikák kifejlődésére.
Az anoliszok első- és másodvonalbeli önvédelmi mechanizmusai szokványosnak mondhatók: mozdulatlanná dermednek, abban bízva, hogy rejtőszínük miatt a közelben ólálkodó ragadozó nem veszi észre őket; illetve villámgyorsan igyekeznek bemenekülni a sziklák repedéseibe. Ha ezek a módszerek nem válnak be, és a ragadozó továbbra is üldözi őket, akkor vetik be a szinte páratlan képességüket: szárazföldi gyík létükre belevetik magukat a patakba, ahol a víz alatt várják ki a veszély elmúltát. Pedig az anoliszok normálisan nem a vízben élnek, és nem is képesek lélegezni a víz alatt – pontosabban „nem képesek kivonni a vízből a zoxigént”. De akkor hogyan maradnak életben mégis a víz alatt?
Az már régóta ismert, hogy a vízbe ugró anolisz orrán levegőbuborék alakul ki, de azt eddig senki sem tudta, hogy ennek van-e bármi szerepe a víz alatti életben maradásukban, írja a Guardian. A New York-i Binghampton Egyetem kutatói azonban most bebizonyították, hogy bizony van: a buborékból lélegeznek – kicsit hasonlóan a vízipókhoz.
Amikor az anolisz a vízbe ugrik, erősen kilélegzi a levegőt az orrán, és a kilélegzett levegő adja a buborék nagy részét. Emellett azonban a bőrfelületén is megtapadnak az apró buborékok, amelyek végiggördülve a testén ugyancsak az orrán gyűlnek össze, növelve a buborék méretét. A kutatók e buborékképződést (illetve a buborék bőrön maradását) megelőzendő hidratálókenőccsel kenték be a gyíkokat. E kezelés következtében minden buborék elhagyta a bőrüket, és így az orrukon sem képződött nagy buborék.
A kísérlet eredményei szerint a hidratálóval bekent (és így orrbuborékkal nem rendelkező) gyíkok nagyjából 30 százalékkal kevesebb ideig maradtak a víz alatt, miután rájuk ijesztettek, nyilván azért, mert rövidebb ideig bírták levegő nélkül. Ez bizonyította, hogy az orrukon létrejövő buborékból valóban lélegeznek. Szükségük is van e különleges vészmegoldásra, hiszen olyan sokukat pusztítják el a ragadozók, hogy a kutatás vezetője, Lindsey Swierk az erdő „csirkefalatkáinak” nevezte őket, utalva arra, hogy rengeteg állat szereti őket, főként azért, mert a szárazon könnyű zsákmányt jelentenek. A biológus szerint amikor azonban a vízbe ugranak, az üldözőiket rendszerint sikerrel rázzák le: a patakok fenekén a fodrozódó vízen keresztül gyakorlatilag lehetetlen őket megkülönböztetni az aljzat köveitől.
