Szociális adok-nemkapok

Szociális adok-nemkapok

Képünk illusztráció (Fotó: Cristina Gottardi/Unsplash)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

A magyar állam nincs olyan helyzetben, hogy az öngondoskodásra hivatkozva visszahúzódhasson a szociális ellátás területéről. És nem csak a gazdasági helyzet miatt. A szociális törvény módosításával mégis ezt az üzenetet küldte a kormány a választóknak. Fülöp Attila szociális államtitkár ráadásul úgy kommentálta az ügyet: kommunista örökség, hogy a szociális problémákat az állam oldja meg. 

Ezzel az érveléssel több gond is van. Az első, hogy Magyarország Közép-Kelet-Európában található, ahol még a hazánknál szerencsésebb régiós versenytársak sem feltétlenül tudták elérni 2022-re a polgárosodásnak azt a szintjét, hogy az egyén, a család, a helyi közösségek és civil szervezetek, vagy akár az egyházak képesek legyenek az egyének szociális válsághelyzeteit megfelelően megoldani. Egyesekét természetesen meg tudják, de rendszerszinten semmiképpen sem állnak erre készen. Nincs meg az a széles középosztály és erős gazdaság, amely megfelelő pénzt, önkéntességre szánható szabadidőt, szervező tudást tudna "beletenni a projektbe". Sok család nem hogy nem erős, hanem megroppan anyagilag, ha például egy beteg gyermek tartós ápolása miatt az egyik szülő kiesik a munkából.

A második probléma, hogy a kormány a Fülöp Attila által felvázolt elveket maga sem követi, hiszen a magyar adórendszer nem öngondoskodást ösztönzi, amikor az OECD-átlagnál jóval magasabb adót szed a munkajövedelmek után, amihez a kontinensen párját ritkítóan magas áfa társul. Az egyén, aki a jövedelmét száz százalékban elfogyasztja, az adózás utáni nettó jövedelmének 27 százalékát még "leadja" az államnak áfa formájában, és további, nem csekély illetéket ró le például akkor is, ha adózott megtakarításából lakást vásárol. Ha ezek után szociális válsághelyzetben az állam segítségére legfeljebb utolsó sorban számíthat, akkor felmerül a kérdés, hogy a befizetett, nem csekély adóteherből az állam mit finanszíroz –  gyengén teljesítő egészségügyi és még gyengébben teljesítő oktatási rendszeren kívül, amelyekből egyre többen menekülnek ki a magánszférába.

A harmadik nagy gond pedig az, hogy ugyanaz a kormány, amely a szociális gondoskodást alapvetően nem a saját, hanem a közösségek feladatának tartja, mit tett, illetve mit nem tett az elmúlt 12 évben a civil közösségek érdekében, leszámítva az egyházakat. Például olyan szervezetek érdekében, mint az Igazgyöngy Alapítvány, amely – minő meglepetés! – egy helyi közösség,  szociális problémák megoldásával foglalkozik, és most éppen azon tűnődnek, hogyan fizessék ki a gázszámlát – sok hasonló profilú szervezettel együtt. Mivel jól ismert a munkájuk, számukra még a keskeny középosztály is képes időnként összeadni a katasztrófaelhárításhoz szükséges adományokat – de a kevésbé ismert "helyi közösségekre" ez már jóval kevésbé lehet igaz. Mindeközben az alapítványi, egyesületi munkát támogató civil alap forrásait a Fidesz háttérszervezeteinek szórta ki a kormány, a Norvég Civil Alap támogatásairól pedig inkább lemondott. 

Arról már nem is szólva, hogy bizonyos szögből a hatósági áras tojás sokkal inkább tűnik a kommunizmus örökségének, mint a szociális gondoskodás.